Írta: Katona Gergely

Allergiás vagyok a parlagfűre. Tíz évvel ezelőtt kezdődött a Balatonnál,  az orrom, szemem, torkom azóta is jelzi minden augusztusban, hogy itt a nyárvége: virágzik a parlagfű. Az országban több százezer sorstársam van, mindenki ismeri a növényt és az ellene való védekezés fontosságát és módjait, de azt igen kevesen tudják, hogy mi köze mindehhez egy apró kis lepkének.

 Parlagfű (forrás: kormanyhivatal.hu)

A parlagfű (Ambrosia artemisiifolia Linnaeus, 1753) Észak-Amerikából származik. A XVIII. században már botanikuskertekben nevelték Franciaországban, ahonnét kivadulva, illetve gabonaszállítmányokkal Amerikából beutaztatva az 1860-as években lassan terjedni kezdett, de igazi karrierjét az első világháború indította el. A gabona-, ló-, csapat- és takarmányszállítás pár éven belül elterjesztette Európában  – hazánkat sem kímélve – egészen Oroszországig. Ott a Fekete-tenger kikötőiből kiindulva a háború, majd a polgárháború és az azt követő erőszakos kolhozosítás után adott volt számára a megfelelő mennyiségű megműveletlen vagy rosszul megművelt földterület. Magvait pedig a vasút szállította szerteszét a szovjet birodalom legtávolabbi sarkába is az erőszakosan elkobzott, beszolgáltatott gabona között.

Szovjet propagandaplakát az 1950-es évekből (forrás)

Az 1930-as évek végére már országnyi területeket hódított meg a Szovjetunióban, 1940-ben konferenciát is összehívtak Sztavropolban a megállítására. A második világháború azonban közbeszólt, a gyomnövény újabb területeket szállt meg a mindent feldúló seregek nyomában. Hazánkban is ekkor terjedt el széles körben. A népnyelv néhol Sztálin-gaznak csúfolta a növényt. A szovjet tudósok az 1960-as években arra jutottak, hogy biológiai védekezéssel, egy szintén Amerikából származó lepkefajjal állítják meg az egyre súlyosabb egészségügyi és mezőgazdasági gondokat okozó gyomot. Ez a lepke az Acontia (Tarachidia) candefacta (Hübner, [1831]), magyarul: parlagfűnaplász. (Szeőke Kálmán szerint, aki 2012-ben cikket írt a lepkéről, két magyar neve is lehet: parlagfű-bagolylepke vagy parlagfű-nappalibagoly.)

A parlagfű herbáriumi lapon az MTM növénygyűjteményéből (1925, Somogyvár)

Persze, mint olyan sok esetben, a dolgok itt sem úgy sültek el, mint tervezték. A Krasznodar és Sztavropol régiókban 1967–68-ban szabadon engedett lepkék sikeresen megtelepedtek, hernyóik szépen ették a parlagfüvet, több populációjuk 30 éven át tenyészett a kutatók figyelő szemei előtt, ám a Szovjetunió összeomlásáig nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt: nem irtották olyan mértékben a parlagfüvet, mint várták. Az ezredforduló környékén azonban változás történt: újabb és újabb megyékből mutatták ki a fajt; rohamosan terjeszkedni kezdett, és elérte délen a Kaukázust, északon a Dont, nyugaton Ukrajnát, majd Romániát, Bulgáriát és Szerbiát is. 2012-ben Lévai Szabolcsnak sikerült az első hazai példányt megfogni Mezőtúron, majd 2013-ban előkerült még 3 egyed ugyanitt, és egy újabb Kisújszálláson. Ugyanabban az évben már az ERTI (Erdészeti Tudományos Intézet) fénycsapdái is fogtak 3 egyedet Gyulán és Püspökladányban (meghatározta Kozma Péter és Kiss Ádám). Egyikük az ERTI gyűjteményébe, másikuk a Magyar Természettudományi Múzeum Lepkegyűjteményébe került.

A nagyjából 2 cm szárnyfesztávolságú parlagfűnaplász egyik példánya az MTM lepkegyűjteményében

A lepke idén, 2015-ben is megkezdte itthon a repülését, július közepén a Mezőberényben működő fénycsapda anyagából Kozma Péter két példányt is a Múzeumunknak adományozott. Remélhetőleg a faj elterjed az egész országban, és kiveszi a részét a parlagfű gyérítéséből!