A múmiáktól sokan borzonganak, mások csodálattal viszonyulnak hozzájuk. Létük egyszerre szól a halálról és az életről. Múzeumunk látogatói 2015. május 17-ig páratlanul gazdag válogatást láthatnak a különféle módokon konzerválódott múmiákból.
De vajon mi köze a múmiáknak a kovaalgákhoz?
Szerzők: Buczkó Krisztina – Pap Ildikó
A lápok múmiái
Minden múmia - mint ahogy minden ember - egyszeri és megismételhetetlen. Mégis, ha azt a feladatot kapnánk, hogy két csoportra (és csakis két csoportra) osszuk őket, a szakértők többsége a lápi múmiákat különítené el a „többiektől”. A ”többiekben” a csontok alkotják a vázat, melyen a kiszáradt lágyszövetek fakón, fénytelenül őrzik az élet nyomait. A lápi múmiák ezzel szemben laposak, sokszor papírvékonyak, úgy tűnik, mintha teljesen hiányozna belőlük a csont. Fényesek és sötétek, mint a cserzett bőr. Testük leginkább egy üres zsákra hasonlít. Ha a csontok visszakaphatnák a savanyú vízben kioldódott mésztartalmukat, a múmiák ismét élethűek, szoborszerűek lennének.
A „Weerdingei pár” Kr.e. 160 − Kr.u. 220 körül élhetett. A kiállításban megtekinthető két lápi múmiát a hollandiai Bourtanger lápban találták.
Magyarország lápokban szegény ország, nincs is lápi múmiánk. Ezért különösen örülünk, hogy május 17-ig a kiállításunkban megtekinthető az asseni Drents Múzeumból kölcsönzött két lápi múmia, melyek a hollandiai Bourtanger-láp déli részéből származnak. A „Weerdingei pár” néven ismert emberek a Kr.e. 160 és Kr.u. 220 közötti időszakban élhettek. 1904-ben bukkantak rájuk tőzegkitermelés közben. Ruhadarabokat nem találtak rajtuk, valószínűleg nem őrződtek meg. Korábban úgy gondolták, hogy egy férfi és egy nő múmiája került elő, de az 1988-ban végzett vizsgálatok szerint két férfit találtak. Azt nem tudni, milyen kapcsolat volt köztük. Apa és fia, két fivér vagy talán barátok voltak? A genetikai vizsgálat nem adhat választ a kérdésre, mert a lápok savas közegében a DNS elbomlik. Az egyik múmia mellkasán szúrás nyomai láthatók, ami arra utal, hogy a két embert valószínűleg feláldozták. Az őskori Európa népei különös érdeklődést mutattak a vizes helyek iránt. A folyókba és a tavakba különféle tárgyakat helyeztek, talán az isteneket akarták megajándékozni. Valamennyi ajándék közül a legértékesebb az emberi élet lehetett.
Kovaalgák vagy diatómák
A kovaalgák gyakori, olykor tömegesen megjelenő mikroszkópikus növények. A többi egysejtű élőlénytől az különbözteti meg őket, hogy a sejttartalmukat szilárd, szilícium-dioxid tartalmú sejtfal védi úgy, mintha kemény falú doboz venné körül őket.
Mintegy 200 millió éves történetük során elképesztő forma- és fajgazdagságuk alakult ki (http://en.wikipedia.org/wiki/Diatom). Eddig több mint 20 ezer fajukat írták le, de becslések szerint legalább tízszer ennyi lehet. A fajok megismerése egyre gyorsuló ütemben folyik: az utóbbi évtizedekben évente átlagosan több mint 400 fajt írnak le. Szerepük a földi élet szempontjából meghatározó, bár a köznapi ember szeme előtt rejtve van. A szén-dioxid közel egynegyedét a kovaalgák kötik meg. Kovaalgákból álló hatalmas planktonfelhők élnek az óceánokban, de a tavakban, folyókban, sőt a szárazföldön is nagy tömegben tenyésznek. A lápokban egészen más fajok élnek, mint másutt.
Az erdélyi Mluha lápon a tőzegmoha között olykor nyílt vízfelületek is vannak. A süppedős láp állatokat, embereket is elnyelhet. (Fotó: Szurdoki Erzsébet)
A kovaalgák a fulladásos halál biztos indikátorai…vagy mégsem?
Apró, mindössze néhány mikrométernyi kovavázas algákat szinte mindenhol találunk. Ha nem a megszokott formáikra vagyunk kíváncsiak, nem a megszokott helyeken kell keresni őket, hanem a lápokban megőrződött múmiákon. Nemcsak testfelületükön maradnak meg a kovamoszatok, hanem belső szerveikben, így a tüdejükben, májukban, sőt akár az agyukban is, és mivel a savakkal szemben nagyon ellenállóak, nem oldódnak fel a lápok savas közegében.
Minden kriminéző „jól” tudja, hogy a diatómákból általában következtetni lehet a fulladásos halál körülményeire. Valóban így van?
Az egyik legalaposabb vizsgálatot a témában Niels Foged, a híres dán kovaalga-kutató végezte, amikor felkérték, hogy mondjon véleményt, vajon megfulladtak-e a Qilakitsoqnál talált emberek. 1972-ben Grönland nyugati partjainál nyolc inuit mumifikálódott holtteste került elő két sírból, köztük egy nagyon jó megtartású, hat hónapos kisfiúé is. A sírok egy hegyoldal árnyékában voltak, így a tetemek hőmérséklete még nyáron is fagypont alatt maradt; a száraz levegő és az állandó hideg természetes módon mumifikálta a testeket. A haláluk oka azonban ismeretlen volt.
Niels Foged elemezte a tüdőkből kapott mintákat, és nem kevesebb, mint 148 kovaalga-taxont határozott meg. Többségük nem a tengerek sós vizére volt jellemző, hanem édesvizekben vagy szárazföldön élt, mindössze 22 tengeri fajt talált. (Igaz, a kovaalgavázak nagy része töredékes, így nehezen határozható volt.)
Végül – tudományos alapossággal – nem vont le messzemenő következtéseket, és szakvéleményében (Foged, N. 1989: Diatoms in Mummies from Qilakitsoq. _ Meddr. Grönland. Man & Soc. 12: 184-195. Copenhagen 1990 01-26.) azt írta, a kovaalgák alapján nem eldönthető, hogy megfulladtak-e az áldozatok
Az igazságügyi orvostanban mégis találunk olyan esetleírásokat, amelyek szerint a diatómák valóban segítettek a halál okainak feltárásában, de minden tanulmányban felhívják a figyelmet arra, hogy az adatokat kellő óvatossággal, a többi vizsgálati eredménnyel együttesen – lehetőleg nem perdöntő bizonyítékként – kell felhasználni.
A levegő, a folyóparti vízpermet tele van kovaalgákkal. Folyamatosan belélegezzük őket. A tüdőből a vérárammal eljutnak testünk minden zugába. A tengerparti nyaralásból hozott emlékként bármelyikünkben lehet magas sótartalmat kedvelő tengeri alga. Attól, hogy egy holttest májában tengeri kovaalgát mutatnak ki, nem következtethetünk szinte semmire.
Lápi múmia – lápi diatóma
A lápok savanyú vizében gyakoriak a kifliszerűen hajlott Eunotia-fajok, vagy a Pinnularia nemzetség erős vázú tagjai. A Frustulia-fajok lápi mohapárnákban gyakoriak. A lápi múmiák bőrén leginkább ezekkel a fajokkal találkozhatunk.
Az Eunotia tetraodon egyike a legjellemzőbb, nem ritka lápi fajoknak. (Fotó: Buczkó Krisztina)
A Frustulia-fajok mohákhoz kötődve élnek. (Fotó: Buczkó Krisztina)
A csipkeszerűen lyuggatott vázú Kobayasiella subtilissima már ritkábban gyűjthető, de igazi lápi kovaalga. (Fotó: Buczkó Krisztina)
A Pinnularia-fajok tömegesek minden lápban. (Fotó: Buczkó Krisztina)
Megőrző múmiák
Otthont adó múmiák – ez a címe írásunknak. A kovaalgák mint fotoszintetizáló, autotróf növények nem képesek a múmiák belsejében vagy a bőrükre tapadva, a fénytől elzártan élni és növekedni. Mégis, ha nem a múmiákban vagy rajtuk fejezték volna be az életüket, ők is összetöredeztek vagy feloldódtak volna. Megőrződésüket a múmiáknak köszönhetik. A cím tehát találó – a múmiák úgy zárják örök otthonukba a kovaalgákat, mint borostyán a rovart.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.