Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Az ember által betelepített halfajok – és általában más állatfajok — esetében a történet szinte mindig hasonlóan kezdődik és végződik. Két főszereplőnk hazai pályafutása bár kissé más ívet mutat, a végeredmény azonban közös: nem pont így terveztük.

Szerző: Németh Tamás

A naphalfélék (Centrarchidae) családja Észak-Amerikában honos ragadozó halfajokat foglal magába. A több, mint 30 faj közös jellemzője az oldalról lapított, néha kifejezetten tarka, díszes, arany és türkiz pikkelyekkel borított test és a két részre osztott hátúszó, melynek elülső felében kemény sugarak találhatóak. Bár klasszikus értelemben véve hidegvízi halfajok, az alapvetően melegigényes naphalfélék kedvelik a sekély, gyorsan felmelegedő vizeket. Szaporodásuk tavasszal a sekély, partszéli vizekben történik, az ikrákat a hím őrzi.

A család genuszainak önálló angol nevei is vannak, ez gyakran okoz félreértést a hazai névhasználatban. A Micropterus genusz 8 ismert faját – köztük a „mi” pisztrángsügerünket is – angolul black bass-nak, azaz fekete sügereknek nevezik. Ide tartozik a kisszájú azaz smallmouth bass (Micropterus dolomieu) is, ami legalább annyira népszerű és elerjedt faj őshazájában, mint nagyszájú rokona.

Észak-amerikai black bass, azaz feketesügérfajok

(forrás: https://northamericansunfish.weebly.com/species-list.html)

A valódi naphalakat (Lepominae alcsalád) Amerikában is naphalnak (sunfish) nevezik. Kerek formájuk után gyakran hívják őket panfish-nek, azaz serpenyő-halnak. Ugyanakkor rendszertani hovatartozástól függetlenül panfishként említenek több más halfajt is Amerikában. Közös nevezője ezeknek a halaknak, hogy ha egy serpenyőben elférnek, azt kitöltik, elérték a legális, azaz kifogható méretet. A kifejezés hazai megfelelője leginkább a gyakran használt „sütnivaló” lehet. A családba összesen egyébként 8 genusz tartozik, melyek európai szemmel nézve meglehetősen „naphalszerűek”, mint sem pisztrángsügérszerűek. Ismertebb képviselőik a crappie-k és a rock bass-ok. Utóbbiaknak magyar neve ugyan nincs,, de a „sziklasügér” megfelelő lehet.

Észak-amerikai naphalak (forrás: https://scottandnix.com/products/sunfishes-of-north-america-poster)

Hazánkba két fajuk jutott el, egy feketesügérfaj és egy naphalfaj. A pisztrángsügér, vagy elterjedtebb hazai nevén fekete sügér (Micropterus salmoides ­– angolul largemouth bass) a szintén Észak-Amerikából idekerült törpeharcsafajok ritkítására, és sporthorgászati célból hozták ide. Az első egyedek az 1800-as évek végén utaztak emberi segítséggel Európába, és ettől kezdve népesítették be számos természetes és mesterséges vizünket. De nem csak Európában, hanem a többi kontinensen is meghonosodott a vödörszájú sügérnek (bucketmouth) is nevezett halfaj. Japántól Dél-Afrikáig jelentős állományai alakultak ki, ahová elsősorban sporthorgászati célból telepítették be.

      Vödörszájú (fotó: Németh Tamás)

A több évtizedes tapasztalatok alapján úgy tűnik, a pisztrángsügér nem igazán kedvelte meg a magyarországi körülményeket. Jelentős állományai ugyan fellelhetőek egy-egy kavicsbányatavunkban, tórendszerünkben, de a természetes vizekben nem tudott úgy elszaporodni, ahogyan telepítőik szerették volna. A törpeharcsafajok elleni harcban emiatt csak részeredmények születtek.

Pisztrángsügér (Micropterus salmoides) a Délegyházi tórendszerből (fotó: Németh Tamás)

Az őshazájában akár 10 kilogrammnál is nehezebb súlyt elérő faj kifejlett egyedei nálunk jellemzően fél-másfél kg súlyúak, a hazánkban bejegyzett legnagyobb kifogott hal 3.77 kg volt. Észak-Amerikában komplett iparág épül a „largie-ra”, sok sporthorgász kizárólag erre a halfajra horgászik. Komoly díjazású horgászversenyek, már-már celeb-szerűen imádott versenyzők, nagy csónakmotor- és felszerelésgyártó márkák, élő közvetítések színesítik a bass-businesst. Népszerűségének több oka van. Míg a hazai halfajaink jellemzően besorolhatók egy-egy életmód szerinti kategóriába, azaz pl. a balin nyíltvízi, míg a csuka lesből támadó, rejtőzködő halfaj, addig a pisztrángsügér egy rendkívül változatos életmódot folytató pikkelyes. Tavasszal, a melegedő vizekben lassan portyázva, az aljzaton keresgéli gerinctelenekből álló táplálékát, később ívási időben területét védi, és még az ember közeledtével sem hagyja el bázisát. A rekkenő nyári hőségben stégek, víz fölé hajló faágak alá „áll” be, és a felszín közvetlen közelében lebegve les zsákmányára, míg máskor csapatosan űzi a különféle rajhalakat, vagy akár a víz fölé kivetődve szippantja be zsákmányát. Kisebb halak mellett békákat, férgeket és tízlábú rákokat is fogyaszt. Nevét nem hiába kapta hatalmas szájáról, hiszen egy 40 cm-nél nem hosszabb egyed szájába akár egy felnőtt férfi ökle is beleférne, testének jelentős részét hatalmas feje és szája teszi ki.

Pisztrángsügér-replika egy budapesti étteremben (fotó: Németh Tamás)

Április második felében az ivarérett tejesek fészket készítenek az aljzaton. A korhadó növényi részektől megtisztítanak egy kisebb asztalnyi területet, így a sóderes aljú fészek már messziről észrevehető a sekély vízben. Az ikrások több hím fészkét is felkeresik, ívás után a tejes a fészken marad, és kikelésig őrzi az ikrákat. A pisztrángsügér ikrái kényesek a külső hatásokra, így többek közt a változó vízhőmérsékletre is, ezért a sikeres ívás után sem jellemző a nagyszámú ivadék hazai vizeinkben.

Ívó pisztrángsügerek

(forrás: https://www.ms-sportsman.com/fishing/bass-fishing/do-you-know-the-biology-of-the-spawn/, https://anglr.com/bass-fishing/largemouth-bass-biology/)

A család másik hazánkba importált képviselője a naphal (Lepomis gibbosus), amit őshazájában pumpkinseed azaz tökmag néven ismernek. Tizenkét rokona közt olyanok szerepelnek, mint a kékkopoltyú (Lepomis macrohirus – bluegill), a zöld naphal (L. cyanellus – green sunfish) vagy a vörösfülű naphal (L. auritus – redear sunfish). Látványos, hidegvízi akváriumban is jól tartható halként került Európába a XIX. század elején. A több alkalommal a kontinensre érkező import biztosította az állomány alapját, és nem sokkal később már a legtöbb európai országban megtalálható volt.

Tökmagportré (fotó: Németh Tamás)

Sikeressége jó alkalmazkodóképességének és fejlett ivadékgondozásának köszönhető. Az egészen sekély és nagyon felmelegedő vizekben érzi jól magát. Nyár elején a hímek gödröt készítenek, amit ívás után is őriznek, minden betolakodót elűzve a közeléből. A kikelt ivadékok apró vízi szervezeteket fogyasztanak, idősebb korban más halfajok ikráját és apró ivadékait is ragadozzák. Korábban eltúlzott mértékű ikra- és ivadékpusztítással vádolták, amely feltehetően csak részben igaz, hiszen a legtöbb hazai halfajunk gyorsan eléri azt a méretet, amikor már nem fér a naphal apró szájába. Inváziós fajként sokkal inkább káros lehet azért, mert táplálék és élőhelykonkurense a nálunk őshonos halfajoknak.

Fészkét őrző naphalfaj (redbreast sunfish - Lepomis auritus)

Habár állítólag szálkamentes húsa jó ízű, apró mérete – mely nem haladja meg a 10-15 centimétert – miatt gazdasági jelentősége ilyen szempontból nincsen. Őshazájában némely rokona eléri a „panfish” méretet, így az azokat célzó horgászat során járulékos halként szerepe lehet a rekreációs célú tevékenységben, azaz sporthorgászatban, de hazánkban legfeljebb az elvetemült apróhalas pergetőhorgászok és a balatoni mólokon zsebpecázó gyerekek célfaja lehet.

Naphal (Lepomis gibbosus) (fotó: Németh Tamás)