Szerző: Angyal Dorottya
Fotók: Angyal Dorottya, David McKenzie, Fernando Alvarez, Juan Vega, Luis De La Fuente, Stefan Koenemann, Tamara Thomsen
A mayák valaha szinte csak a cenotékból jutottak ivóvízhez, nem csoda, hogy szent helynek számítottak e természetes kutak. Emberáldozatok és aranykincsek ma már nem hullanak a mélyükre, viszont biológusok vizsgálják a sötét üregekben élő különleges állatokat.
2014. augusztus 31. és szeptember 5. között részt vettem a 22. Nemzetközi Szubterrán Biológiai Konferencián Mexikóban, a querétarói Juriquillában. A találkozóra három kontinens tizennégy országából érkeztek barlangbiológusok, a bemutatott prezentációk, poszterek, filmek többsége zoológiai témát dolgozott fel. A vakbolharákok kutatójaként és lelkes búvárként nagy érdeklődéssel hallgattam az „Anchialin és cenote ökoszisztémák” című szekció előadásait. A konferencia után alkalmam nyílt a Yucatán-félszigetre utazni, ahol saját szememmel láthattam a cenoték csodálatos világát.
A cenote (ejtsd: szenote) a maya „dz’onot” szóból ered, jelentése vízzel telt üreg, kút, szakadék. Kifejezetten a Yucatán-félszigetre jellemző karsztképződmény. A cenoték száma 7–8000 közé tehető. Többnyire a tengertől távol, a dzsungel belsejében nyílnak. A kőzet pusztulásával, a mészköves felszín beszakadásával keletkeznek. Bennük rendszerint álló vagy folyó víz található, s igen gyakran kiterjedt víz alatti barlangrendszerekkel állnak kapcsolatban.
A fiatal cenotéknak általában kör alakú a nyílásuk, peremük ép, faluk nagyon meredek, gyakran függőleges (1. kép). A belsejükben összegyűlő víz nagy része karsztvizekből származik, azonban a felszín alatt beszivárgó tengervíz miatt az „anchialin barlangok” csoportjába tartoznak, melyekre az eltérő sótartalmú vizek keveredése miatti jellegzetes rétegzettség jellemző. Az egyes vízoszlopok közötti ún. „haloklin” opálos, zavaros rétegként mutatkozik.
A cenoték az ősi mayák fontos ivóvízbázisai voltak, de szakrális célokra is használták őket: az emberáldozatokat a „kútba” vetették, mert úgy hitték, azok átjárók az alvilágba, s az áldozatok elnyerik a vízisten, Chaac kegyeit.
1. kép. Tipikus, szabályos kör alakú cenote. Fotó: T. Thomsen
A barlangokhoz hasonlóan a cenoték faunája is igen különleges: számos faj a világon egyedül itt található. A felszíntől távolabbi részeken, ahová a fény már nem hatol le, az állandó sötétséghez alkalmazkodott állatfajok jelentek meg. A pigmentsejtek visszafejlődése miatt a kültakarójuk többnyire fehér vagy átlátszó, szemeik elcsökevényesedtek vagy hiányoznak, végtagjaik, függelékeik megnyúltak.
A Yucatán-félsziget cenotéinek zoológiai kutatása az 1930-as évek végére nyúlik vissza, de az azóta felmért rendszerek száma nem éri el a hatvanat. A kimutatott állatfajok száma 97, melyek 11 törzsbe sorolhatók. Ezek közül 7 faj veszélyeztetett, az IUCN vörös listáján is szerepel. Ilyen például a vak, pikkely nélküli, az angolnákkal rokonságban álló Ophisternon infernale (Hubbs, 1938) (2. kép), melynek fő veszélyeztető tényezője a szennyvíz beszivárgása a karsztvízbe, ami a megnövekedett lakosság és idegenforgalom sajnálatos velejárója.
2. kép: Ophisternon infernale (Hubbs, 1938). Fotó: D. McKenzie
A gerinctelen állatok közül legnagyobb számban a rákok képviseltetik magukat a cenotékban. A hazai barlangjainkból is ismert evezőlábú rákokon (Copepoda), kagylósrákokon (Ostracoda), ászkarákokon (Isopoda) és felemáslábú rákokon (Amphipoda) kívül olyan csoportok is megtalálhatók a Yucatán-félszigeten, mint a kifejezetten anchialin barlangokhoz kötődő Thermosbaenacea (3. kép) vagy a gályarákok (Remipedia).
3. kép: Tulumella unidens Bowman et Iliffe, 1988. A világon mindössze három,
Tulum környéki cenotéból ismert. Fotó: F. Alvarez.
A gályarákok osztálya a legősibb, és egyben a legprimitívebb felépítésű ismert rákcsoport. Testük fejre és törzsre tagolódik, a törzsön evezőszerű hasadtlábak sorakoznak. A rákok közt egyedülálló módon hímnősek, s az alacsony oldottoxigén-tartalmú élőhelyekhez kötődnek az anchialin barlangokon belül (4. kép).
4. kép: A Speleonectes tulumensis Yager, 1987 gályarák Quintana Roo szövetségi állam néhány cenotéjéből ismert. Fotó: biologyreports.blogspot.hu
Az utóbbi évek zoológiai felfedezései Thomas M. Iliffe és kutatótársai (Texas A. & M University, Galveston), valamint mexikói barlangibúvár-biológusok munkájának köszönhetőek. Luis M. Mejia-Ortíz és csapata (Universidad de Quintana Roo) főként faunisztikai és taxonómiai jellegű kutatásokat végeznek, míg Efrain M. Chávez Solís (Universidad Nacional Autónoma de México) és társai a cenoték ökoszisztémájának szerkezetét tanulmányozzák.
Ehhez a munkához megfelelő szintű búvárismeretek és gyakorlat szükséges. A mérsékelt övi barlangokkal összehasonlítva a cenoték igen kényelmes merülőhelyek, hiszen a víz kellemes, 24–25 °C hőmérsékletű, a látótávolság közel 100 méter, a járatok tágasak és képződményekben gazdagok. A hosszabb, barlangi merülésekhez – a Yucatán-félszigeten találhatóak a világ leghosszabb víz alatti barlangrendszerei – technikai búvárfelszerelés, a megfelelő gázelegy használata, sok-sok gyakorlat és barlangi búvár minősítés szükségeltetik.
Yucatáni tartózkodásom során egy helyi búvártársaság segítségével hat merülést hajtottam végre négy különböző cenotéban a Quintana Roo szövetségi államban lévő Playa del Carmen és Puerto Aventuras közelében. A három sekélyebb cenotéban (Chac Mool, Tajma Ha, Dos Ojos) a barlangi környezethez külső jegyeiben is alkalmazkodott fajok közül néhány kisebb tízlábú rákot (Decapoda) figyeltem meg, ám a Cenote Profundo meghozta a várva-várt élményt.
A 119 méter mély Cenote Profundo (The Pit) Quintana Roo állam legmélyebb ismert cenotéja (5. kép). A haloklin réteg alatt itt tejszerű ködként elterülő hidrogén-szulfid is található. A vízbe ugyanis nagy mennyiségű növényi szerves anyag hullik, emiatt csökken az oldott oxigén koncentrációja, és hidrogén-szulfid (kénhidrogén) keletkezik.
5. kép: A Cenote Profundo (The Pit) bejárata. Fotó: Angyal D.
Vezetőmmel, Luis De La Fuentéval 40 méteres mélységig merültünk a cenotébe, ahol a magammal vitt gyűjtőeszköz segítségével sikerült elfognom egy gályarákot. Az enyhe nitrogénnarkózistól és a ritka zsákmány elejtése okozta örömtől mámorosan gyönyörködtem az elém táruló látványban még tíz percig, amikor feltűnt, hogy a préda kereket oldott. Hiába, az élet egyszer ad, máskor elvesz…
Valamelyest vigasztalóan hatott rám az a 20 méter mélyen gyűjtött, összegömbölyödni képes víziászka (Isopoda), melyet itthon sikerült meghatároznom. A Creaseriella anops (Creaser, 1936) (6. kép) a Maya Riviéra cenotéiban nem ritka ugyan, de a Cenote Profundóból még nem volt adata.
6. kép: Creaseriella anops (Creaser, 1936), 2 cm hosszú,
összegömbölyödni képes vak víziászka. Fotó: Angyal D.
Fájó szívvel hagytam ott Mexikót csodálatos természeti adottságaival és gazdag kultúrájával együtt. Megfogadtam, hogy egy napon visszatérek, hiszen sok még a felfedezésre, kutatásra váró cenote a maga különleges állataival.
További fotók a galériában!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
bús panda 2014.11.21. 15:38:51
Angyal Dorottya 2014.11.21. 19:58:14
lagria 2014.11.22. 12:37:28
Bizony drága vudu, nem tilos egyetemre járni, azt el is végezni, pályázatot beadni/nyerni, a konferencián előadni, aztán magánpénzből eljutni, na nem a bícsre koktélozni, hanem biológiai szempontból elképesztően különleges élőhelyekre, ott értő szemmel nézni és látni, majd a képeket nem a családnak mutogatni, hanem mások örömére írni egy posztot, amit e pillanatban már 14 800-an olvastak. Tényleg idegesítően jól lett megírva, és dühítően hangulatos képeket láthattunk. Alig várom, vudu, hogy a tiédet is olvashassam.
Kedves Dorottya, üdvözöllek itt, az elefántcsonttornyon kívül. (MO)