A majdnem lóvá tett muzeológus
Hogyan lesz az ősbölényből gyapjas orrszarvú?

Jövőre mindenképpen csinálunk még egy ásatást, mert nagyszerű leletek kerültek elő, egyenesen hiánypótlóak erről a területről! Ráadásul az Istállóskői-barlang jégkori vadászainak „stílusában” pattintott eszközök nagyon ritkának számítanak errefelé!

orrszarvu2015_12_3.jpg

De ne rohanjunk úgy előre, sokkal inkább hátra, legalábbis időben.

„Talált tárgyak osztálya”

megtalalo_csigolyaval.jpg2014-ben, egy novemberi vasárnap délután szokatlan telefonhívás érkezett a Magyar Természettudományi Múzeumba. Molnár György, a telefonáló (balra) túra közben csontokat talált egy vízmosásban, Pécel határában. Hétvégén csak a kiállításaink vannak nyitva, így a kiállítási információs pultban dolgozó kolléganőt tudta elérni. Ő még aznap értesített engem a bejelentésről, én pedig üzentem a megtalálónak, hogy küldjön fotókat, vagy hozzon be egy-két darabot, hogy megmondhassam, milyen maradványok kerültek elő. Hétfőn már várt is a kis csomag az információs pultban. Ahogy szemügyre vettem a leleteket, rögtön tudtam, hogy nem „friss” csontokról van szó. A csigolyákon – merthogy azok voltak – látszott, hogy jégkori, fosszilis példányok. Azt is egyből fel lehetett ismerni, hogy nyaki és hátcsigolyák vannak az anyagban, és termetes növényevő jószághoz tartozhattak annak idején. Magyarországon a jégkori (pleisztocén) növényevő nagyemlősök közül leggyakrabban az ősbölények, más néven sztyeppi bölények (Bison priscus) maradványai kerülnek elő.

Sztyeppi bölény?

A leletek tanúsága szerint ez a faj hatalmas csordákban legelészhetett a Kárpát-medence akkori füves területein, az úgynevezett mamutsztyeppen. Ahogyan nézegettem a behozott csontokat, úgy véltem, azok is a sztyeppi bölény maradványai. Mivel ezek nagyon gyakorinak számítanak hazánkban, nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a behozott csontoknak. Ettől függetlenül persze nagyon kíváncsi voltam, honnan kerültek elő, van-e még ott egyéb lelet is, ezért gyorsan megszerveztem egy újabb terepszemlét a „felfedezővel”, Molnár Györggyel és egyik barátommal, Rozsinszky Csabával, aki afféle tiszteletbeli paleontológus, mert – bár nem a Magyar Természettudományi Múzeumban dolgozik – több ízben nagyon értékes segítséget nyújtott hasonló gyűjtések, ásatások alkalmával. A helyszínen, csupán leletmentés gyanánt, az előkerült példányok környékét kicsit megkaparásztuk, és nagy örömünkre újabb darabok bukkantak elő a homokos löszből. Kiderült, hogy a csontok nagy része összetartozik. Szerencsére többségüket sikerült úgy kiásnunk, hogy alig mozdultak el egymástól, így világosan látszott, hogy az összesen tizenkét darab nyakcsigolya és elülső hátcsigolya egy és ugyanazon állathoz tartozik.

 negyes_csigolyasor3.jpg

Nyakcsigolyák

Miért fontos az anatómia?

A múzeumba való beszállítás után elkezdődött a csigolyák laboratóriumi preparálása, konzerválása. Az elülső hátcsigolyák megtisztítása, majd impregnálása során kiderült, hogy a háti (dorzális) oldalukon lévő csontnyúlvány (az ún. tövisnyúlvány, az emberi csigolyákon is van ilyen) egyiknél sem törött. A nyúlványok tehát nem azért rövidek, mert nagy részük hiányzik, hanem egyszerűen csak ekkorák. Márpedig egy valamirevaló bölénynek a nyak hátsó részén ott van a púpja, tehát bölény esetében feltűnően hosszú tövisnyúlványt kellene látnunk a hátcsigolyákon. Ez a ma élő fajoknál is így van, az ősbölények tövisnyúlványa pedig még hosszabb volt, egyes esetekben a 70 cm-t is meghaladta (a múzeum Őslénytani és Földtani Tárának gyűjteményében is van ilyen példány). Csak összehasonlításul, a gyapjas mamutok elülső hátcsigolyáin is körülbelül ekkora volt a tövisnyúlvány, esetenként még rövidebb is. Egyre inkább gyanakodni kezdtem, hogy valamit félrehatároztam.

A faj: gyapjas orrszarvú

Még egy kört tettem az összehasonlító csontgyűjteményünkben, de most sokkal alaposabban néztem meg a csigolyák részleteit, a nyúlványok elhelyezkedését, a csigolyalyuk (amiben a gerincvelő fut) alakját, és rájöttem, hogy az ősbölénynél jóval értékesebb leletre tett szert a múzeum: egy ősorrszarvúra. A terepi fotók egy részét nagy lelkesedésemben elküldtem olasz kollégámnak, Luca Pandolfinak, aki ősorrszarvúak tanulmányozásával foglalkozik, és nem sokkal a gyűjtés előtt volt vendégem egy uniós kutatási program, a SYNTHESYS keretében. A combcsontról (ugyanis nagy örömünkre az is előkerült, ráadásul egészben) dr. Pandolfi egyértelműen azonosította a fajt: gyapjas orrszarvú (Coelodonta antiquitatis). Ezzel pedig a leletek lehetséges földtani kora is beszűkült, ez a faj ugyanis a jégkor utolsó jégkorszakában, a Würm glaciálisban fordult elő leginkább hazánkban. Ugyan már korábban, kb. 400–500 ezer évvel ezelőtt megjelent, de csak az utóbbi 150 ezer évben lett igazán gyakori tagja az állatvilágnak. A sztyeppi bölények vagy a gyapjas mamutok azonban jóval gyakoribb faunaelemnek számítottak. A gyapjas orrszarvú valószínűleg azért fordult elő ritkábban, mert – a mai orrszarvúfajokhoz hasonlóan – nem népes csordákban élt, hanem kis családokban, ami egyúttal azt is jelenti, hogy egy egyednek fajlagosan nagyobb volt a területi igénye, mint a bölényhez vagy a mamuthoz tartozóké. 

Orrszarvút hozott a Mikulás

2014-ben még nem tudtuk, hogy nem csak azért jelentős a péceli Coelodonta-anyag, mert ritkán kerülnek elő orrszarvúmaradványok Magyarországon...

A leleteket természetvédelmi területen találtuk, emiatt nem lehetett csak úgy nekiesni az ásásnak. Az első maradványokat pont ezért csak leletmentés jelleggel emeltük ki 2014 végén. Komolyabb ásatáshoz már mindenképpen engedélyt kellett kérnünk a terület tulajdonosától, a magyar államtól. Ezután értesítettük a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság munkatársait, és engedélyt kértünk a terepi munkára – ezúton is hálásan köszönöm Németh András, Szénási Valentin és Nagy István segítségét az ásatás kivitelezésében. A sok egyéb múzeumi teendőm miatt az ásatásra végül csak 2015 decemberében került sor. Amikor tudatosult bennem, hogy mind az első leletek kiásása, mind pedig a lelőhely komolyabb feltárása december elejére (Mikulás környékére) esett, elmosolyodtam magamban: no lám, hát mégis van áldásos hatása a globális felmelegedésnek, hiszen úgy fest, a november végi, december eleji időszak minden évben olyan szép enyhe időjárást hoz, hogy akár előre tervezhetek ásatásokat az évnek erre a szakára.

A lelőhely feltárását körülbelül 10 négyzetméteres területen végeztük el, a munkában Molnár György, Rozsinszky Csaba, Tóth Zoltán és Poszt Péter vett részt. Mindannyian nagy lelkesedéssel dolgoztunk, magamat is beleértve. Buzgóságunk csak fokozódott, amikor előkerültek az egykor szerencsétlenül járt állat további fontos csontvázrészei, a két mellső láb egyes részei (felkarcsont, alkarcsontok, lapockacsont, kézközép- és patacsontok), majd a medencecsont egészben, és az állkapocs a teljes fogsorral. A péceli leletek további jelentősége tehát abban áll, hogy egyazon egyedhez tartozó csontok kerültek elő, nagyjából a teljes csontváz egyharmada, ami igen ritkának számít a  hazai orrszarvúleletek között. A maradványok alapján nagyon jól rekonstruálható az egykori állat testfelépítése és az egyes testrészek egymáshoz viszonyított aránya. Az  állkapocs alapján például meg lehetett állapítani, hogy igen vén állattal van dolgunk, a fogsorban ugyanis erősen lekopott fogak sorakoznak egymás után, így nem is csoda, hogy olyan könnyű volt levadászni…

pecelirino_brigad2.jpg

A lelőhely feltárói

konzervalas_utan.jpg

Nagyjából a teljes csontváz egyharmada került elő

A nagy durranás…

Igen, jól olvasták: „levadászni”. Mert bizony kiderült, hogy a leleteknek (és a lelőhelynek) nem is őslénytani szempontból van a legnagyobb jelentősége, hanem ősrégészetileg! A maradványok óvatos feltárása közben szépen megmunkált szarukőpengék (vagy dárdahegyek) kerültek elő. Ezek után kis túlzással eufóriában folytattuk az ásatást. A régészeti leletekről később – Markó András, a Magyar Nemzeti Múzeum paleolitos régésze jóvoltából –, hogy hiánypótlónak számítanak, mert ebből a korból (kb. 25–35 ezer évvel ezelőttről) nem ismerünk túl sok ilyet Magyarország területéről. Emiatt – bár egyébként is terveztem, mert a helyszínen mintha folytatódott volna a "csontdepó" – jövőre feltétlenül megpróbáljuk kiterjeszteni az ásatási területet, tehát…
elso_kopenge_zolival.jpg

A maradványok óvatos feltárása közben szépen megmunkált szarukőpengék (vagy dárdahegyek) kerültek elő

…folytatás következik….

 Gasparik Mihály, Őslénytani és Földtani Tár

A bejegyzés trackback címe:

https://mttmuzeum.blog.hu/api/trackback/id/tr348282986

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lángharcos 2016.01.22. 09:29:45

Írjatok arról, hogy megtaláltátok-e a koponyáját is :)

múzeum 2016.02.01. 08:16:13

@Lángharcos: Sajnos nincs túl nagy valószínűsége, hogy a
koponya előkerül, mert már két kitört felső őrlőfog előkerült belőle, de
semmi több. Ennek ellenére még reménykedünk, hátha az idén márciusra
tervezett ásatás alkalmával előkerül legalább egy nagyobb darabja.

fabatka2 2016.05.12. 01:54:41

Lehet, hogy valaha valakik velőt vacsoráztak, ezért nincs a koponya a helyén...

Hirdetés

Látogasd meg honlapunkat, lájkolj és kövess minket! Facebook, Google+, Twitter, YouTube, Tumblr, Pinterest

Mtmagyar.jpg

 

greenfo_logo_uj_fekvo.JPG

mti_hirfelhasznalo.jpg

darazs_kicsi.jpg

Múzeumi szabadulószobák

szabszob_logo1.jpg

 

 

 

Facebook oldaldoboz

Friss témák

Szerzők

Információk, ajánlók

pinterest_blogra.jpg

google_plusz_gomb_blogra_200.jpg

 

 

Látogassatok el ide is!

 

okologia_blog.JPG

További blogjaink:

bogaraskonyv_200.jpg

lepkésskonyvek_200.jpg

vasilogo.jpg

Állatvilág magazin

allatvilag-2018-5.jpg