Magyar Természettudományi Múzeum Blog

101 hosszú és ámulatra méltóan tevékeny év után 2015. július 3-án elhunyt dr. Móczár László, a Magyar Természettudományi Múzeum Hártyásszárnyúak gyűjteményének egykori vezetője, a Szegedi Tudományegyetem egykori állattani professzora, a tolvajdarazsak, a csempészdarazsak és a bogárölődarazsak nemzetközi jelentőségű szakértője. Nevéhez számos, jelentős ismeretterjesztő könyv és cikk kapcsolódik, fényképeivel és az állatvilág életének lebilincselő bemutatásával nemzedékek sokaságával szerettette meg a természetet. Móczár Laci bácsi utolsó éveiben is elképesztően friss, fiatalos és fáradhatatlanul lelkes természettudós volt, amiről az utolsó, vele készült interjú is tanúbizonyságot tesz.

 Miért kezdett el érdeklődni a természettudományok iránt?

Egykori tanárom, Dudich Endre professzor szavaival élve: „apailag fertőzött vagyok”. Édesapám a Magyar Rovartani Társaság egyik alapítója és tanítóképző intézeti tanár volt. Először Kassán dolgozott, aztán Kiskunfélegyházán, majd Jászberényben, Közép-Európa legszebb tanítóképzőjében lett igazgató. 1906-ban, amikor ő végzett, a biológia mellett kémiát és fizikát is kellett tanulnia, mivel a tudomány még nem volt olyan szerteágazó és specializált, mint manapság.

1914-ben születtem, és már nagyon korán kivittek a természetbe. Édesapám és nagybátyám mindig kérdezgették, hogy „akarsz velünk jönni, Lackó?”, én pedig örömmel velük tartottam, akár a szőlősbe mentek, akár az erdőket járták. Az egyik legmeghatározóbb élményem a tőserdői élővilág felfedezése volt. Az Alpári-Holt-Tisza (Tiszaalpár) környéki kiterjedt őserdő egykor a természeti kincsek gazdag tárházát vonultatta fel: változatos cincérfajok másztak a kidőlt fatörzseken, ujjnyi lepkehernyók rágták a leveleket, és óriási lepkék szálltak a levegőben.

A rovargyűjtést már gyerekkoromban elkezdtem, aztán egész életemben folytattam. A Magyar Természettudományi Múzeumban találkoztam először Dudich professzorral, akinek később tanítványa lettem a Pázmány Péter Tudományegyetemen (ma Eötvös Loránd Tudományegyetem), és a kürtősdarazsakról szóló doktori disszertációmat is nála írtam. Örülök neki, hogy a biológus pályát választottam, hiszen egész életemben azzal foglalkoztam, amit szerettem. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy olyan hivatást válasszon magának, amiben egész életében alkotni tud.

Miért éppen a hártyásszárnyúakkal kezdett el foglalkozni?

Azért specializálódtam a hártyásszárnyúakra, mert lepkész, bogarász, szitakötő-szakértő mindig sokkal több volt, a Rovartani Társaságban is ők vannak a legtöbben. A hártyásszárnyúakkal nem sokan foglalkoznak, holott több mint tízezer fajjal képviseltetik magukat a Kárpát-medencében.

Amíg a nagyközönség nem ismerte a rovarokat, egyszerűen eltaposta őket, mondván: mindegyik kártékony. Ne felejtsük el viszont, hogy a rovaroknak köszönhetjük az életünket, hiszen ha nem volna virágmegporzás, és nem volna gyümölcs, a Homo sapiens hol lenne? A rovarok kutatását ezért kell biztosítani, ezért választottam a hártyásszárnyúakat, és így kezdtem el dolgozni a mezőgazdaságban is.

Móczár László idén átvehette a Pro Natura-díjat dr. Fazekas Sándor földművelésügyi minisztertől

Milyen szempontokat tart fontosnak az ismeretterjesztésben?

Az én időmben az ismeretterjesztés körülbelül annyiban merült ki, hogy leírták az adott állatról, hogy „zöld, fémszínű, vagy aranyos csillogású”. Azért írtam meg az Állathatározó című könyvet 1950-ben, hogy az állatok életmódját is bemutassam. A határozó klasszikus művé vált, hazánkban igazi úttörő alkotásnak számít.

Két kötetben jelent meg, egyik része a szöveget, a másik az illusztrációkat tartalmazta. Ennek a sorozatnak köszönhetően a tanárok nagyobb kedvvel vitték ki a gyerekeket a szabadba természetrajzot tanítani, a közönségesebb állatokat így könnyen meg tudták határozni. A gimnáziumok után az egyetemi gyakorlatokon is elő-előkerült az Állathatározó, ez Magyarország és a Kárpát-medence rovarfaunájának megismerésében nagyon sokat segített. Szerencsére napjainkban a kutatók nagy része már foglalkozik azzal, hogy a nagyközönség számára is érthetően mutassa be, hogy az általa kutatott állat milyen szerepet tölt be a természet egészében.

Móczár László, kezében az Állathatározóval

Pályafutása során melyek voltak a legjelentősebb események?

Amikor a világ kutatói megismerték a munkámat, olyan tekintélyes feladatokat végezhettem, mint bizonyos hártyásszárnyú-alcsaládok világkatalógusának megírása. Életem legnagyobb kitüntetése egészen pontosan száz esztendős koromig váratott magára. Több mint 20 fajt neveztek el rólam, azonban ez egyáltalán nem kirívó dolog, viszont egy teljes nemzetség névadója kevés kutató lehet, és én közéjük tartozom.

A Móczár Lászlóról elnevezett nemzetségbe tartozó Moczariella centenaria darázsfaj

(Forrás: Barbosa & Azevedo, 2014, Zootaxa)

Három brazil kutató a líbiai sivatagban gyűjtött ismeretlen állatokat, amelyeket Brazíliában vizsgáltak meg. Sok ezer faj szakirodalmi tanulmányozása és vizsgálata során kiderült, hogy új bogárölődarázs-fajt, egyben a bogárölődarazsak családjának új genuszát fedezték fel. A nemzetséget tiszteletemre Moczariella-nak nevezték el, mivel a területen világspecialista voltam. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy érdemes volt ennyit dolgozni.

Pályafutásom során körülbelül 230 tudományos cikket írtam, továbbá részt vettem az Osztrák Rovartani Társaság alapításában is. A szobámban lévő könyvespolcon jó két méter hosszan sorakoznak saját tudományos munkáim. Össze is kötöttem őket egy madzaggal, nehogy elszaladjanak!

Móczár László saját művei sorakoznak a polcon. Az Állathatározó első kiadása 1950-ben jelent meg

Ha visszagondolok alkotó éveimre, kicsit elszomorít, hogy már nem tudok gyűjteni és a múzeumban dolgozni, de ez természetes dolog ennyi idősen. Szerencsére vannak barátaim, akik még élnek, és küldenek nekem cikkeket. Azt hiszem, 101 év elég hosszú idő ahhoz, hogy azt mondhassam: megpróbáltam produkálni valamit az életben.

Az aktív kutatómunka íróasztalon heverő hagyatékai

Gyűjtőúton a patakvölgyben: Móczár László, Szabó István, Papp Jenő

A múzeumban melyik volt a kedvenc példánya?

Van egy másfél centiméteres, ragyogó színezetű, igen ritka élősködő fémdarázs, a Stilbum cyanurum, amit korábban csak a Badacsonynál gyűjtöttek. Az egyik évben, amikor Tihanyban a löszfalakat kutattam, különös zúgásra lettem figyelmes. Felpillantottam az égre, és azonnal felismertem ezt a gyönyörű fémdarázsfajt. Hagytam, hogy repüljön, majd leszálljon egy lopódarázs fészkére. Megfordult, hogy a potroha végén lévő tojócsövet a lopódarázs agyagos fészkébe nyomja, de az túl kemény volt. Erre elrepült, és többször is vizet hozott a Balatonból, hogy meglágyítsa a fészket, majd amikor a kőkemény agyag megpuhult, tojócsöve behatolt a fészeképítménybe, ahol a lopódarázs lárvája feküdt. Petéjét a lárvába helyezte, azután visszahúzta a potrohát, és megtisztogatta csápját az agyagtól. Ritkasága miatt nem gyűjtöttem be, hagytam elrepülni, a lopódarázs ivadékbölcsőjét azonban magammal vittem. A következő év májusában kikelt a lopódarázson fejlődött fémdarázs. Az eseményt publikáltam is, ami a francia, az angol és az amerikai szakirodalomban is megjelent. A megfigyelések közlésének olykor nagyobb haszna van, mint a gyűjtésnek – ez maradandó élmény, igazi ritkaság.

A lopódarázs agyagos fészke, a lárvával és a lárva táplálékául lebénított szolgáló pókokkal (Forrás: MTM)

Melyik volt a legizgalmasabb múzeumi expedíciója?

Többször is jártam külföldi kongresszusokon, olykor előadóként is. Egyik alkalommal Pápua Új-Guineában voltam, ahol néhány társammal felmásztunk a 2000 méter magas Mt. Kaindi hegyóriásra, hogy egzotikus rovarok nyomába eredjünk. Sikerrel jártunk, ugyanis a hegyoldalban találtunk egy új-guineai ormányosbogarat, ami úgy veszi el a ragadozók étvágyát, hogy testét különböző kellemetlen ízű anyagokkal fedi be.

A fotógyűjtemény és az új-guineai „rejtőzködő” ormányosbogár

Amikor felértünk a hegytető egyik platójára, elindultunk az őserdőbe gyűjteni. Az erdőben a trópusi aljnövényzet annyira puha és sűrű volt, hogy nem hallottam a lépteimet. A csendet csupán egy-egy furcsa rikoltás törte meg. Biztos voltam benne, hogy valamelyik madár jelez így társainak. Ahogy megálltam, hirtelen furcsa érzés fogott el, olyan volt, mintha nem lennék egyedül. Kihúztam magam, felnéztem, és láttam, hogy egy bennszülött áll mellettem. Néhány pillanat múlva a mérgezett nyilat is megpillantottam a kezében. Megdermedtem, erre ő pidzsin nyelven elmagyarázta, hogy madarakra vadászik. Én pedig elővettem a fényképezőgépem, és megmutattam neki, miért vagyok itt. Az illető rám nézett, tudomásul vette, kezet rázott, majd elment. Szerencsém, hogy nem nézett madárnak…

 A kutatáson kívül mivel szeretett foglalkozni?

Nagyon szerettem fényképezni, a saját képeimet láthatják a falon.

 Melyik a kedvenc saját fotója?

Azt nem tudnám megmondani, melyik a legkedvesebb, de a legértékesebb számomra az a kürtősdarázs, amelyiknek éppen megjelenik egy vízbuborék a száján. Ezek a történések nagyon ritkán figyelhetők meg, pedig végső soron a rovarok mindennapi életének fontos részei.

Kürtősdarázs, vízbuborékkal a száján (Móczár László felvétele)

A másik értékes fényképem egy hangyát ábrázol, amelyet éppen a védekező állásában tudtam megörökíteni. Amikor a hangyaboly felé közeledik az ember, az állat figyelmeztetésül csápját felemeli, és a potrohát maga alá görbíti, hogy vész esetén potrohából hangyasavat spriccelhessen.

Hangya védekező állásban (középen)

Ezek olyan fontos mozzanatok az életben, melyekről legtöbbünknek fogalma sincs. Amikor még nem volt vaku és automata fényképezőgép, ezeket a pillanatokat nagyon nehéz volt megörökíteni.

 A családjában van valaki, aki szintén természetbúvár lett?

Mindhárom gyermekem más pályát választott, azonban nem vagyok teljesen kétségbeesve, hiszen van 9 unokám és 20 dédunokám is, a legkisebbekből akár még kutató is lehet. A kicsik között felfedeztem a természettudományos érdeklődést, egyikőjük lepkéket gyűjt. Valaha én is így kezdtem, olyan, mintha csak magamat látnám.

 Móczár Laci bácsi 101 évet élt és alkotott

Írta: Kucska Krisztián

Fotós, szerkesztő: Simó Szabolcs