Kommentek az apokalipszis magas lováról – avagy a tudomány vagy tudatlanság oltára a nagyobb?
Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 2. rész

Mindnyájan gyilkosok vagyunk. Ha tetszik, ha nem, kedves tettestársaim, ez vitán felül áll. Nincs az olvasók közt olyan, aki még ne pusztította volna el állatok ezreit, millióit. És nem azokra gondolok, amiket elfogyasztottunk vagy amiket lecsaptunk, mert épp a vérünket szívták – ezek elég jól indokolt vagy kiprovokált esetek –, hanem amelyeknek közvetlenül, és jobbára érdektelenül a halálát okoztuk. Nézzünk hát rá a múzeumi gyűjtemények példányaira morálfilozófiai szemmel is, de közben jól figyeljünk, mert a gerendáktól nehezen látszanak majd a szálkák.

Írta: Vas Zoltán, Hártyásszárnyúak gyűjteménye

Írásom apropója Babocsay Gergely kollégám blogbejegyzése, illetve az ő írására érkezett kommentek a blogon és egy népszerű közösségi portálon. Dióhéjban, részben a szerző által adott címét felhasználva: a Salamon-szigeteken egy kutató fogott egy gyönyörű és ritka madarat, majd megölte, és elhelyezte egy múzeumi közgyűjteményben, ugyanis e fajból egyetlen hím példányt sem őrzött a világ egyik múzeuma sem. Heves indulatok törtek felszínre – a környezet- és természetvédelem vagy a zoológia gyakorlati ügyeiben jó eséllyel kevésbé hevesen tevékenykedő – emberekben. Többen klaviatúrát ragadtak, és minősíthetetlen hangnemben követelték az illető kutató kínhalálát, vagy legalábbis már hallani vélték az apokalipszis lovainak patadobogását, amint a kutató „beteges gyűjtési szenvedélyében”, „vérszomjában” éppen kiirtja e fajt. Egy olyan fajt, melynek a kommentelők eddig a létezéséről sem tudtak. Csakhogy ez történetesen egy madár, és tényleg nagyon szép. Sajnos pont innen ered az indulatok gyökere. Mennyire máshogy hangzottak volna a kommentek, ha a kutató egy ormányosbogár, egy lószúnyog vagy egy ritka piócafaj egyik egyedét áldozza fel a tudomány oltárán! Érdemes megvizsgálni e körülményt kicsit közelebbről, ugyanis a kommentelők egy része minden bizonnyal azért háborodott fel, mert úgy vélte, itt az „életen”, annak „szentségén” tettek erőszakot a kutatók. Az „élet szentsége” valóban szép gondolat, de kivitelezhetetlensége miatt, sajnos álszentség.

015-001.jpg

„Életkép” egy autó szélvédőjén. (Forrás: Heidi&Hans-Jürgen Koch Archive, http://animal-affairs.photoshelter.com/gallery-image/FEATURE-Death-on-the-Windshield-Insect-Portraits/G0000lWD3L7TZbDw/I0000Lv39F_Pd1nw)

 Az egy-a-tízmillióból szépségideálja, mint létjogosító tényező

Az emberi faj nem tudja az „élet szentségét” kellően, illően általánosítva kezelni. Az emberiségnek számos fajhoz fűződnek pozitív vagy negatív érdekei: a boltokban a sertésnek takarmányt, a patkánynak mérget árulnak. Természetesen ez is elgondolkodtató, de az ilyen esetekben pénzösszegekre is átváltható indokokról van szó. Jelen elmélkedésünkből hagyjuk hát ki a gazdasági értelemben „hasznos” és „káros” állatokat, az orvosi értelemben veszélyes élőlényeket, és vizsgáljuk csak a „jobbára ártalmatlan”, közömbös fajokat. Ők visznek minket közelebb ahhoz, ahogy Homo sapiens-ként más fajokról gondolkodunk.

Kedves Olvasó! Csapott már le legyet vagy valami egyéb, ízeltlábú élőlényt azért, mert vesztére betévedt a lakásába – és ott egyébként a jelenlétén kívül más galibát nem okozott? Megtenné ugyanezt egy lakásba berepült kolibrivel vagy fecskével? Fogadni mernék, hogy a válaszok, sorrendben: igen, nem. Az első kérdésre legalább olyan kevesen felelnének nemmel, mint a másodikra igennel. Vajon miért nem oltanánk ki ugyanolyan természetességgel egy fecske életét, mint egy fűtött helyen telelni vágyó poloskáét? Cipőtalppal rálépni egy fecskére – már a gondolat is szinte elviselhetetlenül barbár! Pedig az „élet szentsége” elv alapján nem kéne különbséget tennünk a fecske és a poloska közt, de még a fecske és a macskabolha közt sem.

Kezdjük már érezni, hol hibádzik szép gondolatmenetünk az életről? Egyrészt, gerinces állatként magunk is szélsőségesen (ha nem is bevallottan) „gerincisták” vagyunk: hajlamosak vagyunk a gerinctelenek életét valami merőben más, de mindenképpen alsóbbrendű vegetálásnak tekinteni. A rovarok összetett szemével bizony nem lehet szívfacsaróan, kedvesen vagy méltóságteljesen nézni. Ugyanakkor legalább annyira „szépségisták” is vagyunk, mint „gerincisták”: a szemünknek oly szép, színes lepkék esetében sokkal kevésbé kerülne elő a légycsapó, mint ha egy hasonlóan ártalmatlan, ám szépségideáljainkhoz lényegesen kevésbé illeszkedő kaszáspók terpeszkedne a falon.

Helyén van ez így? Egyáltalán nem! Hiszen hogy múlhatna a Földön élő kb. tízmillió faj bármely egyedének létjogosultsága azon, hogy a tízmillióból egy, vagyis az ember, mit tart szépnek, számára kedvesnek? El tudunk határolódni „gerincista” és „szépségista” nézőpontunktól, és merőben más szemmel tekinteni a körülöttünk élő fajokra? Nem, mert ilyenek vagyunk. Nincs más hátra, le kell kászálódni az erkölcsi piedesztálról, és el kell fogadni, hogy együtt kell élnünk mélyen gyökerező „rendszertani előítéleteinkkel”, gondolkodásmódunkkal. Más élőlényeknek pedig velünk. Nekik némi szerencse is kell, hogy túléljenek minket, minden idők legveszedelmesebb állatfaját, amely akarva és akaratlanul, saját racionális és irracionális elvei mentén is képes pusztítani (ahogy egyébként építeni, alkotni is).

Jelölt és jelöletlen tömegsírok

Elfogadva gondolkodásmódunk többszörös mércéjét, fordítsuk figyelmünket a múzeumi példányokra. E sorok írója a Hártyásszárnyúak gyűjteményének vezetője a Magyar Természettudományi Múzeumban. Itt a rovardobozok néma lakói a legkülönfélébb darazsak, hangyák és méhek – tipikusan nem azok az állatok, amelyek egy-egy példányának halála esetén „ …az ember millióinak / Szemében gyászköny űl”. Némelyiküknek már több mint 150 éve zizzent utoljára a szárnya. A gyűjtemény több mint 160 éves története során nagyjából egymillió halálában halhatatlanná dermedt példány porhüvelye rekedt a rovartűk erdejében. Szörnyű nagy hullarakásnak hangzik, pedig valójában sokkal inkább egy rendezett, gondozott, jelölt temető. A jelölt alatt azt értem, hogy a múzeumi példányok minden lényeges adata ismert (ki, hol, mikor, hogyan fogta, milyen fajhoz tartozónak vélte, stb.), rendelkezésre állt, áll, és állni fog a múlt, jelen és jövő szakemberei számára. Közel 20 ezer példány pedig úgynevezett típuspéldány – azaz abban a poszt mortem kitüntetésben részesült, hogy ő maga saját fajának referenciapontja, „mintapéldánya”. Faunisztikai, természetvédelmi szempontból is a gyűjtemény az egyetlen hiteles forrása annak, hogy egyáltalán milyen fajok élnek hazánkban.

dscn2981web.jpg

"Jelölt tömegsír" a Magyar Természettudományi Múzeum Bogárgyűjteményében

Hosszan folytathatnám a gyűjtemények hasznáról, értékéről az érvelést, de ez a cikksorozat más írásainak feladata, itt nem akarok eltérni a tárgytól. Következzen egy elgondolkodtató összehasonlítás, hogy visszarázódjunk eredeti gondolatmenetünkbe. E gyűjtemény kb. 160 éve alatt az összegyűlt példányok száma minden bizonnyal sokkal kevesebb, mint ahány gerinctelent egy átlagos család egy nyár során jobblétre szenderít az autó motorháztetején, szélvédőjén, kerekei alatt, cipőtalpai alatt, rovarirtó szerek használatával, éjszakai világítással, stb. Csakhogy ezek jelöletlen tömegsírok! A kitinvázak pusztulásra ítéltettek, a köztük lévő esetleg még leíratlan fajok név nélkül fejezik be földi pályafutásukat, és az áldozatok védett vagy veszélyeztetett státuszát sem firtatja a rendszámtábla a felkenődés előtt. És korántsem „csak” gerinctelenekről van szó. Kisebb-nagyobb madarak százezrei szenvednek közúti balesetet (kifejezetten szép fajok is), nem is beszélve a rengeteg kétéltűről, hüllőről, emlősről. Ilyen esetben sem a ritkaság vagy a veszélyeztetettség mérlegelése szokott az első lenni a vezető részéről, sokkal inkább a gépkocsin esett esetleges károké. Tényleg annyira kell hát sajnálnunk azt a néhány állatot, ami a tudomány oltárán végzi, mondhatni, „értelmes” halált hal? A tudomány oltára felmérhetetlenül kisebb placc, mint a tudatlanságé.

Mindezeket egybevetve, vajon továbbra is kínhalálra ítélnék a kommentelők azokat a kutatókat, akik életüket a biológiai sokféleség tanulmányozására és megőrzésére tették fel, és ehhez múzeumi bemutatásra, további kutatásra begyűjtenek néhány egyedet? Vajon továbbra is úgy érzik, abban a morális fölényben vannak a kutatókhoz képest, hogy követ vessenek rájuk? Vajon túl tudunk látni az „élet szentségével” magyarázott saját álszentségünkön? Mindnyájan gyilkosok vagyunk, tömeggyilkosok; mégis az a kutató, aki megölte azt a madarat, összehasonlíthatatlanul többet tett kutatásai révén azért a madárfajért, mint aki a hozzászólásában a kutató kínhalálát kívánta.

A bejegyzés trackback címe:

https://mttmuzeum.blog.hu/api/trackback/id/tr148108100

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tralalala 2015.11.26. 13:29:36

A kommentelők már általában faszok (én is), de mikor úgy érezhetik magukat erkölcsileg felsőbbrendűnek, hogy ehhez meg se kell mozdulniuk, akkor érzik igazán az elemükben magukat.

De hát azt hittem, hogy a Nagyobb Internet Teóriát mindenki ismeri:
i1.kym-cdn.com/photos/images/newsfeed/000/325/699/4fc.jpg

Hirdetés

Látogasd meg honlapunkat, lájkolj és kövess minket! Facebook, Twitter, YouTube, Tumblr, Pinterest

logo_jpg.jpg

mti_hirfelhasznalo.jpg

Facebook oldaldoboz

Friss témák

Rovatok

Szerzők

Információk, ajánlók

 

 

 

 

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31
süti beállítások módosítása