2018 ősmaradványa: a Balatonites balatonicus

Talán emlékszünk még, 2017 végén – a korábbiakhoz hasonlóan – három jelölt versengett a 2018-as év ősmaradványa címért: az ígéretes nevű triász ammonitesz, a Balatonites, a hazai miocén gyakori és csinos fésűskagylója, a Pecten és a szintén a magyar miocénből is ismert legyezőpálma, a Sabal. A legtöbb szavazatot a magyar füleknek kedvesen csengő Balatonites kapta.

img_9380_balatonites_doksi.JPG

 Írta: Főzy István (MTM, Őslénytani és Földtani Tár)

Miféle állat is volt a Balatonites?

A triász időszakban élt lábasfejű (cephalopoda), pontosabban szólva ammonitesz lágy testének semmilyen részlete nem őrződött meg, de szépen díszített vázának maradványai bizonyos rétegekben gyakoriak, például a Balaton-felvidéken. Mint minden ammonitesznek, neki is volt egy belső, kamrázott része, a phragmoconus és egy külső, osztatlan lakókamrája. Az állat lágyteste, a létfontosságú szervek ez utóbbiban helyezkedtek el. Ahogy növekedett az élőlény, a lakókamra hátsó részén egy újabb kamrafalat választott ki a lábasfejű köpenye, és a szervek előbbre húzódtak. Az újabb kanyarulatok csak csekély mértékben burkolták be a korábbiakat, és az oldalfalak laposak voltak, így gyarapodott, növekedett a korongra emlékeztető formájú váz.

baelatonitesvagott.png

A Balatonites balatonicus (Mojsisovics, 1873) típuspéldánya (holotípusa), amely jól mutatja a faj jellegzetes morfológiai bélyegeit, és ily módon referenciaként szolgál. A mintegy hét centiméter átmérőjű, Mencshelyről származó példányt a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat (korábbi nevén: Magyar Állami Földtani Intézet) múzeumában őrzik (fotó: Főzy István)

img_9384_balatonites_doksi.JPG

Az oldalról leginkább repülő csészealjra emlékeztető Balatonites (Fotó: Főzy István)

balat.jpgAmmoniteszek ma már nem élnek, de rokonaik, a nautiluszok ma is ott vannak a tengerekben. Maga a Nautilus élő kövület, és bár neki is van kamrázott phragmoconusza és osztatlan lakókamrája, sok tekintetben különbözik a kihalt ammoniteszektől. Mégis, ha megnézünk egy videót az óceán vizében lebegő Nautilusról, könnyen magunk elé képzelhetjük a triász tengerben úszó, lebegő, sodródó Balatonitest. Az ammoniteszek életmódjáról ugyanis meglehetősen keveset tudunk, de egyben biztosak vagyunk: a Nautilushoz hasonlóan kiválóan tudtak lebegni, vagy szükségleteiknek megfelelően lassan emelkedni, netán épp süllyedni a vízoszlopban. Mindezt hogyan? Az ammoniteszek phragmoconusa egy csövön – a szifón – keresztül, amely áttöri a kamraválaszfalakat, összeköttetésben volt a lakókamrával. Így a szifó segítségével az állat szabályozni tudta a váz belsejét kitöltő testfolyadék és gáz arányát. A lebegésre finoman kalibrált fajsúly csekély változása az állat emelkedésével, vagy éppen süllyedésével járt. Feltételezhető, hogy az ammoniteszek táplálékául szolgáló plankton napi mozgását követték a cephalopodák. Úgy mozogtak a tengerben fel és alá, mint a tengeralattjárók, amelyeknek egyébként szintén a kamrázott belső része biztosítja a vertikális mozgást. Nem véletlen hát, hogy az év ősmaradványa hivatalos plakátjára felkerült a „245 millió éves tengeralattjáró” szlogen is. (A plakát Bubik Veronika munkája.) 

Merre járt?

Az állatok/növények földrajzi elterjedésével a biogeográfia foglalkozik, az ősmaradványok, pontosabban szólva az egykor volt élőlények hajdani elterjedésével a paleobiogeográfia. Izgalmas kérdés, hogy merre járt a triász tengeralattjárója, hol, milyen kőzetek rejtik a maradványait, azaz hol gyűjthetünk Balatonitest?

A neve alapján arra gondolhatnánk, hogy Balatonitesünk csak nekünk, magyaroknak van, de ez egyáltalán nem így van. A Balatonites nem hungarikum.  A nemzetség képviselői nem csak a Balaton-felvidékről ismeretesek. Ha térképen ábrázoljuk az ismert Balatonites előfordulásokat, feltűnik, hogy a nemzetség kozmopolita: maradványai tőlünk távoli területeken is fellelhetők. A Balaton-felvidékről előkerült első példányok után az alp–kárpáti térség számos pontján, szlovák, osztrák és olasz lelőhelyeken is megtalálták képviselőiket. Kelet felé haladva ismerünk Balatoniteseket Törökország, Kambodzsa, Vietnam, Tibet, Dél-Kína területéről, sőt, Oroszország nagyon távoli partjairól és még Japánból is. Nyugat felé tekintve pedig az Egyesült Államokból, Nevadából is vannak adataink, az itt talált példányokat Balatonites shoshonensis néven írták le a kutatók.

Paleontológusok kincsesbányája

A Palaeontological Database (PBDB) (https://paleobiodb.org/navigator/) egy, az interneten nyilvánossá tett, egyre bővülő, ma már hatalmas adatbázis, amely az eddig leírt fosszilis növény- és állatfajok hitelt érdemlő előfordulásainak minél teljesebb bemutatására törekszik. A megfelelő szűrök beállításával pillanatok alatt letölthetők a különböző rendszertani egységek (fajok és magasabb kategóriák) különböző időszakokra (vagy korokra, korszakokra) jellemző előfordulásai, és sok azokkal kapcsolatos információ, többek közt a megfelelő publikációk bibliográfiai adatai is. Az előfordulásokat egy mai világtérképen és az adott földtani kornak megfelelő világtérképen egyaránt tanulmányozhatjuk. A térképek jól nagyíthatók, így direkt információhoz jutunk az egyes lelőhelyek pontos helyzetéről is.

A világ számos országában – így hazánkban is – önkéntes kutatók dolgoznak az egyre fejlődő adatbázison, amely így közkinccsé lesz. Az adatbázisban jelenleg több mint 1 350 000 előfordulási adat érhető már el. A növekvő adathalmaz nemcsak a meglévő ismeretek forrása, hanem egyúttal maga is további tudományos kutatómunka tárgya. A megfelelő matematikai módszerekkel szűrt adatok például kiváló lehetőséget nyújtanak a múlt folyamatosan változó, tömeges kihalási eseményektől sújtott biodiverzitásának követésére, a kihalások dinamikájának megismerésére is.

E faj képviselőit a Balatonites balatonicus faj maradványainál durvább bordák és erősebb csomók díszítik, de a hasonlóság szembetűnő. A nemzetségbe (genusba) sorolás kapcsán perdöntő volt, hogy a shoshonensis háti (ventrális) oldalán szintén megjelenik a jellegzetes gyöngysorszerű taréj, ami a típusfaj, a Balatonites balatonicus esetében is megfigyelhető. Balatonitesek tehát Amerikában is vannak, és ennek ismeretében talán az sem meglepő, hogy a Nevada triászából leírt Nevaditesek pedig hazánkból is előkerültek.

elterjedes_balaotnites.jpg

A Balatonites nemzetség elterjedése – ahogy ma látjuk. Az itt bemutatott térképet az interneten mindenki számára hozzáférhető PBDB Navigátor az ismert és hitelesnek tekintett Balatonites előfordulások alapján rajzolta meg

balatonites_elterjedes_triasz.jpg

A Balatonites nemzetség elterjedése – egy olyan ősföldrajzi térképen, amely a triász időszak anizuszi korszakának megfelelő helyzetben ábrázolja a kontinenseket. Az ősföldrajzi térképen a ma egymástól távol eső lelőhelyek egymáshoz közelebb kerülve kijelölik a Balatonites nemzetség egykori tényleges elterjedését egy hatalmas, egyenlítői óceánban. A ma egymástól távol eső elterjedési adatok új értelmet nyernek

Bonyodalmak a névadás körül

Az első Balatoniteseket alighanem a magyar geológia úttörő munkása, Böckh János gyűjtötte a Balaton-felvidéken. Böckh két terepi szezont töltött a Balaton-felvidék és a Bakony déli részének geológiáját tanulmányozva. Ahogy maga említi a máig alapvető munkának számító, 1872-ben megjelent cikkének bevezetésében: „Az 1869. és 1870-iki nyáron többek közt a Bakony-lánczolat déli részének földtani felvételével valék elfoglalva”. Böckh különös figyelmet fordított a Balaton-felvidék triász korú rétegeinek, amelyeket részben mesterséges árkolásokkal feltárt szelvényekben vizsgált. Ez a ma már rutinszerűen használt módszer – az árkolás, illetve a réteg szerinti faunagyűjtés – abban az időben újszerű volt. Az egyes rétegek pontos korát a triászban olykor gyakori ősmaradványok vizsgálatára alapozva próbálta megállapítani. A kiválóan képzett Böckh ugyanis pontosan tudta, hogy a rétegsorok a kövületek alapján tagolhatók, és párhuzamba állíthatók az akár távoli, de hasonló faunát szolgáltató szelvényekkel, azaz kissé sarkosan megfogalmazva, „minden rétegnek megvan a maga fosszíliája”. Vezérkövületeket keresett, amelyek csak néhány rétegben fordulnak elő, így segítségükkel meg lehet határozni a bezáró kőzetek korát.
Egy ilyen általa felismert nevezetes kövületet Ammonites Balatonicusnak nevezett el. Elég pontosan leírja, hogy a maradvány hol fordult elő, és hogy néz ki. Leírja, hogy a „tekervény-töredékek” (kanyarulatok) milyenek, és milyen a díszítésük. Arról is megemlékezik, hogy mely más ammoniteszhez hasonlatosak a maradványok.

bockl.jpg

Böckh János (1840–1909), a magyarországi triász és jura úttörő kutatója. A selmecbányai Bányászati Akadémia elvégzése után az osztrák-magyar földtani intézet, majd a Magyar Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium munkatársa. 1882-től – 16 éven át – a budapesti Magyar Királyi Földtani Intézet második igazgatója, aki feladatait „birodalmi iskolázottsággal, de magyar szívvel” látta el. Terepi munkája során nagy figyelmet fordított a kövületek – lehetőleg rétegek szerinti – gyűjtésére.  Az ő 1872-ben megjelent cikkében olvashatunk először az általa Ammonites Balatonicusként említett ősmaradványról.

A Balatonites balatonicus faj hivatalos leírója mégsem Böckh János, hanem kortársa, a triász ammoniteszek szaktekintélye, a Bécsben működő Mojsisovics.  Böckh minden bizonnyal kiváló szakmai kapcsolatokat ápolt a vele lényegében egyidős bécsi kollégával, akit, mint írja, „volt szerencséje a lelőhelyre vezetni vala”, és akivel nyilvánvalóan megállapodott, hogy a faj részletes leírását átengedi neki. Így történhetett, hogy a faj első ábrázolása is Mojsisovics nevéhez fűződik. Érdekes, hogy Mojsisovics először (1873-ban) még Trachyceras balatonicum néven írta le ezt az ammoniteszt. A Trachycerasok sok apró csomóval díszített bordával jellemezhetők, így tulajdonképpen érthető a névadás. Később azonban, 1879-ben, saját korábbi véleményét felülbírálva, Mojsisovics bevezette a Balatonites nemzetségnevet.  Terjedelmes, 1882-ben megjelent monográfiájában pedig számos szép Balaton-felvidéki példányt ábrázolt, immár a máig használatos Balatonites balatonicus név alatt. Mojsisovics nagy körültekintéssel rendszerezte anyagát, és a hasonló formákat három csoporton belül, 17 különböző fajba sorolta. Némelyikük önállósága az újabb eredmények tükrében megkérdőjelezhető.

5.jpg

Edmund von Mojsisovics (1839–1907), a Bécsben született és tanult, de horvátosan hangzó nevét magyarul betűző paleontológus arcképe 1886-ból. A kiváló tudós évtizedeken át a Geologische Reichsanstalt, azaz a bécsi osztrák-magyar birodalmi földtani intézet bánya-tanácsosa, majd főigazgató-helyettese volt. Böckh János nyomában járva ő írta le – a tudomány számára immár „hivatalosan is” –, a Balatonites triász ammonitesz nemzetséget, és benne a balatonicusnak elnevezett fajt.

Megemlítendő, hogy a szintén triász és szintén magyar vonatkozású Arpadites és Hungarites ammonitesz nemzetségneveket is Mojsisovicsnak köszönhetjük. E nevek nemcsak a Balaton-felvidék triász rétegsora gazdag és jó megtartású kövületeinek állítanak örök emléket, hanem minden bizonnyal a bécsi kolléga magyarok iránti megbecsülését is kifejezik.

10.jpgSzép litográfia Mojsisovics vaskos monográfiájából, amelyen több más triász ammonitesszel együtt a Balatonites balatonicus típuspéldánya is szerepel (jobbra fenn)

Az anizusi vezérkövülete

Böckh olyan kövületek után kutatott, amelyek csak néhány rétegre jellemzők, azaz jó korjelzők. A balatonitesnél keresve sem találhatott volna jobbat. Ez az ammonitesz ugyanis a triász időszakon belül a középső-triász első felében, csak az anizuszi korszak pelsoi alkorszakában élt. Más szavakkal: a Balatonites a pelsoi alemelet jellegzetes ősmaradványa, azaz vezérkövülete. (A geológusok hagyományosan hangsúlyozzák a földtani idő, és az adott idő alatt lerakódott rétegsor közti különbséget.)

Más jellegű földtani vizsgálatok eredményeképpen mára már elmondhatjuk, hogy a tapasztalati úton fölállított földtani kortáblázatot sikerült kalibrálnunk a radiometrikus koradatok segítségével. Így ma már azt is tudjuk, hogy az anizusi alkorszak mintegy 247,2 millió éve kezdődött és körülbelül 242 millió éve ért véget. Nem sokat tévedünk tehát, ha azt mondjuk, hogy a pelsoi alemelet ammoniteszei – köztük a Balatonitesek – hozzávetőlegesen 245 millió évesek.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mttmuzeum.blog.hu/api/trackback/id/tr9713812042

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hirdetés

Látogasd meg honlapunkat, lájkolj és kövess minket! Facebook, Google+, Twitter, YouTube, Tumblr, Pinterest

Mtmagyar.jpg

 

greenfo_logo_uj_fekvo.JPG

mti_hirfelhasznalo.jpg

szabaduloszoba_oldalsav_banner.jpg

 

Facebook oldaldoboz

Friss témák

Szerzők

Információk, ajánlók

pinterest_blogra.jpg

google_plusz_gomb_blogra_200.jpg

 

 

Látogassatok el ide is!

 

okologia_blog.JPG

További blogjaink:

bogaraskonyv_200.jpg

lepkésskonyvek_200.jpg

vasilogo.jpg

Állatvilág magazin

allatvilag-2018-5.jpg