Kamuflázs, evolúciós köpködés és a méregfog visszalő
Avagy az ember és a kígyók koevolúciója

Kevés élőlény van, amely olyan mértékben mozgatja meg az emberi fantáziát, mint a kígyók. Imázsuk áthatja a legkülönbözőbb kultúrákat és vallásokat, szinte nincs olyan formája a történeteknek, legyen az eredettörténet, monda, vagy csak hétköznapi mese, amelyben ne találkoznánk velük. Van, hogy a kígyó szerepe mágikus, és bizonyos értelemben pozitív, de az esetek többségében a negatív hős szerepét kapja. Vajon mi lehet az oka annak, hogy az oly sok veszélyforrás közül ők azok, amelyek irracionális reakciót váltanak ki embertársaink egy részéből, míg más, sokkalta pusztítóbb veszélyforrásokat racionálisan beárazunk?

Szerző: Babocsay Gergely (MTM Mátra Múzeuma, Gerincesgyűjtemény)

 

picture1_1.jpg

Mozambiki köpködőkobra (Naja mossambica). Fotó: Johannes Els

 

A tudományos kutatások nyomán két olyan történet látszik kikerekedni, amelyek új megvilágításba helyezik ellentmondásos kapcsolatunkat e láb nélküli hüllőkkel.

Kígyókra fixált figyelmünk miértjére a választ, úgy tűnik, valahol az ember és őseinek a kígyókéval párhuzamos, egymásra ható koevolúciójában kell keresnünk. Lynne A. Isbell antropológus 2006-ban megjelent a „Fruit, the tree, and the serpent: Why We See So Well” (Gyümölcs, a fa és a kígyó: Mitől látunk olyan jól?) című izgalmas könyvében alaposan körbejárt elméleti keretet fektetett le arról, hogy a kígyók, kezdetben a fojtó (zsákmányukat szorításukkal megölő), majd később a mérgeskígyók milyen módon játszhattak szerepet a főemlősök, és azon belül is a legközelebbi rokonaink, a keskenyorrú vagy óvilági majmok (Catarrhini) látásának fejlődésében, és hogy mindez hogyan kövezte ki az emberré válásunkhoz vezető utat.

01.jpg

Arab fűrészpikkelyes-vipera (Echis coloratus). A mérgeskígyókkal meggyűlő bajunk egyik legszemléletesebb korai írásos emléke Mózes negyedik könyvének 21. fejezetéből származik: „Bocsáta azért az Úr a népre tüzes kígyókat, és megmardosák a népet, és sokan meghalának Izráel népéből.” (Károli Gáspár). Valóban, a Biblia sorai minden kétséget kizáróan erre a kígyóra utalnak (Amzallag, 2015), amellyel Izráel népe találkozott miután kivonult Egyiptomból, majd negyven év bolyongás után elérte az ígéret földjét. Ez a kígyó igen gyakori arrafelé, rejtőszíne miatt nehéz észrevenni a bokrokon vagy a Sínai-félsziget vörös gránitszikláin, ahol a megpihenni leszálló vonuló madarakra leselkedik. Jó látás ide vagy oda, úgy tűnik, késő bronzkori őseink közül sokan nem vették őket időben észre. Fotó: Babocsay Gergely.

 

Világszerte mai is körülbelül évente 120 ezer embertársunk hal meg kígyómarás következtében, és további másfél millióan vesztik el valamelyik végtagjukat vagy szenvednek egyéb maradandó egészségkárosodást. Képzelhetjük, hogy 50 ezer évvel vagy éppen évmilliókkal ezelőtt főemlősőseink milyen gyakran akadhattak össze a tökéletes észrevétlenségben rejtőzködő kígyókkal, amelyek, szemben a mai kígyók többségével, nem is annyira védekeztek apró termetű majomelődeinkkel szemben, hanem inkább vadásztak rájuk. Természetesen nem csak a főemlősök kénytelenek szembe nézni a semmiből lecsapó halállal: puhatestűek, ízeltlábúak, kétéltűek, hüllők, madarak, emlősök sokasága szerepel a kígyók étlapján, de Isbell szerint a körülmények az évmilliók folyamán úgy alakultak, hogy a majmok látásának evolúciójában más állatokéval ellentétben kiemelt szerepet játszhattak a kígyók.

02.jpg

A puffogó vipera (Bitis arietans) afrikai elődeink egyik rettegett mérgeskígyója lehetett. Majd másfél méterre nő, mérge súlyos szövetkárosodáshoz, üszkösödéshez vezet. Az az ősünk, amelyet megmart, még akkor sem élhetett sokáig, ha történetesen magát a mérgezést túlélte. Színezete és mintája észrevehetetlenné teszi a növényzetben. A kutatók arra is rájöttek, hogy szaga sincs, vagyis a ragadozók kiszimatolni sem tudják. Tökéletes fantom. Fotó: Johannes Els.

 

A majmok, azon belül is a keskenyorrú majmok az emlősök közül a legjobb látással rendelkeznek. Érzékeljük a színeket, és a környezetünkben lévő tárgyakat igen nagy részletességgel látjuk. Előretekintő szemeink erősen átfedő látóterei kiváló térlátást biztosítanak. A bejövő optikai információk feldolgozásában hatalmas agyi területek vesznek részt, amelyek mérete és összetettsége páratlan az élővilágban, és amelyek olyan egyedülálló dolgokra képesek, mint például felfogni, ha egy társunk félelemmel néz valamely, a látóterünkön kívül eső dologra, és reakcióként ijedten magunk is odafordulunk, vagy félelmünkben megdermedünk. Finom kézmozgásunk tökéletesen össze van hangolva a látásunkkal, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Leonardo da Vinci Mona Lisája vagy egy érintőképernyős mobiltelefonján virtuózkodó tizenéves a metrón. A majmok kiváló látására, és ami nagyon fontos, a látás és a kéz finom összehangoltságára több evolúciós magyarázat is született. Az egyik, talán leginkább logikusnak tűnő az „éjszakai vizuális ragadozó” (nocturnal visual predator) elmélet, amelyet sok adat támaszt alá, és amely ma is széles körben tartja magát. E szerint a korai főemlősök szemei azért kerültek közel egymáshoz, hogy megfelelő térlátást biztosítsanak a többnyire rovarokból álló zsákmány nyakon csípéséhez a vékony ágakon, de később a megjelenő virágok és gyümölcsök szüreteléséhez is kiváló anatómiai alapot szolgáltattak. Ugyanez a látásminőség együtt a látás irányított kézmozgással a biztonságos kapaszkodást és közlekedést is segítette magasan a fák lombkoronájában. Isbell kutatásai során azonban arra a következtetésre jutott, hogy az „éjszakai vizuális ragadozó” hipotézis több megválaszolatlan kérdést hagy, amelyekre viszont az általa felvetett „kígyóészlelő-elmélet” (snake detection theory) ad magyarázatot. A kutatónő módszeresen áttanulmányozta a szakirodalom releváns oldalait (elismerésre méltóan hatalmas mennyiséget!), kezdve a főemlősök neuroanatómiájától a főemlősök, emlősragadozók, ragadozó madarak, és a kígyók fejlődéstörténetén át a kontinensvándorlás témaköréig mindent, aminek jelentősége lehetett elmélete alátámasztásában.

03.jpg

A Dél-Afrikában honos medvepávián (Papio ursinus) az óvilági majmokhoz tartozik. Szemei tökéletesen előre tekintenek. Hordákban jár, többnyire a talajon tartózkodik, éppen ezért különösen ki van téve a kígyómarásnak. Térlátása kiváló, különösen a látómező alsó részében, ami kifejezetten előnyös, ha időben észlelni kell a bozótban megbújó mérgeskígyókat. A képet Tony Phelps, neves mérgeskígyó-kutató készítette, akinek kutatói szeme az elmúlt években a páviánok felé fordult. Vajon véletlenül?

 

Szemezgessünk azokból a szempontokból, amelyeket Isbell górcső alá vett! A ragadozó és zsákmány közötti verseny a fejlődés egyik legerősebbnek tartott mozgatórugója. A ragadozónak el kell ejtenie a zsákmányt, és ehhez szükséges fegyverekkel kell felszerelkeznie. A zsákmánynak is szüksége van a ragadozókat elhárító tulajdonságokra, amely lehet páncélzat, rejtő- vagy figyelmeztető szín, méreg, kemény pata, bármi, ami kivédhet egy támadást. De ugyancsak szükség lehet az idegrendszerben olyan alapstruktúrákra, amelyek úgy változtatják meg a zsákmányállat viselkedését, hogy az csökkentse annak valószínűségét, hogy vacsoraként végezze. Ez utóbbi szempont talán nagyobb szerepet játszott a főemlősök fejlődésében, mint az, hogy maguk lettek volna a ragadozók.

Az egyik ilyen alapstruktúra az úgynevezett félelemmodul, amely az emlősagy kéreg alatti területeinek egyes részeit foglalja magában. Ezek egyik fő feladata, hogy a fenyegető stimulusokat, például egy ragadozó mozdulatát, neszezését, szagát automatikusan érzékeljék, és arra olyan automatikus választ adjanak, mint például a hirtelen megdermedés (hétköznapi szóhasználattal: földbe gyökerezett a lába), vagy a rakétagyors menekülés. A modern neuroanatómiai és idegélettani vizsgálatok eredményeit összegyűjtve Isbell azt találta, hogy ez a szabályzó rendszer rendkívül érzékeny azokra a vizuális ingerekre, amelyek a kígyókra jellemzőek, de máshol a természetben ritkák: gyémánt alakú formák (mint a kígyópikkelyek), az ismétlődő struktúrák, mint a kígyók mintázata stb. Mi több, főemlősöknél, köztük az embernél is, a félelemmodulhoz kapcsolt különböző látópályák számos idegsejtje jóval azelőtt izgalmi állapotba jön, minthogy egyáltalán tudatosulna bennünk, hogy valójában mit is látunk. Bizonyos értelemben e sorokat olvasva csalódott is voltam, mert sokáig hittem azt, hogy mint lelkes kígyórajongó az évek során különleges képességeket fejlesztettem ki a kígyók megtalálására. A legújabb kutatási eredmények alapján azonban, ezt a képességet a természet évmilliókkal ezelőtt adta nekem, és minden más kígyókért nem rajongó ember- és főemlőstársamnak is. De így persze a történet még érdekfeszítőbb.

06.jpg

Fűben napozó míloszi vipera (Macrovipera schweizeri) a görögországi Mílosz szigetén. Bár számítottam rá, amikor megpillantottam automatikusan megtorpantam. Mintha szellemet láttam volna, amely talán ott van, talán nincs, de tisztán emlékszem, hogy testi reakcióim messze gyorsabbak voltak, minthogy felfogtam volna, hogy vipera hever előttem a földön. Az agykérgem azonban felülírta a félelemmodul működését, és a pánikszerű menekülés helyett fényképezőért nyúltam. Jól látható, hogy mennyire nem látható a fűben a tökéletes rejtőszínnel bíró kígyó. Halvány sziluettje így is árulkodó volt. Fotó: Babocsay Gergely

 

A félelemmodul tehát jelen volt a korai emlősökben is, azonban a hozzá kapcsolt, a látásban szerepet játszó agyi pályák és agykérgi területek nagymértékű fejlődése a főemlősöknél, és főként a valódi majmoknál következett be. Érdekes megfigyelés, hogy a látás nagyarányú fejlődése a szaglás visszaszorulásával is együtt járt. A majmok szaglása messze elmarad a legtöbb emlősé mögött. Isbell elemezve a főemlősök különböző csoportjainak látással és egyes mozgásokkal összefüggő agyi struktúráiban végbement változásokat, arra jutott, hogy azok nagymértékben korrelálnak az egyes csoportok evolúciója során az óriáskígyókkal, majd mérgeskígyókkal eltöltött idővel. A madagaszkári félmajmok, amelyek a leginkább a többi emlősre (azaz nem főemlősre) hasonlítanak evolúciójuk során kevés őket veszélyeztető kígyóval találkoztak (mérgeskígyó nem élt Madagaszkáron, és óriáskígyóból is csak néhány faj fordul elő). Szemük sokkal kevésbé előretekintő, mint a majmoké, és a félelemmodulra épülő, vizuális ingereket feldolgozó területeik is kevésbé összetettek. Látásuk dikromát (ld. lentebb). Látógödrükben az éleslátás helye hiányzik vagy gyengén fejlett. Sokuk életében a szaglás jelentős szerepet kap. Az afrikai és ázsiai makifélék éjszakai életmódot folytatnak, a látásuknak kisebb a jelentősége a kígyók felismerésében, bár élőhelyeiken hemzsegnek a veszélyes kígyók, különösen a viperák. A keskenyorrú vagy óvilági majmok (az afrikai és ázsiai majmok és mi emberek tartozunk ide), 60 millió évvel ezelőtt kezdődően kénytelenek voltak szülőkontinenseiket megosztani viperákkal, kobrákkal, mambákkal és bungárkígyókkal és azok őseivel, amelyeknek nevei sokak számára a mai napig a kérlelhetetlen halál szinonimái. Látásunk trikromát (kék, zöld és vörös színérzékelés képessége), szemben a méhlepényesek és makifélék többségével, amelyek dikromátok, azaz csak kétféle színérzékelő receptoruk van. Látógödrünk igen fejlett. A félelemmodulunkra többszintű agykérgi vizuális központok épültek, amelyek fokozott mértékben képesek időben észlelni a kígyókat és magas szinten feldolgozni a bejövő információkat. Velünk szemben a szélesorrú vagy újvilági (dél-amerikai) majmok többségének hímjei dikromátok, a nőstények 60%-a viszont trikromát, azaz a színlátásuk egyfajta átmenetet képez a keskenyorrú majmok és a nem-főemlős-emlősök és makifélék között. Ez alól csak a teljes egészében trikromát bőgőmajmok a kivételek. Szaglásuk is jobb, mint az óvilági rokonaiké, amelyek egyes szagló receptoraikat is elvesztették. A szélesorrú majmok őse mintegy 30-35 millió évvel ezelőtt Afrikából jutott el Dél-Amerikába (az akkor még keskenyebb Atlanti-óceánon keresztül), olyan környezetbe, ahol csak óriáskígyók voltak, mérgeskígyók nem. A mérgeskígyók jóval később 3-23 (a különféle vizsgálatok eredményei igen tág intervallumot adnak) millió évvel ezelőtt jutottak Dél-Amerikába, feltételezhetően az idő tájt, amikor a Panamai-földszoros hidat képezett Dél- és Észak-Amerika között. Addig azonban a szélesorrú majmok mérgeskígyóktól mentes környezetben fejlődhettek. Isbell szerint ez a szelekciós „lazítás” állhat a látással kapcsolatos agyi pályáik fejlettségében mutatkozó nagyobb változatosságban, és viszonylagos lemaradásában az óvilági majmokéhoz képest. A dél-amerikai majmok ugyanis nemcsak színlátásban maradnak el óvilági rokonaiktól, hanem valamelyest a látópályáik összetettségében is.

Isbell fontos körülménynek tekinti, hogy a mai majmok ősei idővel áttértek a nektár és gyümölcsfogyasztásra, ami fontos preadaptáció lehetett az agy gyors növekedéséhez. Nappali életmódjuk a látás idegi hátterének további fejlődésével járt. Az intenzív fejlődést a nektár- és gyümölcsevés tovább segítette azzal, hogy az agyszövet fokozott aktivitása során nagy mennyiségben felszabaduló ingerületátvivő glutamát toxikus hatásának blokkolásához és a megnövekedett energiaigényhez gyorsan mobilizálható glükózt szolgáltatott. A szaglás szerepének visszaszorulásával a látás jelentősége tovább nőt a ragadozók gyors felismerésében is. Ugyanakkor a szaglásnak a kéz irányításában betöltött szerepe háttérbe szorult, helyét a látás vette át. A trikromát színérzékelés képessége pedig segítette a magas cukortartalmú érett gyümölcsök gyors megtalálását és kiválasztását.

07k.jpg

Sűrű aljnövényzetben rejtőzködő erdei sikló (Zamenis longissimus). Pikkelyeinek csillogása, azok környezetétől eltérő textúrája és mintázata elárulta őt a fotós előtt, akinek szeme és idegrendszerének látásért felelős része úgy fejlődött, hogy képessé vált „felfedni a kamuflázst”. A kutyák valószínűleg simán elmennének mellette, hacsak a szaglásuk révén nem ismerik fel. Fotó: Szabolcs Márton.

 

Isbell elmélete összefoglalva tehát arról szól, hogy legközvetlenebb majomrokonaink és velük közös őseink evolúciójuk kezdetétől fogva együtt fejlődtek az őket minden bizonnyal fogyasztó fojtó kígyókkal, amelyeket időben fel kellett ismerniük, hogy életben maradhassanak. Idővel nappali életmódra és gyümölcsevésre tértek át, ami megalapozta agyuk látásért felelős területeinek további gyors fejlődését. Eközben megjelentek a mérgeskígyók, amelyek a mind változatosabb formában színre lépő gyors mozgású madarak és emlősök elejtéséhez egyre hatékonyabb mérgeket fejlesztettek. Kezdetben kisebb főemlősökre is vadásztak, de mára a majmok többsége számára inkább „csak” halálos baleset forrásai, de ettől még nem kevésbé veszélyesek, mintha vadásznának is ránk. Óvilági majomelődeink életében szinte mindenhol jelen voltak. Rejtőszínük és mintázatuk olyan tökéletes, hogy az emlősök többsége egyszerűen nem veszi észre őket (mi sem tanúskodik erről jobban, mint a megannyi házikedvencet érő kígyómarás ott, ahol élnek mérgeskígyók). Az óvilági majmok azonban rendkívül jók a kígyók észlelésében még akkor is, ha azokból csak néhány pikkelynyi látszik ki a sűrű növényzet alól, és az is tökéletesen beleolvad a környezetébe. Előre tekintő szemünk látómezejének alsó részében a térlátásunk kiváló, és vizuálisan különösen jól érzékeljük a közvetlen közelünkben megjelenő dolgokat. Szín- és térlátásunk segít kiszűrni a csaknem tökéletes álcaruhát is. Mi több, nem csak hogy könnyen észrevesszük a kígyókat, de a keskenyorrú majmokba és sok embertársunkba veleszületetten is bele van építve a kígyóktól való rettegés. Érdekes módon úgy tűnik, ugyanez a félelemérzet kevésbé intenzív a szélesorrú majmoknál, és szinte hiányzik a madagaszkári makik esetében. Mintha még a félelmi reakció foka is a génjeinkbe lenne kódolva. Ugyanakkor az agykéreg tudatosságot vezérlő részei képesek a mélyebb rétegekben automatikusan felépülő negatív reakcióinkat felülírni, és a pánik helyett előtérbe lép a helyzet felmérésének képessége, ami miatt a majmok sokszor alaposan szemügyre veszik a felfedezett kígyót. Ami akár azt is lehetővé teszi, hogy evolúciós múltunk ellenére, a kígyótartás hobbija soha nem látott népszerűségnek örvendjen. Isbell szerint tehát a majmok látásának és agyfejlődésének egyik legfontosabb motorja a ránk nézve veszélyes kígyók és mérgeskígyók voltak, és más emlősökkel szemben, amelyek a szaglást vagy a hallást hívják segítségül a kígyók elkerülésére, sőt sokuk a kígyóméreggel szemben is ellenálló, őseink a látásban találták meg a védekezés módját. A majmok és az emberek azonban nem mutatnak semmiféle immunitást a kígyómérgekre, vagyis egyedül a látásunk segítségével tudjuk időben elkerülni a bajt. A kapott tulajdonságaink azonban lényeges elemei emberré válásunknak, és talán ennek köszönhetjük, hogy ma írni és olvasni is tudunk, amely ezek nélkül nem volna lehetséges. Mindehhez őseink jókor voltak rossz helyen.

 

A méregfog visszalő

Az írásom elején sorolt számok alapján egyáltalán nem állítható, hogy a mérgeskígyók ma nem jelentenek veszélyt az emberre. 2017-ben nem véletlenül sorolta a WHO a kígyómarásokat újból az elhanyagolt trópusi „betegségek” (neglected tropical disease; ez esetben talán inkább egészségügyi kockázat) közé. Továbbra is észrevétlenül lapulnak meg az aljnövényzetben, és okoznak számtalan tragédiát óvatlan embertársaink életében, különösen a fejletlenebb országok vidéki népességében. Az azonban biztos, hogy őseink és a mai ember igen szemfülesen vette és veszi észre a rejtőzködő kígyókat, és ami még nagyobb gond a kígyók számára, hogy gyűlöletünkben a későbbi bajt megelőzendő, gyakran igyekszünk elővigyázatosságból megölni őket. Ebben segít a tökéletes látásunk, ami azt is lehetővé teszi, hogy jól irányzott husángcsapással, vagy pontosan célzott kődobással egyszer s mindenkorra elejét vegyük annak, hogy a felfedezett kígyóval még egyszer összetalálkozzunk. Úgy tűnik tehát, hogy a kígyók hozzájárulhattak ennek az igencsak rátermett kígyóölő ősellenségnek a kialakulásához. A fegyverkezési verseny lényege azonban az, hogy ha az egyik fél egy lépéssel a másik elé kerül, akkor a vetélytárs is újabb fejlesztéssel áll elő. Kazandjian és munkatársai (2020) által nemrégiben publikált cikk a köpködőkobrák köpködő képességének kialakulásáról egy ilyen újabb fejezetre világít rá, ezúttal egy szűkebb főemlős- és kígyókör, az emberfélék és a kobrák között zajló evolúciós versenyből. Előbb azonban tegyünk egy rövid kitekintést a kígyók mérgeire. A kígyóméreg a zsákmányejtést szolgálja. Gyorsan fejlődő vadászfegyver, amely akár fajon belül is eltérhet, ha az eltérő területeken élő egyedek más típusú zsákmányállatokkal élnek együtt. Ez a méregváltozatosság az, ami akkora kihívást jelent a megfelelő méregspecifikus ellenszérumok kifejlesztésekor. A kígyók a mérget védekezésként is használják, de a részükről ez többnyire a végső és kerülendő megoldás. Sok méreg nem is okoz jelentős fájdalmat, így nem tekinthetők a legjobb védelemnek, mert ha a halálát is okozzák a támadónak, annak még bőven marad ideje a kígyót is megölni (mindenki tudja, hogy a darázs sokkal veszélytelenebb, mégis igen fájdalmas szúrása, milyen mélyen az eszünkbe vési, hogy ne packázzunk vele). A mérgeskígyók egy csoportja azonban kifejezetten védelmi karaktert is adott a mérgének. Ők a köpködőkobrák. Méregfoguk módosult. Míg a nem köpködő kobrák lefele néző méregfogában a méregcsatorna elülső fala mintegy felhasad, így képezve széles kivezető nyílást, addig a köpködőkobráknál a méregcsatorna a szűk kivezető nyílás előtt merőlegesen előre fordul, ami által előrefelé tereli a szűk nyíláson át nagy nyomással távozó méregsugarat. A fecskendezéshez szükséges nyomást a méregmirigyeket körbevevő izmok állítják elő. A köpködőkobrák képesek a mérget 2-3 méter távolságra, nagy pontossággal a támadójuk szemébe köpni, ezzel legalább időlegesen vagy akár mindörökre látásképtelenné téve azt. Kazandjian és kollégái azt találták, hogy a köpködés képessége három törzsfejlődési ágon, egymástól függetlenül és eltérő időben alakult ki: 1. a szigorú értelemben vett kobráktól egy kicsit távolabb álló afrikai rinkhalsnál (Hemachatus haemachatus), 2. az afrikai mozambiki (Naja mossambica), a feketenyakú (N. nigricollis), a núbiai (N. nubiaeI), a vörös (N. pallida) és 3. az ázsiai Fülöp-szigeteki (Naja philippinensis),  sziámi (N. siamensis),  és  szumátrai (N. sumatrana) köpködőkobránál.

04k.jpg

Az dél-afrikai rinkhals vagy varangyfaló köpködőkobra (Hemachatus haemachatus) rendszertanilag egy kissé távolabb áll a valódi kobráktól (a Naja-genusz), köpködő képessége tehát azokétól függetlenül alakult ki. Nem is annyira hatékony, mint unokatestvéreié. Ha zaklatják, és a méreg sem ér célba, holtnak tetteti magát, mint ez a példány is. Fotó: Johannes Els.

 

A kobrák mérge, mint általában a kígyómérgek, több összetevőből áll. Egyik fő és hírhedt komponense a „3-ujjú-toxin” (3-finger-toxin, 3FTX; nevét háromujjú kézre emlékeztető szerkezetéből kapta), amely ideg- és sejtméreg számos hatásmechanizmussal, többek között blokkolja az ideg-izom kapcsolatokat, ezzel bénulást okozva, vagy mint sejtméreg, szétzilálja a sejtek membránját, de fájdalmat is okoz. Több formában is létezik. Egy másik komponens a foszfolipáz-A2 (PLA2) enzim, amely igen sokrétű összetevő. Számos hatása van, de ezek közül a fájdalom fokozása az, amely jelen esetben jelentőséggel bír. A PLA2 azonban nem minden kobra mérgében található meg, vagy többnyire csak viszonylag kis arányban. A köpködőkobrák mérgében azonban mindhárom törzsfejlődési ágnál a PLA2 aránya jelentősen megnőtt az évmilliók során. A kutatók laboratóriumi körülmények között (a kifejlődött reflexívek hiányában még fájdalmat nem megélő csirkeembriókon) megvizsgálták a nem köpködő és a köpködő kobrák mérgének fájdalomkeltő képességét, és azt találták, hogy a köpködő fajok 3FTX+PLA2 méregkombinációja azonnali intenzív fájdalmat indukál, vagyis a méreg kiválóan alkalmas a támadó elrettentésére vagy még inkább tehetetlenné tételére. Az igazi csavar azonban csak ezután jött. A köpködőkobra-vonalak kora a fosszilis leletek alapján datálható volt, és láss csodát, az egybeesett az élőhelyükön, két lábon járó emberelődeink színre lépésével: 6,7 millió évvel ezelőtt az afrikai majd 2,5 millió évvel ezelőtt az ázsiai kobráknál, amikor a Homo erectus megjelent Ázsiában. A szerzők természetesen fenntartják, hogy ez egy hipotézis, de a többszöri időbeni egybeesés (melyet esetleg újabb fosszilis leletek felülírhatnak) szembetűnő. Azt is fontos megjegyezni, hogy a köpködés elsősorban olyan élőlények ellen hatásos, amelyek szeme előrefelé néz. Bár ez sok ragadozóra is igaz, velük szemben a közelharc is hatásos lehetett volna, hiszen azoknak testközelbe kell jutniuk ahhoz, hogy meg tudják ölni a kígyót. Velük szemben a már részben bevált marás is hatásos lehet (már ha van idejük megtanulni az első marás után, hogy ne próbálkozzanak még egyszer). Az ember azonban nem ilyen. Két lábra egyenesedve, eszközzel a kezében hatékonyan ölhette és öli meg ma is a kígyókat, anélkül, hogy veszélyes közelségbe kellene kerülnie. Ebben segítségére volt az évmilliók során kifinomult kézmozgása, minden egyes apró kézizmának finom, a látás által korrigálható összehangolása annak érdekében, hogy célját szó szerint pontosan elérje. Tökéletesre fejlődött forma- és színlátása pedig szinte soha nem engedi, hogy célt tévesszen, olvadjon is az bármily tökéletesen is a környezetébe. Egy ilyen ellenséggel szemben a méregköpés képességének kialakulása különösen jól jöhetett.

05naja_nigricincta_woodik.jpg

A feketesávos köpködőkobra (Naja nigricincta woodi) valódi kobra (a Naja genuszba tartozik). Nappal aktív, és bár félénk kígyó, ha sarokba szorítják, felágaskodik, csuklyáját, mint minden kobra, fenyegetően szétteríti. Ha mindez nem rettenti el a támadót, nagy pontossággal mérget köp annak szemébe. Mérge erős sejtméreg, szembe jutva intenzív fájdalmat okoz. Kisebb gerincesekből álló zsákmányát azonban megmarja, nem leköpi. Fotó: Johannes Els.

 

Kapcsolatunk a kígyókkal tehát viharos, de a jelek szerint az évmilliók során formáltak bennünket, és mi is formáltuk őket. Ők is és mi is elmondhatjuk, hogy vagyunk, akik vagyunk, de azt is hozzá tehetjük, hogy ebben bizony szerepe volt a másiknak is. A kígyók azonban csak kígyók. Nem gonoszak, nem álnokak, hanem élőlények, amelyek éppúgy szeretnének boldogulni, mint mi. Evolúciójukat ugyanúgy irányították a veszélyes ellenfeleik, mint amilyenek mi vagyunk, mint ahogyan minket is formáltak ők és mások. Mi irányíthatná a figyelmünket jobban arra a tényre, hogy mind ugyanabban a planétában evezünk, ahol a sorsunk évmilliók óta fonódik össze jóban és rosszban, mint ez az izgalmas és felemelő történet, tanúságaként a sokszor igen fájdalmas, mégis a tudásunkat gyümölcsként a kezünkbe adó együttélésünknek.

 

Irodalom

Amzallag N. (2015): The origin and evolution of the saraph symbol. Antiguo Oriente, 13: 99-126.

Isbell L. A. (2006): Snakes as agents of evolutionary change in primate brains. Journal of Human Evolution 51: 1-35.

Isbell L. A. (2011): The Fruit, the Tree, and the Serpent: Why We See So Well. Harvard University Press, Cambridge, Mass, United States.

Kazandjian, T. D., D. Petras, S. D. Robinson,  J. van Thiel, H. W. Greene, K. Arbuckle, A. Barlow,0, D. A. Carter, R. M. Wouters, G. Whiteley, S. C. Wagstaff, A. S. Arias, L.-O. Albulescu, A. Plettenberg Laing, C. Hall, A. Heap0, S. Penrhyn-Lowe0, C. V. McCabe, S. Ainsworth, R. R. da Silva, P. C. Dorrestein, M. K. Richardson, J. M. Gutiérrez, J. J. Calvete, R. A. Harrison, I. Vetter, E. A. B. Undheim, W. Wüster, N. R. Casewell (2021): Convergent evolution of pain-inducing defensive venom components in spitting cobras. Science, 371: 386-390.; DOI: 10.1126/science.abb9303

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mttmuzeum.blog.hu/api/trackback/id/tr4016509386

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hirdetés

Látogasd meg honlapunkat, lájkolj és kövess minket! Facebook, Twitter, YouTube, Tumblr, Pinterest

logo_jpg.jpg

 

greenfo_logo_uj_fekvo.JPG

mti_hirfelhasznalo.jpg

darazs_kicsi.jpg

Múzeumi szabadulószobák

szabszob_logo1.jpg

 

 

 

Facebook oldaldoboz

Friss témák

Rovatok

Szerzők

Információk, ajánlók

pinterest_blogra.jpg

 

 

 

Látogassatok el ide is!

 

okologia_blog.JPG

További blogjaink:

bogaraskonyv_200.jpg

lepkésskonyvek_200.jpg

vasilogo.jpg

Állatvilág magazin

allatvilag-2018-5.jpg

Naptár

június 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30
süti beállítások módosítása