Trianon100 – Az elvesztett erdők pótlása
Homokfásítások és kopárfásítások

Magyarországon a fásítások története a 19. században kezdődött, de igazán nagy léptékben a 20. században valósult meg, és jelentősen átalakította egyes tájaink arculatát. A kezdeti fásítási kísérletek többnyire valamilyen probléma, például a mezőgazdálkodást vagy a fürdőéletet zavaró körülmény elhárítását szolgálták – ilyennek tekinthető a homokkötés vagy a porviharok megfékezése. A trianoni döntést követő fásítási programok célja azonban a határon kívül maradt erdőterületek miatt jelentkező faanyaghiány enyhítése volt.

kopaarfasitas_keszthelyi-hegysegben_bn.jpg

Írta: Bauer Norbert és Tamás Júlia (Növénytár)

Fásítások a 19. században

A fásítás kifejezést erdőtlen területek fás szárú, fatermetű növényfajokkal való betelepítésére használják. Magyarországon az első jelentősebb fásításokat a 19. században végezték a Duna-Tisza köze futóhomokos területein, ahol a mozgó homokbuckák nehezítették a gazdálkodást. A futóhomok megkötésére már az 1830-as években elkezdték telepíteni az Észak-Amerikában őshonos fehér akácot (Robinia pseudoacacia). Néhány évtizeddel később pedig a tengermelléki kopár dolomithegyeken szárazságtűréséről ismert feketefenyő (Pinus nigra) ültetésével próbálkoztak Keszthely és Hévíz környékén az élénkülő fürdőéletet zavaró „porviharok” megfékezése céljából.  Ezek az első, akáccal és feketefenyővel történt fásítások elsősorban a sikeresebb mezőgazdálkodást vagy az éppen kialakulóban lévő fürdőturizmust segítették.

Erdőterületek elvesztése

Magyarország erdőségei az első világháború előtt 7,3 millió hektáron terültek el, vagyis az ország akkori területének 25,8 százalékát foglalták el. Hazánk erdőterülete a trianoni döntés következtében 85 százalékkal csökkent, mivel az erdőkben leggazdagabb tájak – a Kárpátok és Erdély hegyvidékei – a határokon kívül kerültek. Magyarországon 1920-ban 1,1 millió hektár erdő maradt, amely az ország területének mindössze 11,8 százalékát tette ki. Ez a hatalmas faanyagveszteség óriási gazdasági problémát jelentett, hiszen különösen az erdőkben szegény alföldi tájakon a faigényt addig a Kárpátokból elégítették ki:

Az erdők hiánya a nagy magyar Alföldön a háború előtti időben a tüzelőanyag-, az épületi és szerszámfaszükséglet fedezésénél feltűnő zavart nem okozott. A tanyák és a falvak népe szalmával fűtött, a városok lakosai pedig az olcsó és akadálytalan szállítási viszonyok folytán szénnel tüzeltek vagy az erdőben bővelkedő hegyvidékről szereztek aránylag olcsón tűzifát. Az épületanyagot és szerszámfát az egész Alföld gazdaközönsége a Dunán, Tiszán, Kőrösön és Maroson szállítva a Felvidék, Máramaros és Erdély hegyeiről kapta olyan árakon, amelyet könnyen elbírt. Ma azonban, amikor az erdőben dús hegyvidék hazánk testéről elszakítva idegen kézre került, a megmaradt erdőségek pedig a csonka ország faszükségletének fedezésére sem elegendők, még fokozottabban érezhető a fahiány az Alföld erdőben szegény vidékein. A tűzifát pótló kőszén beszerzése csaknem lehetetlen; a nélkülözhetetlenül szükséges épületi-, gazdasági- és szerszámfa pedig alig kapható

 – olvasható egy 1922-es erdősítési törvényjavaslatban. Az alföldi tanyákon a fahiányt enyhítendő szárított trágyatéglákkal tüzeltek.

tamasjulia_bauernorbert_ismeretterjesztes_20200529_blogcikk_f2_tragyateglak_foto_ambruslajos.jpgAlföldi tanya fa és bokor nélkül, Karcag vidékén. Előtérben a tüzelőszerként előkészített trágyatéglák (Ambrus Lajos felvétele, Kaán 1931 nyomán)

Az I. világháborút követő súlyos gazdasági helyzetben a kereskedelem akadozása is problémát jelentett, így a fában szegény vidékeken az erdőterületek növelése, az erdőgazdálkodás fellendítése komoly feladat elé állította a magyar erdészeket. Az erdők pótlása az 1920-as években stratégiai cél lett.

A tervszerű erdőgazdálkodás és az alföldfásítás kezdetei

Az erdőhasználat a 19. századig valójában az erdők felélése volt. Az ipari forradalmat követő megnövekedett faigénnyel az erdők természetes felújulása már nem tudott lépést tartani. Az erdőterületek csökkenése az erdésztársadalmat arra a felismerésre vezette, hogy az erdőkiélés helyett tervszerű erdőgazdálkodásra van szükség. Ezt a célt szolgálta már az 1879-es, első polgári erdőtörvény is.

A 19–20. század fordulójára tehető az erdész szakma fontos szemléletváltozása is: egyrészt az erdészképzésben a természettudományok a korábbinál nagyobb hangsúlyt kaptak, másrészt hazai és nemzetközi szinten egyaránt fontos törekvés volt, hogy fenntartható erdőgazdálkodást alakítsanak ki. Ennek feltétele szerencsére a magyarországi erdész szakma és oktatás színvonalának köszönhetően akkorra adott volt, és 1913-ra elkészült az erdőket alkotó fafajok termőhelyi igényeinek alapos felmérése (Fekete & Blattny 1913).

1920 után erdészeti szempontból fontossá vált a leromlott erdők állapotának javítása is (az erdei legeltetés és makkoltatás akkoriban általános volt), de elsődleges feladat az ország óriási mértékű fahiányának csökkentése volt. Fásításra főleg az Alföldön volt lehetőség nagyobb területeken. Az alföldfásítási program hivatalos kezdetét a Kaán Károly által előkészített 1923. évi 19. törvény jelentette, amely rendelkezett a mezőgazdasági művelésre alkalmatlan földrészletek beerdősítéséről, mezőgazdasági területek körül pedig erdősávok, fasorok telepítéséről. Ebben a fázisban a fásítás már nemcsak egy más eredetű probléma elhárításának eszköze volt, mint korábban például a homokkötés, hanem elsődlegessé vált a fatermesztési célú erdőtelepítés. Kaán Károly álláspontja szerint az erdőtelepítések a faanyaghiány enyhítésén túl az Alföld klímájára is jótékony hatással lesznek, és a levegő magasabb páratartalma és csökkent porszennyezése a tuberkulózis elleni védekezést is segíti. Az alföldfásítási törekvések indokoltságát gazdasági szempontból általában támogatták, viszont a fásítások klímajavító hatását a kor meteorológusai kétségbe vonták.  

Az erdőterületek növeléséhez az Alföldön elsősorban a mezőgazdasági művelésre alkalmatlan futóhomokos és szikes puszták, valamint pangóvizes területek fásításában látták a megoldást. A program fásítási kísérletekkel kezdődött. Magyar Pál – aki később az alföldfásítás egyik vezéralakjává vált – 1924-ben kezdte meg kísérleteit a püspökladányi szikkísérleti telepen. A kísérleti telepek a fásításra alkalmas fafajok kiválasztását szolgálták, ezt követték a kísérleti erdőtelepítések. A homok-, szik- és kopárfásítások során erdészeink a cél elérése érdekében bátran kísérleteztek idegenhonos fafajokkal, amelyeket egyfajos állományként vagy elegyes telepítésekben alkalmaztak. A különféle termőhelyeken más és más fafajok mutatkoztak ígéretesnek.

tamasjulia_bauernorbert_ismeretterjesztes_20200529_blogcikk_f3_feketefenyo-ultetveny_foto_ambruslajos.jpgSzeged melletti homokterületen telepített fiatal feketefenyves az 1920-as évek végén (Ambrus Lajos felvétele, Kaán 1931 nyomán)

Homokon a fehér akác és a feketefenyő, szikeseken a keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia), ártereken a nyárfajok (Populus spp.), az amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica) voltak ígéretesek, de a zöld juhar (Acer negundo), a nyugati ostorfa (Celtis occidentalis) és a kései meggy (Padus serotina) telepítési kísérletei is ebben az időben kezdődtek. A túllegeltetett, sekély talajú középhegységi lejtőkön, azaz a „kopárokon” ekkor a feketefenyő telepítése vált gyakorlattá.

tamasjulia_bauernorbert_ismeretterjesztes_20200529_blogcikk_f4_akacos_foto_bn.jpgAkácos a Duna-Tisza-közén (Bauer Norbert felvétele)

Ma már tudjuk, hogy a nem őshonos élőlények nagy példányszámban történő betelepítése esetén figyelni kell a faj spontán terjedésének veszélyére, illetve arra, hogy az őshonos fajok ne szoruljanak ki a betelepítés következtében. A korabeli szakirodalmat olvasva érezhető, hogy ezek a szempontok akkoriban nem merültek fel: csak a száraz, leromlott termőhelyeket elviselő, azokon fejlődni képes fafajokat keresték. Ezek zömmel pionír fajok voltak, annak is szánták őket. Az említett idegenhonos fák telepítésének intenzitása az 1930-as években kezdett fellendülni. A korabeli, fásítással foglalkozó cikkek tanúsága szerint e fafajokat eleve előtelepítésként kezelték, azaz később igényesebb fajokkal akarták lecserélni állományaikat: „Természetes, hogy az olajfűz, a tamariska és az ámorfa csak átmenet a nemesebb fafaj megtelepítéséhez” (Pászthory 1935).

A kísérleti erdősítések az 1920-as, 1930-as években nem hozták meg a várt eredményt, még úgy sem, hogy a kísérleti telepek a lakosság részére olykor ingyen biztosítottak csemetéket.

A két világháború között Magyarország erdősültsége alig nőtt. Az alföldfásítás második szakasza a II. világháború után, a szocialista tervgazdálkodás időszakában zajlott. Az Alföldön megvalósult fásítások zöme ekkoriban termelőszövetkezeti erdő. A több évtizeden át zajló erdőtelepítések révén Magyarország erdősültsége 1990-re mintegy 18,2 százalékra nőtt. Az 1990-es évektől napjainkig erdőterületeink tovább gyarapodtak, napjainkban hazánk közel 20 százalékát borítja fás növényzet: természetszerű erdő vagy ültetvény jellegű telepített faállomány. A hazai fásításokra jellemző, hogy a várt „talajjavító hatás” kihasználása sok helyen a mai napig elmaradt, vagyis a pionír fafajokkal telepített erdőket nem váltották le más, értékesebb faanyagot szolgáltató fajokkal, például tölgyekkel.

A telepített erdők között ma legnagyobb részesedésű az akác (a jelenlegi erdőterület 20 százaléka), a fenyőfajok (főleg erdei- és feketefenyő, együtt: 14,8 százalék), valamint nemesnyár (6,7 százalék). A  fásításra kiválasztott többi fafaj telepítése kisebb gazdasági sikerrel járt.  

tamasjulia_bauernorbert_ismeretterjesztes_20200529_blogcikk_f5_nemesnyaras_foto_bn.jpgNemesnyaras a Duna-Tisza-közén (Bauer Norbert felvétele)

A fásítások nem várt következménye

A fásítási programok eredményeként 1920 és 2020 között közel duplájára növekedett Magyarország erdőterülete, de a siker csak félsiker. Sajnos időközben az is világossá vált, hogy az idegenhonos telepített fajok egy része hajlamos a spontán terjedésre, élőhely-átalakításra és az őshonos fajok kiszorítására. A fentebb említett, fásításokra javasolt fajok egy része napjainkra veszélyes özönfaj lett. A zöld juhar, az amerikai kőris, a keskenylevelű ezüstfa, a kései meggy, a nyugati ostorfa ma már magától is terjed, és számos területen komoly gazdasági és természetvédelmi kárt okoz. Megjelenésük, felverődésük gondot okoz a mezőgazdálkodásban, hiszen a gyepterületek becserjésedése során gyakran játszanak vezető szerepet. Esetenként az erdőművelésben is problémát jelentenek azáltal, hogy nehezítik a természetszerű erdőállomány felújulását, mivel többnyire gyorsabban nőnek, mint az őshonos, de minden szempontból sokkal értékesebb fafajok, például a tölgyek. Az idegenhonos özönnövények természetátalakító hatása, kártétele napjaink természetvédelmének egyik legnagyobb problémája. Az erdészeti és ökológiai tudás egyesítésével tehát arra kell törekednünk, hogy erdeink a lehető legnagyobb arányban őshonos fajokból álljanak, és az egzóta (nem őshonos) fafajok telepítését minimális szintre szorítsuk vissza.

tamasjulia_bauernorbert_ismeretterjesztes_20200529_blogcikk_f6_ezustfas-szikes_foto_bn.jpgEzüstfával cserjésedő sziki legelő (Bauer Norbert felvétele)

Felhasznált és ajánlott irodalom

Bartha D. & Oroszi S. (2003): Az alföldfásítási programok története, különös tekintettel a természetvédelem kérdéskörére. – Erdészettörténeti Közlemények 60: 34–63.

Magyar P. (1960): Alföldfásítás I. – Akadémiai Kiadó, Budapest, 575 pp.

Magyar P. (1961): Alföldfásítás II. – Akadémiai Kiadó, Budapest, 622 pp.

Oroszi S. (1990): Az alföldfásítás a két világháború között Magyarországon. – Erdészettörténeti Közlemények 1990(1): 1–150.

Korda M. (2019): A Magyarországon inváziós fafajok elterjedésének és elterjesztésének története. – Doktori (PhD) értekezés, Sopron.

Fekete L. & Blattny T. (1913): Az erdészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a Magyar Állam területén. 1. kötet. – Joerges Ágost özvegye és fia, Selmecbánya, 793 pp.

Pászthory Ö. (1935): Fásítsuk az Alföldet. – Erdészeti Lapok 74(10): 759–765.

A bejegyzés trackback címe:

https://mttmuzeum.blog.hu/api/trackback/id/tr6615736166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Joo tamas 2020.06.04. 01:48:04

Kár hogy Kiss Ferencről egy szó sem esett aki Kaan allamtitkarral együtt dolgozta ki az 1923as törvényt.

euratom 2020.06.04. 09:59:14

Az nem igaz, igy ebben a formában, hogy sok helyen nem történt meg a pionír fafajok leváltása.
Inkább az az igayság, hogy sok helyen, főleg a fenyvesek esetében, mint a Balaton felvidéken is, a fekete fenyvesek alatt megjelent lombos fajok fokoyatosan felváltják a pusztuló fenyőket. Egyébként ez le is volt irva már a telepítések tervezésekor is, hogy az első fenyő állomány feladata a kopárok védelme és humusz "csinálás" kb. 100 évben. Majd ezután jöhet egy elegyesebb erdő a megtermelt humuszra-szervesanyagra alapozva, majd röpke 200 év után, majd jöhet egy olyan elegyes lombos erdő ami az erdők kiirtása (mezőgazdaság, bányászat) előtt volt.
De itt jön most be a klímaváltozás, és azok alapján azt mondani, hogy csak őshonosokat ültessünk, bűn! Olyan fajokat kell ültetni, akár nem őshonosokat is, amelyek bírják mind a jelenlegi, mind a sajnos nagyon közeljövőbeli klímát is.
Az akác meg nagy tűrőképességű, de azért igényes faj és nem invazív minden termőhelyen. Lehet kezelni az invazív tulajdonságát is, főleg mivel a gondolkodás nem tiltott, meg a tanulás sem.
Az úgynevezett "assisted migration", a támogatott migrációra azért is szükség van, mert a változások sebessége nagyságrenddel meghaladja a legutóbbi jégkorszak utáni, természetes migráció sebességét (pollenvizsgálatok) és ráadásul akkor még nem volt fejlett mezőgazdaság, meg városok, stb. lehetett migrálni.

Most, meg sürgősen kellene növelni a szénmegkötést, a faanyagban a széntárolást, a fosszilis anyagok, energiák kicserélését nem fosszilisekre. Nincs időnk, a Kárpát-medence jelentősen átalakult, hidrológiailag is. Egyszerűen bűn ezeket nem figyelembe venni.
Egyébként az akác meg Afrikából származik, ahogy az emberiség is, csak egy kicsit más időhorizontot is kell nézni, és az akác is átvonult Europán is, igaz akkor még máshogy álltak a kontinensek.
Ráadásul a 90-es években kijelölt védett területeket is felül kellene vizsgálni, pont a klímaváltozás miatt.

nemecsekerno_007 2020.06.04. 12:53:37

Hurrá! Már van Zöld-Trianon is.

2020.06.04. 13:42:44

A 20. század első felében a középhegységeink is jóval kopárabbak voltak. A Csóványoson vannak képek, hogyan nézett ki a hegytető a 2. világháború után.

Hirdetés

Látogasd meg honlapunkat, lájkolj és kövess minket! Facebook, Twitter, YouTube, Tumblr, Pinterest

logo_jpg.jpg

mti_hirfelhasznalo.jpg

Facebook oldaldoboz

Friss témák

Rovatok

Szerzők

Információk, ajánlók

 

 

 

 

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31
süti beállítások módosítása