Semmelweis igazi arca
Egy arcrekonstrukció története

Semmelweis Ignác (1818–1865) földi maradványait többször exhumálták és temették át, míg elnyerte végső nyughelyét az egykori szülői ház udvarán. Az utolsó exhumáláskor szisztematikus antropológiai és patológiai vizsgálatot végeztek a csontmaradványokon és elkészítették a koponya hiteles gipsz másolatát is. Bár az „anyák megmentőjéről” több ábrázolás is fennmaradt, az élete utolsó éveiben készült portrékon szembetűnően gyors öregedés jelei mutatkoznak, ami a kutatók szerint összefüggésben lehet egészségi állapotával is. 2015-ben a „Semmelweis év” kapcsán felkérést kaptunk a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumtól, hogy a koponyamásolat alapján elkészítsük szobrászi arcrekonstrukcióját, hogy megismerhessük Semmelweis valódi arcát.

semm_arckep_acreko.jpg

Írta: Kustár Ágnes (MTM Embertani tár), Balikó András (szobrászművész, Szentendre), Kiss-Stefán Mónika (rendező, forgatókönyvíró) és Magyar Lóránt (Semmelweis Egyetem, Igazságügyi és Biztosítás-orvostani Intézet)

Semmelweis alakjáról, betegségéről és életművének megítéléséről meglehetősen ellentmondásos véleményt alakított ki az utókor. Ehhez hozzátartoznak olyan legendák is, mint Semmelweis őrülete, az eltávolítását célzó összeesküvés-elmélet, vagy a feltételezés, hogy ápolói agyonverték az elmegyógyintézetben. Célunk a tisztább, tárgyilagosabb, valósabb Semmelweis-kép kialakítása az orvostörténeti kutatások és a természettudományos vizsgálatok tükrében, valamint az arcrekonstrukció és korabeli ábrázolás összehasonlítása segítségével.

A Semmelweis jelenség a XIX. századi tudományos paradigmaváltás tükrében

Az orvostörténeti szakirodalomban az utóbbi évtizedekben két ellentétes Semmelweis-kép alakult ki. Az egyik, a köztudatban ma is élő jellegzetes kép a tragikus sorsú, meg nem értett tudósé, aki a maradisággal, az előítéletekkel szemben harcol a tudományos igazságért. Találékonysága, amivel rájött és gyakorlati úton bebizonyította, hogy a fertőzéseket a kezével viszi át az orvos a betegre, egészen kivételes volt. A megoldás, hogy az orvos speciális oldattal, klórmésszel, bemosakodással elkerülheti a fertőzés átvitelét, pofonegyszerűnek tűnik, de csak ha valaki más már rájött. Semmelweis mindezzel le tudta csökkenti a 12–14 százalékos gyermekágyi halálozást egy százalékra, majd az alá, ráadásul az 1850-es években. Viszont hiába az áttörés, ha a korszak nem fogadja el Semmelweis magyarázatát.
A másik, ezzel merőben ellentétes kép szerint Semmelweis lényegében nem fedezett fel semmit, hisz a gyermekágyi láz fertőző jellegét már a 18. század végén leírták. Az, hogy a vizsgáló orvos viheti át a kórokozót egyik anyáról a másikra, szintén ismert volt már Semmelweis előtt is.

Miért nem hittek a kortársai Semmelweis Ignácnak? Vajon miért maradnak meg a teljesen elavult orvosi gyakorlatok?

Bizonyos vélemények szerint utóbbi  kritikai  álláspont hibásan értelmezi a 19. század végi orvosi paradigmarendszer alakulását. Az akkori paradigma szerint ugyanis úgy tartották, hogy a gyermekágyi láznak összetett okai vannak, s ahogy minden betegség, ez is több tényező együttes következménye. A bakteriológiai vizsgálatok terén a paradigmaváltást a 19. század során Louis Pasteur, majd Robert Koch munkássága hozta. Felfedezték a baktériumokat, majd a vírusokat, és azt, hogy ezeknek közvetlen élettani hatásuk van: halálosak lehetnek. Semmelweis életében felfedezésének, illetve nézetei elfogadásának nehézsége éppen ebben állott: 10–15 évvel a bakteriológiai fordulat előtt egyszerűen nem állt módjában, hogy a későbbi korszak elvárásai szerint leírja felfedezését. Semmelweis nem konstatálta, hogy léteznek mikroorganizmusok, illetve hogy ezeknek bármi köze lehetne a gyermekágyi láz fertőzésének kialakulásához. Újszerűségén kívül talán azért sem fogadták el kortársai Semmelweis eredményeit, mert az orvosok nehezen viselték, hogy a kéz fertőtlenítésének hiányával maguk okozhatják pácienseik halálát.
Túl  azon, hogy a mikrobiológia forradalma megerősítette és pontosította Semmelweis nézeteit, Semmelweis valóban nyomorúságos körülmények között halt meg, és valóban elfeledték. A magyarországi napi sajtóban pár szavas hírekben emlékeztek meg az elhunyt orvostanárról. Húsz évet kellett várni, hogy újra felfedezzék. Ekkor új, impozáns síremlékkel tisztelegtek emlékének, majd nemzetközi gyűjtést kezdeményeztek egy nagyobb köztéri szobor felállítására. Később a bostoni sebészkollégiumban, abban a szoborcsoportban kapott helyet, amely az emberiség 12 legnagyobb orvosának állít emléket.

Hogyan lett váratlanul egy elfelejtett, némileg bogaras, sőt gyakran kellemetlenkedő gyakorló orvosból a nyugati medicina egyik legnagyobb képviselője?

A Semmelweis alakja körül kialakult kultusz magyarázata a magyar orvostársadalom 19. századi átalakulásában keresendő. A magyar orvosok társadalmi presztízse a 19. század első harmadában általában véve alacsony volt. A kibontakozó reformmozgalomnak köszönhetően azonban jelentősen javultak az egészségügyi viszonyok, aminek hatására a század utolsó évtizedeiben a magyar orvosok pozíciói megerősödtek, és nemzetközi megítélésük is javult. Azonban valami még hiányzott a nemzetközi tekintély és elfogadottság megteremtéséhez. Ez a valami egy, a legújabb orvostudományi paradigmákhoz illeszkedő felfedezés volt. Olyan alapvető felfedezés, amely egyedül Koch és Pasteur teljesítményéhez lett volna mérhető. Egy olyan orvost kellett tehát találni, aki személyében egyszerre tudta megtestesíteni a modern európai orvostudományt, és a magyar orvoslás méltó képviselője is lehetett. Semmelweis lett a kiválasztott, akit a nagy öregek közül mindenki ismert, sokan barátai voltak, s akinek elszántságát és meggyőződését valószínűleg mind tisztelték, azonban jelentőségét az elmúlt évtizedekben elfelejtették.

Semmelweis csontmaradványainak tudományos vizsgálata

Kérdés, hogy Semmelweis esetében milyen indokok tették szükségessé 1963-ban a negyedik, tudományos célú exhumálást és a személyazonossági vizsgálatot, hiszen mégiscsak díszsírhelyre temetett, névtáblával és márvány emlékkel megjelölt tudós férfi sírjáról és földi maradványairól volt szó. Elsősorban az, hogy háromszor végeztek – antropológus jelenléte nélkül –  közönséges temetői exhumálást, illetve új sírba és koporsóba való áthelyezést. Emellett Semmelweis életével, betegségével és halálával kapcsolatban is felmerültek kérdések (úgy mint: kétszeri kartörés, szifilisz, elmebetegség, vízfejűség, paralízis, gennyedéses vérmérgezés, csontvelőgyulladás), amelyek tisztázása megkövetelte a különböző tudományos vizsgálatok elvégzését.

A  hitelesítő  antropológiai  vizsgálatot  végző  Bartucz  Lajos eredményei szerint a csontváz antropológiai jellegei közepes (165 cm körüli) termetű, igen vaskos csontú, zömök alkatú, széles vállú, viszonylag hosszú törzsű, széles medencéjű, jól fejlett izomzatú, hosszú karú és alszárú, metrikusan és funkcionálisan erősen jobb kezű, kerek fejű, aránylag nagy, széles, magas agykoponyájú, széles és kissé előreugró (prognath) arcú, közepes orrú, 50 év körüli, jellegzetesen férfias típusú egyénre vallanak.
Az adatok teljesen egyeznek Semmelweis életrajzi adatokban, képekben, boncolási jegyzőkönyvekben megmaradt személyi adataival és a kortársak leírásával. Két német hallgatója szerint „Inkább közepes termetű, széles vállú, erős alkatú ember, kerek orcáin kissé kiálló orrcsontokkal; homloka magas, haja korához képest kissé gyér; feltűnően húsos, de ügyes keze van”. Bókay Árpád gyermekkori emléke alapján: „… Aki csak egyszer is találkozott vele, nem felejtheti el azt a ritka, erős boltozatú homlokot, amely alatt a mélyen ülő melancholiás kifejezésű szempár majdnem ellentétben látszott lenni Semmelweis élénk gesztusú mozgásával és a szokottnál hangosabb beszédességével”.

Semmelweis csontmaradványainak patológiai vizsgálatát Regöly-Mérei János végezte  el.  A  Semmelweis  testi-lelki egészségi állapotáról szóló, addig megjelent legfontosabb szakirodalmi véleményeket az alábbiakban összegezte: az idegrendszeri tüneteket mánia okozta, Semmelweis fiatal korában szifilisszel fertőződött, kézsérülése az elmegyógyintézetben keletkezett, amikor a „sötétkamrában” hosszabb időn át lekötözve tartották.

Ezzel szemben a csontvizsgálati eredmények alapján Semmelweis vélelmezett betegségei közül Regöly-Mérei szerint a mánia kórismét sem kizárni, sem megerősíteni nem lehet. Valószínűbbnek tartja, hogy a szepszis idézte elő Semmelweis idegrendszeri tüneteit. A szifiliszre utaló vagy gyanús jelenségek nem mutathatók ki. Mind a makroszkópos, mind a mikroszkópos kép ellene szól a szifilisz lehetőségének. A radiológiai vizsgálatok is hasonló eredménnyel zárultak, és a boncjegyzőkönyvben sem olvasható szifiliszre utaló elváltozásnak értékelhető adat. A jobb kéz kézközépcsontjain kimutatható csontvelőgyulladás (osteomyelitis) legalább 6–8 héttel a halál előtt keletkezett, tehát megelőzte az idegrendszeri kóros tünetek jelentkezését. Véleménye szerint az elmegyógyintézetben eltöltött 3–3 és fél hét túlságosan rövid volt ahhoz, hogy ilyen mélyre terjedő leépülés és pusztulás következzék be. Nyílt törés esetén a velőűr hamarosan fertőződhet,  azonban  Semmelweis kézcsontjain  az  életben  elszenvedett  törés nyomait nem lehet kimutatni. Előbbiek alapján tehát a jobb kéz gennyedése a bécsi elmegyógyintézetben történt esetleges sérüléssel, illetőleg fertőzéssel nem hozható kapcsolatba. A csontvelőgyulladás keletkezésének időpontja a patológiai kép szerint 1865 júniusa lehetett, amikor Semmelweisné visszaemlékezése szerint férje műtét közben megsértette jobb kezét. A boncjegyzőkönyvből kiderül, hogy Semmelweis esetében nem tárták fel sem a szepszis kiindulását képző folyamatot, sem az áttéti tályogokat. Csaknem érthetetlen, hogy a Mildner tanár által vezetett bécsi elmegyógyintézetben miért nem végeztették el a szükséges műtétet a gondjaikra bízott betegen – aki ugyanakkor még kolléga, sőt egy másik egyetem professzora volt –, holott az ottani orvosok szeme láttára alakult ki a halálos szepszis.

Semmelweis arcvonásai életre kelnek

Semmelweisről számtalan  arckép,  plakett,  szobor  készült világszerte.  A portréfotókat időrendbe állítva érdekes jelenség figyelhető meg. Az első portré az 1857-ben August Canzi által festett kép; ekkor Semmelweis 39 éves volt. A festmény jól táplált, meglehetősen harmonikus vonású, magas homlokú férfit mutat. Figyelemre méltó, hogy néhány évvel később, az 1860-ból és 1861-ből származó fényképeken a korához képest meglepően megöregedett arcot láthatunk. Az 1863-as és 1864-es fényképeken hosszabb körszakállat viselt, de ettől eltekintve vonásai további gyors öregedés jeleit mutatják. A fényképeken koránál akár tíz évvel idősebb ember hatását kelti.

semm_canzi_foto_egyutt.jpg
Az 1857-ben August Canzi által festett kép (forrás: SOM) és egy 1860-ban készült fotográfia reprodukciója (forrás: Bruck Jakab, Bp., 1885. – belső címoldal )

semm_1863_bol_kicsi.jpg
Semmelweis Ignác 1863-ban (Fotográfia. Az eredeti példány elveszett. ) Reprodukció: A Nemzetközi Semmelweis-Emlék Budapesten. Szerk.: Dir- ner Gusztáv. Budapest, Semmelweis – Emlék Végrehajtó Bizottság, 1909. (Fotó: Simonyi Antal)

A csontmaradványok tudományos vizsgálata alapján nem kaptunk választ arra a kérdésre, hogy Semmelweis élete utolsó éveiben mi okozhatta a fényképeken nyomon követhető rohamos öregedését. Ezért az arc mintázása során nem vettük figyelembe a vélelmezett betegségek nyomait.

Az arcrekonstrukció-készítés egykor élt személyek arcvonásainak megelevenítésére szolgál, manapság főként a rendőrség alkalmazza az igazságügyi személyazonosítás során, ismeretlen holttestek kilétének felderítéséhez. A gyógyászatban az arcsebészek és a plasztikai sebészek is alkalmazzák az arcrekonstrukció módszerét műtétek tervezésére, mind a csont-, mind a lágy szövetek pótlására.

szelektivlezeres_alairassal.jpgElőször a Semmelweis Orvos- történeti Múzeumban őrzött „Bartucz-féle” gipszkoponya pontos másolatát készítettük el, hogy azon végezzük  el  az  arcrekonstrukciót. A gipszkoponya épségének megőrzése céljából gyorsmásolási eljárást alkalmaztunk (rapid prototyping vagy RP technológia), amely kellően pontos és nem károsítja a csontokat. A koponyáról a Semmelweis Egyetem Radiológiai és Onkoterápiás Klinikáján CT-felvétel készült, majd a digitális adatokból rekonstruált virtuális térbeli koponya modell alapján szelektív lézer színterezési technológiával készült el a másolat a Varinex Zrt-ben.

A koponya jellemzői előrevetítették a rekonstruált arc karaktervonásait. A koponya széles, rövid és magas. A széles, magas, domború homlokból a két szemöldökív közti rész (glabella) és a csontos szemöldökív erősen kiemelkedik. A homlokcsonti dudor fejlett. A nyakszirt széles, domború, a felszíne érdes, az izomtapadási felszínek kiemelkedőek, a nyakszirti bütyök jól fejlett. A halántékcsont csecsnyúlványa vaskos, ami a nyakszirti felszínnel együtt erőteljes nyakizomzatra utal. Az orrgyök széles és közepesen mély. Az orrüreg közepesen széles, alsó pereme éles forma, ami együttesen közepesen széles orrszárnyakra utal. Az orrcsont disztális vége törött, amelyet viasszal pótoltunk. Az orrhát enyhén hullámos lefutású. Az elülső orrtövis közepes fejlettségű, ami az arc síkjából közepesen kiemelkedő orrcsontokkal együtt közepesen kiemelkedő porcos orrhátat feltételez. Az orrhát alakja várhatóan egyenes vagy enyhén hullámos lefutású. A szemüreg közepes, alakja szögletes, vízszintes tengelye kifelé enyhén lejt. A szemüreg felső pereme oldalnézetben visszahajló, ami gyengén fejlett másodlagos szemredőre vagy a szemredő teljes hiányára utal. A járomcsont magas, jól profilált, a járomív erőteljes, vastag. A felső állcsont fogmedri nyúlványa kissé előreálló, az ebfogi árok mély. Az alsó állcsont nagy, erőteljes, de nem túl robusztus, kissé vetemedett. Az állkapocság magas, erőteljes, az állkapocsszeglet csaknem derékszögű. Az állcsúcs enyhén előreugró, az állcsúcsi kiemelkedés fordított T alakú. Enyhe alulharapás következtében az alsó fogsor előreugróbb, mint a felső. A fogsorok záródási vonala hullámos lefutású. Az ajkak várhatóan közepesen teltek, kissé előbbre álló alsó ajakkal.

kopik_jelmagyarazattal_1.jpgA Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban őrzött „Bartucz-féle” gipsz koponyamásolat elöl- és oldalnézetben (fotó: Kustár Ágnes)

Az arcrekonstrukció-készítés során a műanyag koponyára a csontok alaki  sajátosságai  alapján  visszaépítettük az arc lágy szöveteit, hogy azok hűen tükrözzék az egykori arcvonásokat. Az arc újraépítését hagyományos szobrászi-anatómiai   módszerrel   végeztük a tudományos módszertani útmutatók  alapján.  A  plasztilinből megmintázott izmokat eredési  helyüknek  megfelelően  építettük  vissza a csontokra. Az izmok vastagságát a csontfelszín érdessége alapján becsültük a koponya 45 mérőpontján.
A gipsz koponyamásolatra először 45 ponton rögzítettük az arc izmainak és egyéb lágy szöveteinek vastagságát jelölő mérő töviseket (markerek). Hosszú tűkkel jelöltük azokat a fontos morfológiai pontokat (szemzugok és szájzugok helye, ajkak záródási vonala), amelyek a mintázás során eltűnnének a plasztilin rétegek alatt.

arcreko1.jpgA szobrászi arcrekonstrukció első fázisa. A műanyag koponyán rögzítettük a lágyrész vastagság jelölő töviseket, viaszból elkészítettük az orr porcos válaszfalát és plasztilinből megmintáztuk a nyakizmokat (fotó: Kustár Ágnes)

arcreko2.jpg
A szobrászi arcrekonstrukció második fázisa. Hosszú tűkkel jelöltük a szem és szájzugok helyét. A szemeket műanyag szemgolyókkal pótoltuk, és megmintáztuk a szemkörüli izmokat. Megmintáztuk az állkapocs és a halánték rágóizmait, és felépítettük a fejtető lágyrészborítását (fotó: Kustár Ágnes) 

A   szemeket   a   szemüregbe   illő megfelelő  méretű  (26  mm)  műanyag szemgolyókkal pótoltuk. Az orr porcos válaszfalát keményebb viaszból építettük fel, hogy a mintázás során megőrizze a külső orr alakját. Az orrhátat és az orrcsúcsi porcokat plasztilinből építettük fel. A külső orr méreteit és az orrcsúcs helyzetét az orrcsontok  alakja,  az  orrüreg  arányai  és  az  orrtövis  iránya  alapján  becsültük. A mimikai izmok lefutását és vastagságát a csontfelszín izomtapadási felületei alapján rekonstruáltuk. Először a mélyebben fekvő izmokat, majd a felületes  izomréteget  rekonstruáltuk  az anatómiai  törvényszerűségek  alapján, a  csontok  egyedi jellegzetességeinek figyelembevételével.

arcreko3.jpg
A szobrászi arcrekonstrukció harmadik fázisa. Rekonstruáltuk a szájat és a szájba sugárzó mimikai izmokat. Felépítettük a külső orr porcos falát  és az orrcsúcsi porcokat
(fotó: Kustár Ágnes) 

Az arcrekonstrukció „szobrászi fázisában” megmintáztuk az arc részleteit, harmonikussá téve a formákat, hogy az egy hihető, élő személy arcvonásait tükrözze. Ez volt a legaprólékosabb, egyben leghosszadalmasabb része a munkánknak. A szobrászi formarend alkalmazása segítette az arc- részletek harmonikus illesztését, és szerves egésszé formálását. Az arcot alkotó felszíni formák a föld domborzatához hasonlóan mindig ívek mentén találkoznak. A görbült felületek találkozása éppen ezért meghatározott formákat – mélyedés, redő, aláhajlás, barázda, stb. – eredményez, mely formák egymásból levezethetőek. A szobrászi formarend kialakításával viszonylag pontosan építhetők vissza az adott vastagságú és lefutású izmokat beborító felszíni formák.

A rekonstruált fejforma széles, rövid, magas, hűen tükrözi a koponya alkatát. A homlok széles, magas, domború. A fejtető profil a homlokcsonti dudoroktól kiindulva a fejtetőig erősen felfelé ívelő. Oldalnézetben megfigyelhető, hogy nem csupán a homlok magas, hanem a felfelé ívelő koponyaboltozat is. A szemöldökív kiemelkedő, enyhén ívelt. Az arc egészben közepesen széles, kissé szögletes, az áll irányában elkeskenyedő. A felsőarc közepesen széles, nem hangsúlyos. A nyak erőteljes, izmos.
Az orrgyök közepesen mély, az orrhát közepesen kiemelkedő, egyenes lefutású, előre irányuló, lekerekített orrcsúccsal. Elölnézetben az orrgyök széles, az orrhát és az orrszárnyak közepesen szélesek. A szemek feltűnően nagyok és távol ülők. A szemüreg belső és külső peremén a szemhéjfüggesztő rostok tapadási helyét jelző kis dudorok elhelyezkedése alapján a szemrés vízszintes állású. A szemhéjakat mérsékelt szemredő fedi. A száj középszéles és közepesen telt, az alsó ajak enyhén előreállóbb a felsőnél. Az állkapocs erőteljes, az állcsúcs húsos, enyhén előreugró. A fül egyéni jellegzetességei nem olvashatók le a koponyáról, ezért a fül méreteit az orrhoz igazítva, formáit pedig az arc karaktervonásaival harmóniában alakítjuk ki.


arcreko10_11_egyutt.jpg
Kész arcrekonstrukció elöl- és oldalnézetben, fotó alapján utólag mintázott haj és bajuszviselettel (fotó: Balikó András)

A tápláltság mértéke nem következtethető ki a csontok felszíne alapján, ezért mivel egyéb információ nem állt rendelkezésünkre, közepes tápláltságot feltételezve mintázzuk meg az arcot. Semmelweis Ignác 47 évet élt, így a rekonstruált arcon – főként a homlokon és az orrgyökön – már érzékeltettük az érett korúakra (40–60 év) jellemző mimikai ráncok megjelenését és kifejezetté válását. Mivel a bőrfelszín és a mimikai ráncok egyedi jellegzetességei sem következtethetők ki a csontokból, az általános megjelenési formákat követtük, úgy, mint a szemek alatti árok és párna, a szemzugokban megjelenő másodlagos barázdák, az orrszárnyaktól a szájzugok felé húzódó redő vagy a homlok és az orrgyök redőzöttsége. A szakirodalomban vélelmezett betegségeket az arc mintázása során nem vettük figyelembe, így az arcrekonstrukció az egészséges, jól táplált ember arcvonásait adja vissza. A haj- és bajuszviseletet az ábrázolás alapján, utólag – a fejtetőn kopasz, halántékon kétoldalt és a tarkón rövidre nyírt haj és a felsőajak fölött rövidre nyírt, a szájnál kissé szélesebb bajuszt – mintáztuk meg.

Mindezek után jogosan merülhet fel a kérdés, hogy vajon bízhatunk-e abban, hogy a rekonstruált arc hasonlít a néhai személyre? Erre a választ napjainkban az igazságügyi orvostani gyakorlat személyazonosítási eljárása adja meg, amelynek célja, hogy az ismeretlen egyének koponyájáról készült arcrekonstrukció felismerhető legyen. Számos sikeres személyazonosítás igazolja, hogy az arcrekonstrukció módszerével az eredetihez nagymértékben hasonló arcot lehet készíteni. A hasonlóságot oly módon tudjuk ellenőrizni, hogy az arcrekonstrukciót utólag összevetjük a kérdéses személy fényképével vagy más hiteles ábrázolásával. Semmelweis esetében a fent látható, 1860-ban készült, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum szakemberei által a fotótárból kiválasztott és rendelkezésünkre bocsájtott arcképet használtuk.

Meglepő eredmény az arcrekonstrukció és az arckép összehasonlítása során

Az  igazságügyi  orvostan  területén  kiemelt  szerepet  töltenek  be  az  ismeretlen személyazonosságú holttestekkel kapcsolatos vizsgáló eljárások. Az orvosszakértői munka egyik látványos, és egyéb eljárásokhoz képest  gyorsan  kivitelezhető  személyazonosítási  módszere  a  digitális  videó-szuperimpozíció, a koponyáról és a feltételezett személyről készített képek összevetése. A hasonlóságok és különbözőségek összehasonlítását, a koponya pozicionálását követően a feltételezett személy arcképeinek és az arcképekkel megegyező helyzetben a koponyáról készített képek egymásra vetítésével végezzük. Jelen munkában a videó-szuperimpozíció és a klasszikus szuperimpozíció előnyeit ötvöző digitális videó-szuperimpozíciót használtuk. Ezt követően a koponyáról készült kép és a feltételezett személy képének morfológiai és morfometriai összevetése történt. A pozicionálás során az arckép és a rekonstruált arc egymásra vetítési pontjai a szemereszek–szemöldökívek, orrgyökök, orrszárnyak, orrnyergek, állcsúcsok és a külső hallójáratok voltak. A fő anatómiai pontokat az arcrekonstrukció és az arc esetében is előzetesen bejelöltük, majd az egyes képeket különböző áttetszőség mellett vizsgáltuk. Első lépésként az arcképet és a 3 dimenziós arcrekonstrukciót vetettük össze úgy, hogy a számítógép monitorán egymás feletti rétegekként egyszerre volt látható az arckép és a rekonstruált arc. Ebben a fázisban a 3 dimenziós arcrekonstrukció forgatásával, mozgatásával megkerestük a legjobban illeszkedő pozíciókat, amelyekről nagy felbontású digitális felvételeket készítettünk. Mivel Semmelweis esetében sem az arckép, sem a rekonstruált arc nem a teljes valóságot ábrázolja, a pozicionálás során nem volt várható, hogy az összes anatómiai tájék pontosan illeszkedjen. Ezért a többféle pozícióban készült felvételek közül a két legjobb illesztésű pozíciót választottunk a részletes összehasonlító vizsgálathoz. Az első pozícióhoz képest a második pozícióban a rekonstruált fej kissé jobbra-előre dőlő (jobbra előre biccentő) helyzetű, ebből adódik, hogy az agykoponyarész nagyobb felületen látható. A fejtető jobb illeszkedése azonban azzal a következménnyel járt, hogy az orrok jóval kevésbé fedik egymást.

arcreko_kep_egymason.jpgAz arckép és az arcrekonstrukció illesztése az első pozícióban. A jobb oldalon az arckép és az arcrekonstrukció egymásra illesztett kontúrjai a homlok és a fejtető tájak között jelentős eltérést mutatnak (fotó: Magyar Lóránt)

Az első pozícióban a szemöldökök, a csontos szemöldökívek–szemereszek, az orr alapja, alsó peremképző része, az ajaktájék, és az álltájék egymással jól fedésbe hozhatók voltak, azonban a fejtetők tekintetében érdemi eltérést tapasztaltunk. A Semmelweis Ignácról rendelkezésre bocsátott arcképen (de nem fotográfián) a fej-homlok magasabb az agykoponya felső peremképző részénél. Az arcképen a homlok magasabb és domborúbb, míg a rekonstruált arcon-fejen a homlok lelapítottabb és alacsonyabb. A jobb fali dudorok szintén eltérő alakúak voltak: az arckép esetében domborúbb, a rekonstruált fej esetében lelapítottabb szélképző részeket észleltünk. Érdemi eltérés volt kimutatható az orrhegyek mérete, alakja és pozíciója, valamint az orrnyergek alakja között is. Az arcképen a csontos és a porcos orrnyereg határán az orrhát kissé kiszélesedő, az orrhegy csúcsos, csúcsával kissé lefelé mutat, az orrnyeregtől jól elkülönül. A rekonstruált arcon az orrhegy vaskosabb, lekerekítettebb, az orrhegy előre mutat, az orrnyereg egyenes, de rövidebb az arcképen láthatóhoz képest. A jobb orrszárnyak tekintetében szintén eltérést tapasztaltunk: a rekonstruált arcon a jobb orrszárny magasabban helyezkedik el és vaskosabb, nagyobb méretű az arcképen látható orrszárnyhoz képest. Az arcképen a bal szemteke mélyebben ülő a rekonstruált archoz képest, illetve a homlokcsont jobb járomnyúlványa az arcképen markánsabb, de a szélképző rész pontos helyzete nem ítélhető meg. Az első pozícióban egyéb jelentősebb morfológiai eltérés nem volt kimutatható. Az arcszőrzet összevetését a szuperimpozíció során nem végeztük el, hiszen a szőrzet morfológiai jelei igen változékonyak, a korabeli divattól is függnek, illetve a hajhatár és szőrzet határ elhelyezkedése a koponya alapján nem rekonstruálható. A fülkagylók morfológiai jeleinek részletes összevetése sem történt meg, figyelemmel arra, hogy a koponya alapján a fülkagyló morfológiai jegyei nem rekonstruálhatók kellő pontossággal.

A második pozícióban a fejtetők méretei nagyobb mértékben hasonlóak voltak egymáshoz, a szemöldökök, az álltájék és a jobb külső hallójárat jól fedésbe hozható, azonban az orrnyereg–orrhegy–orrszárny tájék nem azonos helyzetűek. Ebben a pozícióban is észlelhető a fejtetőtájak alakbéli eltérése, mely szerint az arcképen a jobb fali dudor domborúbb, a homlok magasabb, íveltebb, nőiesebb a rekonstruált fejhez képest. Az orrnyergek helyzete, mérete és lefutása ebben a pozícióban eltérő: a rekonstruált arc orrnyerge előrébb és magasabban helyezkedik el, a jobb orrszárny pedig magasabban végződik. Az orrhegy és orrnyereg tekintetében ugyanazon megállapításokat tettük, mint az első pozíció esetében, az egyéb testtájak jó fedése mellett.

arcreko_keppel_2.jpgAz arckép és az arcrekonstrukció illesztése a második pozícióban (kissé jobbra előre biccentő arcrekonstrukcióval); jobb: az arckép és az arcrekonstrukció kontúrjait illesztve csökkent a homlok és a fejtető tájak közti eltérés, ugyanakkor nőtt az orrhátak közti különbség. Az elmozdulás nem befolyásolta az arc többi részének illeszkedését (fotó: Magyar Lóránt)

Mindkét pozícióban a rekonstruált arcon az áll kissé előemelkedő az alsó ajakkal együtt, összhangban a koponya előre harapásával. Ezzel szemben az arcképen ilyen jellegű morfológiai eltérés nem látható, igaz az ajaktájának felső részét az arcképen a hosszabb szálú bajusz elfedi.

A magas homlokú tudós mítosza

Az arcrekonstrukció és az arckép nem volt teljes egészében illeszthető. A két legjobb illesztésű pozíció közül az egyiken a fejtetőtájék, a másikon a rekonstruált arc orrtájéka illeszkedett pontatlanabbul az arcképhez úgy, hogy a többi kitüntetett tájék jól fedésbe hozható volt.

Az arcrekonstrukció során az egyik legnagyobb kihívás az orrtájék alakjának rekonstruálása, mivel a csontos orrbemenet és orrnyereg kevés információt hordoz a porcos orr alakjáról. Ezért a képen szereplő orr és a rekonstruált orr alaktani eltérései tekintetében nem érte meglepetés kutatócsoportunkat. Ezzel ellentétben a fejtető alaktani különbségeire nem számítottunk, hisz a fejtetőnek a kevéssé változékony lágyszövet vastagság miatt pontosan követnie kellene a koponyaboltozat felszínét. Jelen esetben azonban a vizsgált arcképen a homlok és a jobb fali dudor nőiesebb alaktani jellegzetességekkel rendelkezett a koponyához, illetve a rekonstruált fejhez képest.  A lényegében egyenletes eloszlású koponyaboltozati lágy szövet vastagsága miatt az eltérés nem adódhat az arcrekonstrukció módszertanából.
A rendelkezésre álló arckép nem tekinthető fényképhez hasonló bizonyító erejű objektív adatnak, azaz nem ítélhető meg, hogy az arcképen vagy a rekonstruált arcon láthatjuk-e a valósághoz közelebb álló orrmorfológiát. A fejtető tekintetében azonban megállapítható, hogy az arckép feje – agykoponyája – a koponyától és ebből következően a rekonstruált arctól érdemben eltérő. Álláspontunk szerint az arcképen a valóságosnál idealizáltabb (tudósra jellemzőbb) koponyaboltozatot ábrázoltak.
Ezt az is alátámasztja, hogy a nagy felbontással rendelkezésünkre  bocsátott  arcképen, a fejtetőtájon kettős kontúrképződés észlelhető. Nem valószínű, hogy a képtömörítés okozta volna a kettős kontúrt, figyelemmel arra, hogy csekély adatvesztéssel szkennelték a képet. A kettős kontúr arra utal, hogy a kép készítője a fejtetőt-agykoponyát  korábban még magasabb szélképző résszel készítette, majd ezt követően mégis kisebb terjedelmű agykoponyát jelenített meg (ezt a kisebb terjedelmű fejet vetettük össze a rekonstruált arccal).


arckep_csalasal.jpgA piros nyilak jelölik azt a kettős kontúrképződést, mely képtömörítési hibával nem magyarázható. Valószínű, hogy a kép alkotója eredetileg még magasabb agykoponyával ábrázolhatta Semmelweis Ignácot (fotó: Magyar Lóránt)

Az orr és a homlok, illetve fejtető tájékon kívül jelentősebb morfológiai eltérést nem találtunk, az egybeesések alapján az arcrekonstrukció és az arckép nagyfokú hasonlóságát állapítottuk meg. Az, hogy mi okozhatta az utolsó 5 év arcképein nyomon követhető hirtelen öregedést, a csontok alapján nem dönthető el. Valószínű, hogy sokkal inkább lelki, mint fizikai okok húzódnak a hátterében.

Semmelweisről már korábban is készült arcrekonstrukció, amelyet Sós András – orvos, kórboncnok, később szobrászatot tanult – az antropológiai exhumálást követően készített el a gipsz koponyamásolat alapján. Azonban saját bevallása szerint akkoriban „… a plasztikai rekonstrukciónak ez a mód- szere még nem olyan mértékben kidolgozott, hogy finomabb részletvonásokat is hitelesen meg lehetne mintázni. Egyelőre csak a karakter legfontosabb jellemzőit árulja el”. Az alapkarakter megformálásában Sós az általunk készített arcrekonstrukcióhoz hasonló eredményre jutott. „A száj esetében Semmelweis koponyáján szembetűnő volt az állkapocs előreharapása, amelynek a lágyrészeken kétségtelenül még erősebben kellett megnyilvánulnia. Ellentétes a helyzet a homlok alakjával, melyet úgyszólván minden Semmelweis portrén igen domborúnak ábrázoltak. Koponyája azonban nem mutat az átlagnál erősebb domborúságot. Magyarázat lehet az ábrázolások ilyen irányú ferdítésének a kopaszságon kívül, amely valóban domborúbbnak tünteti fel a homlok alakját, az olimpuszi homlokkal való asszociálás.” Az arcrekonstrukció alkalmat ad a romantizált vonások kiigazítására, s a valósághoz közelebb álló, lehetőleg minden önkényes alakítást nélkülöző portré megformálására.

Bartucz  (1966)  szintén felhívja  rá  a  figyelmet,  hogy „tévesek, illetve kissé idealizáltak azok a képek, amelyek őt nagyon  domború  homlokkal, egyenes hátú orral és keskenyebb arccal ábrázolták”. Valószínűnek tartjuk, hogy ezt, az általunk vizsgált retusált koponyaboltozatú arcképet használták a későbbi hibás ábrázolások alapjául (ld. különböző díjak, érmek, illusztrációk, stb.), erősítve a „magas homlokú tudós” mítoszát.

Semmelweis arcrekonstrukciója a filmvásznon

Az arcrekonstrukció készítését a „Semmelweis arca” című ismeretterjesztő filmen is megörökítettük, amelyben számos, fent taglalt rejtélyes kérdésre kerestünk választ.

„Miért került tébolydába? Miért bántalmazták ott? Mi okozta valójában a halálát, szifilisz vagy vérmérgezés? Miért exhumálták négyszer? Milyen gyermeki csontokat őrzött a koporsó? Milyen lett volna Semmelweis igazi arca, ha nem támadja meg a betegség? Varga Benedek, a SOM igazgatója évtizedek óta kutatja a magyar orvos életét, így tőle és Horányi Ildikó főmuzeológustól kaptuk a legtöbb szakmai útmutatást a tervezés során. A forgatókönyv írása közben egyre izgalmasabbá vált a történet, hiszen rá kellett jönnünk, a fő kérdésünkre, hogy milyen is lehetett Semmelweis igazi arca, a válasz csak a forgatás utolsó napján derülhet ki. Számtalan írás, könyv, sőt film is megjelenítette már Semmelweist, mint „az anyák megmentőjét”, éppen ezért mi másként szerettük volna bemutatni ikonikus figuráját. Heteken át tartott a forgatás előkészítése. Számos szakkönyvben és cikkben tanulmányoztuk életrajzát, vélelmezett betegségeit és tudományos munkásságát. Bejártuk élete helyszíneit és a szakemberek segítségével összesítettük azokat az információkat, amelyek élete eseményei mögé segítettek bepillantani. Olyan ismeretterjesztő film készítése volt a célunk, ami érthető tudományossággal közelíti meg a témát, ugyanakkor izgalmas képi világával – acélos színek, szokatlan vágások – és drámai zenei aláfestésével a 21. század nézőit is képes magával ragadni. A feszült várakozást, ahogy az arc épül, alakul, formálódik, az elkészült arcrekonstrukció elénk táruló képe oldja fel: az arc, amelyet még senki sem láthatott. Az arcrekonstrukció, amelyet a tudomány Semmelweisről alkotott, nem a negyvenes éveiben rohamos gyorsasággal öregedő beteg emberé, hanem az egészséges férfié, aki lehetett volna. A kép, amit láthatunk, a tudomány mai eszköztárával történő kísérlet a lehetetlen megvalósítására.
A film három fesztiválon három díjat nyert olyan szakemberek döntése nyomán, mint Sára Sándor, Rófusz Ferenc,Ternovszky Béla, Koltay Gábor és Siflis Zoltán.

Az írás az Annls Mus. hist.-nat. hung. 109. kötetében 2017-ben megjelent publikáció átírása / alapján készült.

A Semmelweis arca című film rendezője Kiss-Stefán Mónika.

Köszönetnyilvánítás Köszönettel tartozunk Dr. Varga Benedeknek, a SOM igazgatójának, aki Semmelweis arcrekonstrukcióját és a film készítését kezdeményezte, Horányi Ildikó főmuzeológusnak, aki a SOM fotóarchívumából rendelkezésünkre bocsájtotta a korabeli ábrázolásokat, Dr. Karlinger Kingának, a Semmelweis Egyetem Radiológiai és Onkoterápiás Klinika tudományos fő- munkatársának, aki közreműködött a CT felvétel elkészítésében és Falk Györgynek a Varinex Zrt. igazgatójának, aki a koponya 3D nyomtatását gyorsan és precízen kivitelezte. Köszönet illeti az ismeretterjesztő filmben közreműködő kutatókat, akik szakértelmükkel és idejükkel járultak hozzá eredményeinkhez: Dr. Pap Ildikót, Bernert Zsoltot, Buzár Ágotát (MTM Embetani tár) és Dr. Haj- du Tamást (ELTE TTK). Köszönjük Berényi Mariannak, a SOM média-marketing menedzserének munkánk koordinálását és Makra Szabolcsnak, az MTM Embertani tára könyvtáros asszisztensének a szakirodalmak beszerzésében nyújtott segítségét.

A filmet az NKA, az MTM és a Varinex Zrt. támogatásával a Semmelweis Orvostörténeti Mú- zeum és Könyvtár felkérésére a Real Pictures Kft. készítette.

Irodalom:

Kustár Á., Balikó I., Kiss-Stefán M. & Magyar L. 2017: Semmelweis Ignác (1818–1865) szobrászi arcrekonstrukciója és ábrázolásainak összehasonlítása. – Annales Musei Historico-Naturalis Hungarici 109: 243–276.

Bajnóczky I. 1994: A videó-szuperprojekciós eljárás bizonyító értéke az egyedi személyazonosításban.

– Kandidátusi értekezés, Pécs, 49 pp.

Bartcz L. 1965: Semmelweis négyszeri exhumálása. – Természettudományi Közlöny 9(12): 546–550.

Bartucz L 1966: Anthropologiai és személyazonossági vizsgálatok Semmelweis Ignác csontvázán. – In: Palla Á (ed.): A praehistorikus trepanáció és orvostörténeti vonatkozású sírleletek. Budapest, Országos Orvostörténeti Könyvtár, pp. 521–561.

Dongsheng C. & Yuwen L. 1993: Standards for skull-to-photo superimposition. – In: Iscan M.

  1. Y. & Helmer R. P.: Forensic analyses of the skull: Craniofacial analysis, reconstruction and iden- tification. John Wiley & Sons In, New York, pp. 171–181.

Gerasimov M. M. 1949: Osnovy vosstanovleniya litsa po cherepu. [Bases of the craniofacial recon- struction.] – Nauka, Moskva, 185 pp.

Gerasimov M. M. 1971: The face finder. – Hutchinson and Co., London, 428 pp.

Harsányi L. & Földes V. 1968: Orvosszakértői személyazonosítás. – Budapest, BM Tanulmányi és Kiképzési Csoportfőnökség, pp. 174–185.

Kustár Á. & Skultéty Gy. 1996: A benepusztai honfoglaláskori férfi koponyarekonstrukciója. (Craniofacial reconstruction of a Hungarian conqueror male from the site of Benepuszta). – Savaria 22(3): 179–190.

Laza B. 2015: Semmelweis megelőzte korát, ebbe bukott bele. – http://index.hu/tudomany/2015/04/06/ semmelweis_megelozte_a_korat_ebbe_bukott_bele/ [Accessed 17.10.2017]

Magyar L., Bellovits O. & Bujdosó Gy. 2006: Changes in anthropometrical data of Hungarian child and adult population during the last thirty years based on family studies conducted by the Department of Forensic Medicine at Budapest. – Anthropologischer Anzeiger 64: 227–241.

Prag J. & Neave R. 1997: Making faces: Using forensic and archaeological evidence. – British Museum Press, London, 256 pp.

Regöly-Mérei  Gy.  1965:  Semmelweis  csontmaradványainak  pathologiai  vizsgálata.  –  In:  Ha- ranghy L., Nyírő Gy., Regöly-Mérei Gy., Hüttl T.: Semmelweis betegsége. Medicina, Bu- dapest, pp.49–78.

Röhrer–Ertl O. & Helmer R. 1984: Zu Stand und Möglichkeiten der Erneut modifizierten Koll- mann–Methode. (Gesichtsrekonstruktion aufgrund des Schädels.) – Gegenbaurs morphologi- sches Jahrbuch 130: 369–398.

Rynn, C., Wilkinson, C. M. 2006: Appraisal of traditional and recently proposed relationships between the hard and soft dimensions of the nose in profile. – American Journal of Physical Anthropology 130(3): 364-373.

Seta S. & Yoshino M. 1993: A combined apparatus for photographic and video superimposition. – In: Iscan M. Y. & Helmer R. P.: Forensic analyses of the skull: Craniofacial analysis, reconstruc- tion and identification. John Wiley & Sons Inc., New York, pp. 162–169.

Sjøvold T. 1981: Árpás anatomical method for face reconstruction. – Ossa 7: 203–204.

Sós A. 1968: Semmelweis rekonstrukciós portréja. – Orvostörténeti Közlemények – Communicationes de Historia Artis Medicinae 46–47: 153–157.

Taylor K. T. 2001: Forensic Art and Illustration. – CRC Press, London, 580 pp.

Varga B. 2001: Egy mítosz születése. A Semmelweis Doktrína és a Budapesti Királyi Orvosegyesület.

– 2000-ben elhangzott előadás, http://mek.oszk.hu/05400/05427/pdf/Semmelweis_doktri- na_orvosegyesulet.pdf


A bejegyzés trackback címe:

https://mttmuzeum.blog.hu/api/trackback/id/tr2514376061

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hirdetés

Látogasd meg honlapunkat, lájkolj és kövess minket! Facebook, Google+, Twitter, YouTube, Tumblr, Pinterest

Mtmagyar.jpg

 

greenfo_logo_uj_fekvo.JPG

mti_hirfelhasznalo.jpg

szabaduloszoba_oldalsav_banner.jpg

 

Facebook oldaldoboz

Friss témák

Szerzők

Információk, ajánlók

pinterest_blogra.jpg

google_plusz_gomb_blogra_200.jpg

 

 

Látogassatok el ide is!

 

okologia_blog.JPG

További blogjaink:

bogaraskonyv_200.jpg

lepkésskonyvek_200.jpg

vasilogo.jpg

Állatvilág magazin

allatvilag-2018-5.jpg