MNMKK - Magyar Természettudományi Múzeum Blog

A Magyar Természettudományi Múzeumban több tízezer olyan doboz található, amelyben száraz (tűre tűzött vagy lapocskákra ragasztott) rovaranyagot őriznek. A példányok a tárolás hosszú ideje alatt különféle veszélyforrásoknak (környezeti hatásoknak és kártevőknek) vannak kitéve. Jelen írásunkban elsősorban a kártevőkről szerzett tapasztalatainkat szeretnénk megosztani egy megtörtént eset alapján.

Szerzők: Dr. Szél Győző (Bogárgyűjtemény), Somogyi Anna (Szipókás rovarok gyűjteménye)

A múzeumi rovargyűjtemények hosszú távú megőrzése, állagmegóvása annak ellenére nehéz, hogy a rovarok külső vázát alkotó kitin kémiailag rendkívül ellenálló. A kiszáradt rovartest az élővel szemben igen törékeny, elég egy figyelmetlen mozdulat, hogy megsérüljön a példány. Sőt, valóságos katasztrófa, ha a rovarokkal teli doboz véletlenül leesik, vagy ha ráejtünk valamit egy nyitott dobozra. A napfény szintén károsít, ugyanis idővel kifakítja a rovarokat. Hatására a fekete, barna és vörös árnyalatú bogarak és lepkék fokozatosan elvesztik eredeti színüket. Az élénk fémzöld, kék és rezes színek viszont megmaradnak, hiszen a különleges, szinte világító színeket nem pigmentek, hanem fizikai hatás, főként az interferencia hozza létre. A magas páratartalom, a nedvesség a penészedés révén még a napfénynél is veszélyesebb. A rovar először megpuhul, majd a penészgombák elszaporodásával rövidesen helyrehozhatatlan károkat szenved.

A ragyogó kék lepkéknek, mint a dél-amerikai azúrlepkék (Morpho-fajok), vagy az ausztrál fecskefarkú pillangó (Papilio ulysses), kék színének nem árt a napfény (fotó: Szél Győző).

A fentiekből következik, hogy a rovardobozt mind a közvetlen napsugárzástól, mint a nedvességtől óvni kell. A legjobb, ha olyan helyiségben tároljuk őket, ahol a hőmérséklet sem ingadozik drasztikusan, hiszen vele együtt a relatív páratartalom is nő vagy csökken. A rovardobozok falra függesztése tehát ilyen szempontból nem szerencsés, még ha a „trófea” látványa örömet is szerez a gyűjtőjüknek.

Minél nagyobb méretű a preparált rovarpéldány, a törés esélye annál nagyobb. Az alábbi képen látható nagytermetű, egzotikus rovarok közül a legsérülékenyebb kétségtelenül a finom, légies felépítésű szitakötő, de a vaskosabb kabóca lába vagy a lepke csápja is könnyen letörhet egy óvatlan mozdulat miatt is. Összehasonlítva, az apró, néhány milliméteres, lapocskákra ragasztott bogarak aránylag jól viselik a rázkódást és huzatot, míg a lepkékre, legyekre és hártyásszárnyúakra már a dobozfedél kinyitása is veszélyes lehet a légáramlat miatt.

Trópusi rovarok. Lámpahordó kabóca (Fulgora laternaria) (balra), perui légivadász (Microstigma rotundatum) (jobbra) és felséges madárlepke vagy Priamosz-madárpillangó (Ornithoptera priamus) (középen) (fotó: Szél Győző).

A rovargyűjtemény legádázabb ellenségei mégis az a néhány, a porvák (Dermestidae) családjába tartozó múzeumbogarak, melyek a bélrendszerükben elő sugárgombák és baktériumok segítségével képesek a kitin emésztésére és lebontására. Állományvédelmi feladataink zömét éppen ezért az ellenük való védekezés teszi ki.

Napjainkban kétségtelenül az amerikai eredetű, de mára kozmopolita szűzporva (Reesa vespula) áll az első helyen, melynek egyetlen példánya is önfenntartó populációkat hozhat létre. Megjelenése valóságos csapás minden rovargyűjteményre.

Szűzporva (Reesa vespula) (fotó: György Zoltán)

Hasonlóan veszélyes a kis múzeumbogár (Anthrenus olgae). Régebben a rovargyűjteményekben keletkezett kártétel kizárólag a kis múzeumbogár számlájára volt írható, míg napjainkban a szűzporva vette át többé-kevésbé e vezető szerepet. A bogárlárvák rágására kezdetben az alig észrevehető, kisebb porkupacok hívják fel a figyelmet. Később, ha a kártevő elszaporodik, levedlett lárvabőrök jelennek meg, majd a gyűjteményi példányok a rágás következtében egyszerűen szétesnek. Míg a kifejlett bogarak nagyságuk és alakjuk tekintetében markánsan eltérnek, a lárvák azonosítása jóval körülményesebb.

Nagy múzeumbogár (Anthrenus scrophulariae) (balra) és kis múzeumbogár (A. olgae) (középen) imágója. Kis múzeumbogár lárvája (jobbra) (festmény: Pál János).

A Magyar Természettudományi Múzeumba, jó 30 éve lomtalanításból származó, kartonpapírból készült rovardobozok kerültek feltűnő, nagyobb testméretű rovarok sorozataival. (Egy kis kitérő: a tekintélyes méretű kollekció egy rovarkereskedőé volt, aki eladási és nem tudományos célból gyűjtött – évtizedekkel korábban ugyanis kötelező volt az iskolai rovargyűjtemény beadása. A tanulók jó része a fárasztó terepi gyűjtés helyett egyszerűen megvásárolta az előírt 10-15 darabot, rovareladásból így tisztes jövedelemre lehetett szert tenni.) A rovardobozok huzamosabb ideig az utcán álltak, így víz is érte őket. Talán mondani sem kell, hogy a dobozokban hemzsegtek a kártevők. Az alábbiakban közülük mutatunk be néhányat.

Bár a legnagyobb kárt a kis múzeumbogár okozta, más fajok is előkerültek, mint például a feltűnő színezetű nagy múzeumbogár (Anthrenus scrophulariae).

Érdekes „munkamegosztást” figyeltünk meg a kártevők között: a szalonnaporva vagy szalonnabogár (Dermestes lardarius) kizárólag a zöld lombszöcske, a lótücsök és a mezei tücsök preparátumait fogyasztotta.

Szalonnaporva (Dermestes lardarius) lárvája zöld lombszöcske preparátumon. Jobbra az imágó (festmény: Pál János).

A nagy hőscincérek és a gyászcincérek doboza viszont a közönséges tolvajbogárnak (Ptinus fur) adott otthont. E faj ugyan jól ismert raktári kártevő, a rovargyűjteményekben mégsem jellemző. Megfigyeléseink szerint a szalonnaporva és közönséges tolvajbogár kártétele elhanyagolható volt a kis múzeumbogáré mellett.

Közönséges tolvajbogár (Ptinus fur) nagy hőscincér preparátumon. Középen a hím, jobbra a nőstény (festmény: Pál János).

A nedvességkedvelő, 1–2 mm-es portetű helyenként nagyobb számban volt jelen, anélkül, hogy kártételének bárminemű nyomát láttuk volna. Nem kizárt, hogy a nedvesedés miatt szaporodott el.

Portetű (Trogium pulsatorium) (festmény: Pál János)

Irodalom:
Háva, Jiří (2011): Beetles of the family Dermestidae of the Czech and Slovak Republics. Entomological Keys. Academia Praha, Praha, 102 pp.

Szép kivitelű és szakmailag is kiváló határozókönyv a közép-európai porvák azonosítására