Nem új dolog, hogy államok gyakran rossz döntéseket hoznak, már ami a természeti környezetet illeti. A gazdasági, politikai célú fejlesztések szószólói előtt gyakran nem lebeg más cél, mint a gazdasági vagy politikai siker. Természetesen az idő múlásával, a gondolkodásmód változásával az egykori döntések is új elbírálás alá esnek. Mégis érdekes, amikor az élő vagy éppen holt lelkiismeret, amely makacsul emlékeztet egy rossz döntésre, két, múzeumban őrzött, alkoholban konzervált béka.
Írta: Babocsay Gergely (MTM Mátra Múzeum)
A cionista mozgalomnak köszönhetően1948-ban megszületett a modern Izrael. A független állam létrehozói és állampolgárai nem kevés idealizmussal képzelték el újkori, virágzó hazájukat. David Ben-Gurion, az ország „Alapító Atyja” és első miniszterelnöke például megszállottan hitt abban, hogy egy nap a Negev-sivatagot az újjászülető zsidóság virágoskertté fogja varázsolni. Ben Gurion nem érte meg a Negev kizöldülését, és sírja ott található Sde Boqer szélfútta kopár környezetében. A mai izraeli fiatalok, akik az új államba születtek, már nem akarják a Negevet kivirágoztatni. Megszerették úgy, ahogy van. Értékelik a sivatag éjszakai csendjét, a kristálytisztán ragyogó éjszakai égboltot, a majdnem térítői nap sugaraiban káprázatos színekben pompázó kopár hegyeket és kanyonokat.
A Negev tehát megúszta az átalakításban és fejlesztésekben hívő ideológia esetleges következményeit. Legalábbis részben. Izrael egyik érdekes tája, a Hula-völgy azonban nem. A Genezáreti-tótól északi irányba, a libanoni Beka’a-völgyben folytatódó mélyedés része a Szír-arab-árokrendszernek, amelyhez a Jordán folyó völgye, valamint a Holt- és a Vörös-tenger medencéje is tartozik. Éghajlata inkább mediterrán-sztyeppi jellegű, de a völgyben a Galileából és Libanon hegyvidékeiről érkező vizek egykor kiterjedt mocsárvilágot hoztak létre.
Talán érthető, hogy az új telepesek nem tekintették a jövő vágyott elemének a maláriától fertőzött, „haszontalan” vízi világot. Az 1950-es években hatalmas beruházás keretében a Hula mocsarát lecsapolták, és helyén mezőgazdasági területeket hoztak létre. Az eredeti vizes élőhelyeknek alig maradt hírmondója.
Mezőgazdasági területek a Hula-völgyben (forrás: CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=197644)
Mindezzel párhuzamosan az új államon belül, sőt, már a megalakulását megelőzően is, főleg az Európából érkező biológusoknak köszönhetően, felvirágzott a természetrajz tudománya is. Több természetrajzi gyűjtemény jött létre, közülük a Jeruzsálemi Héber Egyetem és a Tel Avivi Egyetem gyűjteményei váltak kiemelkedővé. A Héber Egyetem herpetológiai gyűjteményébe 1940-ben két, addig ismeretlen béka és két ebihala került be az akkor még mocsárral bélelt Hula-völgyből.
Az azóta balsorsra jutott kétéltűt 1943-ban az Amerikai Ichthiológiai és Herpetológiai Társaság lapjában, a Copeia (1943(4): 231-233) hasábjain Heinrich Mendelssohn és Heinz Steinitz izraeli zoológusok írták le Discoglossus nigriventer (izraeli vagy Hula-korongnyelvűbéka) néven. Miután azonban a két ebihal és az egyik felnőtt egyed elveszett, a fajnak 2011-ig csak az 1943-ban és egy később, 1955-ben talált példánya volt ismert a tudomány számára. A világon ez volt az első kétéltű, amelyet a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) kihaltnak nyilvánított, 1996-ban.
Az elveszett Hula-korongnyelvűbéka (Latonia nigriventer, leírásakor Discoglossus nigriventer) egyik első ismert példánya. Ez az állat ma a Jeruzsálemi Héber Egyetem Herpetológiai Gyűjteményében található. 15 évvel a felfedezése után látták a harmadik, utolsó élő kifejlett egyedet (fotó: Mendelssohn & Steinitz, 1943)
A két preparált példány örök mementóként lebegett a megsárgult alkoholban, és valahányszor összegzés jelent meg Izrael herpetofaunájáról, ők mindig ott voltak, mint egy kihalt faj utolsó kifakult képviselői. A természetszeretők soha nem mulasztották el megjegyezni, hogy a Hula lecsapolása metszette le a törzsfejlődés eme egyik utolsó gallyacskáját, vagyis mint később kiderült, nem is annyira gallyacskáját, hanem jó ujjnyi vastag ágát. A békák tehát csak nem akartak a feledésbe merülni, és szinte minden zoológus és természetvédő arról álmodott, hogy egy nap életre kelnek, ami 2011-ben meg is történt.
2011. november 16-án felizzottak az izraeli és európai herpetológusok online vonalai, majd ezt követően az Izraeli internetes hírforrások is felkapták a tűzként terjedő, szívet dobogtató hírt: Yoram Malka, az Izraeli Természetvédelmi és Nemzeti Park Hatóság természetvédelmi őre előző nap, rutin járőrözés során egy izraeli korongnyelvűbéka nőstény példányára bukkant. Jelenleg még mindig nem ismert az állomány nagysága, de a friss DNS-re alapozott gyors vizsgálat eredményeképp kiderült, hogy ez a faj nem is áll olyan közel az Európában élő Discoglossus nembe tartozó korongnyelvű békákhoz, hanem azoktól eltérő, önálló, máshol már kihalt ágat képvisel a törzsfán, azaz egy élő kövület. A kutatók új genuszba is sorolták Latonia nigriventer néven.
A 2011 novemberében előkerült élő nőstény példány az izraeli Hula Rezervátumban
(fotó: DrorGalili, ItonHai)
Az izraeli korongnyelvű béka évtizedek óta szimbóluma a Hula átalakításával járó természeti pusztulásnak. Valószínűleg maga is hozzájárult ahhoz a felismeréshez, hogy hiba volt a mocsarat lecsapolni, amely felismerés nyomán Izrael jelentős élőhely-rekultivációt hajtott végre a völgyben. Ennek köszönhetően ma a néhány évtizeddel ezelőttihez képest jóval kiterjedtebb vízi világ található.
Talán nem véletlen, hogy az izraeli korongnyelvű béka engesztelésképp felfedte sok évtizedes titkát: „Itt vagyok még a bolygón.” Visszatérését és az új kezdetet minden bizonnyal segítette az a két alkoholban őrzött béka is, amelyek soha nem hagyták nyugodni a Hula lecsapolásáért felelős állam lelkiismeretét.
További olvasnivalók a természetrajzi gyűjtemények jelentőségéről
Kossuth, Bartók és Nabokov, a természetbúvárok – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 21. rész
A méreg ötven árnyalata – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 20. rész
Irány Albánia! - Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 19.rész
Eltűnt és sosem volt ritkaságok – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 17. rész
Alkoholba áztatott remény – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 16. rész
Darázshiszti és darázsgyűjtemény – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 14. rész
Mégsem mamuthúst ettek a felfedezők Klubjában – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 13. rész
Tchernov nyaklánca az alkoholból – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 12. rész
Görnyedt alakok az éjszakában: gyalogpattanászok – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 11. rész
Egy szürke gyűjteményi példány történelmi titka – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 9.rész
Az élőhely megsemmisült, a növény életre kelt – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 8. rész
Migránsok és otthon maradók – Egy tundranövény génekben őrzött vándorlástörténete – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 7. rész
Kipusztultnak hittük – A zörgőfű és a macskamenta története – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 6. rész
Klímaváltozás a cédulákon – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 5. rész
A lőtér fantomja – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 4. rész
Kommentek az apokalipszis magas lováról – avagy a tudomány vagy a tudatlanság oltára a nagyobb? – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 2. rész
Poloskák jelzik a Balaton vízének minőségét? – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 1. rész
A kutató fogott egy gyönyörű madarat, azután megölte...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
