Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Bionikus generátor, avagy az elektromos angolna

Bionikus generátor, avagy az elektromos angolna

A Szent István Egyetem 1. évfolyamos biológus (BSc) hallgatói tudományos ismeretterjesztő írás elkészítését kapták feladatul egyik múzeumi munkatársunktól. A legjobban sikerült munkákat blogunkon is közzétesszük. Elsőként Mihók Fanni írását olvashatjuk a természet egyik „áramfejlesztő erőművéről”, az elektromos angolnáról. 

írta: Mihók Fanni (Állatorvostudományi Egyetem, biológus BSc 1. évfolyam)

mihok_fanni_1.jpgElektromos angolna (fotó: Steven G. Johnson, forrás: Wikimedia Commons)

El tudnád képzelni az életedet elektromosság nélkül?

A mai társadalmunkban már természetes és megszokott az elektromosság mindennapi használata. De nemcsak mi emberek, hanem az állatvilág egyes fajai is előszeretettel használják.

Az elektromoskéshal-félék (Gymnotidae) családjába tartozó elektromos angolna (Electrophorus electricus) az egyik legveszélyesebb hal a világon. Ezt a címet annak a tulajdonságának köszönheti, hogy olyan magas feszültséget képes létrehozni a szervezetében, amely egy emberre is halálos áramütést mérhet.

Az elektromos angolna dél-amerikai elterjedésű édesvízi halfaj, és nevével ellentétben nem sok köze van a valódi angolnákhoz, hiszen az elektromoskéshal-félék rokonsági körébe tartozik. Elérheti akár a 3 méteres testhosszt és a 20–30 kg-ot is. Akárcsak a többi késhalnak, a hasi oldalán egy hullámos úszó található egészen a fejétől a farkáig, amelynek köszönhetően az állat hátra és előre egyaránt nagy magabiztossággal tud úszni. Hosszú, áramvonalas teste háti része barnás-zöld, hasi oldala pedig világosabb.

Szája nagy, belső felületét sűrűn behálózzák a véredények – ez teszi lehetővé, hogy szükség esetén, ha alacsony a víz oxigéntartalma, a levegőből vehessen fel.
mihok_fanni_2.jpgElektromos angolna rajza (1785-ben készült könyvillusztráció, forrás: Wikimedia Commons)

Mitől elektromos?

Elektromos áramot csak mozgás közben tud termelni. Testfelépítése olyan, akár egy mágnes: feji része pozitív, farki része pedig negatív töltésű. Természetesen nemcsak ez teszi lehetővé áramtermelő képességét, hanem két, a farokrészben található belső szerve, a Sach- és a Hunter-szerv is fontos szereppel bír. A Sach-szerv másodpercenként 20–50 alacsony feszültségű elektromos impulzust ad le. Az elektromos angolna ezek segítségével érzékeli a környezetét, mintegy elektromos radarként, hiszen az Amazonas és az Orinoco zavaros vizeiben kicsi, fölfelé néző szemeivel nem sokra megy.

A Hunter-szerv magas feszültségű impulzusokat, elektromos kisüléseket generál – ez a táplálékszerzés és az önvédelem eszköze. Praktikusan úgy működik, mint egy sokkoló: az áramütés hatására az áldozat valamennyi izma egyszerre összehúzódik, és az elektromos angolna elkaphatja lebénult prédáját. A Hunter-szervvel azonban akár 500 V vagy annál magasabb feszültséget is képes létrehozni – gondoljunk bele, hogy Magyarországon a háztartási gépek 220 V-al működnek. Ez teszi lehetővé, hogy szorult helyzetben saját magánál nagyobb állatokat is leterítsen.

Miért nem szenved áramütést saját magától?

Erre a kérdésre még nem ismert a pontos válasz. Különböző feltételezések persze léteznek. Van olyan magyarázat, miszerint a víz az állat testénél sokkal jobban vezeti az elektromos áramot, így amikor elektromos áramot generál, az a víz felé fog elvezetődni. De hozzájárulhat a védekezéshez az is, hogy a létfontosságú szervei jól szigetelő zsírréteggel vannak körülvéve a feji részénél.

Pontosan mire is hat az elektrosokkoló?

Kutatás igazolja, hogy az áramütése nem szervekre hat, hanem az izmok és a gerinc közötti idegekre. A kísérlet során egy elektromos angolna mellé behelyeztek egy halat, amelynek korábban kivették az agyát, és izommunkát mérő eszközöket szereltek rá. Majd az angolnának bedobtak néhány, csalinak szánt kukacot, amelyekre bénító áramütést mért. Azonban a hal izmai is összerándultak, amiből arra következtettek, hogy az áramütés nem a kivett szervre hat. Ahhoz, hogy biztosak legyenek ebben a megállapításban, nemcsak a hal agyát, hanem a gerincét is kivették, majd újra elvégezték a kísérletet. Az izmok még mindig összerándultak, ezért egy olyan vegyületet juttattak az izmokba, amely megakadályozza, hogy saját maguktól összehúzódjanak. Azonban a hal izmai továbbra is összerándultak az angolna elektromos kisüléseitől. Így már biztosan megállapítható volt, hogy az áram nem kimondottan egy szervre vagy szervekre hat, hanem az izmok és a gerinc közötti idegekre.

Ezek után, ha valaki az Amazonasban szeretne hűsölni, legyen óvatos, mert megrázó élményben lehet része.

Bionikus generátor, avagy az elektromos angolna Tovább
Elefántok az ókori és modern csatatereken, tevegelő, kutyaszánozó, rénszarvast  lovagoló elitalakulatok

Elefántok az ókori és modern csatatereken, tevegelő, kutyaszánozó, rénszarvast lovagoló elitalakulatok

Állatok a hadviselésben - 2. rész. Szárazföldi hadviselés

A tenger mélyén folyó harci cselekmények után lépjünk ki a szárazföldre, és ismerkedjünk meg a szilárd talajt tapodó monstrumok, a játékos kutyák, a nemes paripák és más állatok hadszíntéri szolgálatával. 

2-kep_war_elephant.jpg

Írta: Fuisz Tibor

Bástya vagy elefánt? Az ókori csataterek és sakkjátszmák tankjai

Ramszesz egyiptomi fáraó idomított oroszlánjával vonult háborúba. Az ellenség megfélemlítésére, a fontos személyek védelmére az idomított gepárdok bevetése sem volt ismeretlen az afrikai csatatereken. Az ókori csaták rettegett szereplői voltak a harci elefántok. Az ázsiai elefántok háziasítására utaló régészeti bizonyítékok arról árulkodnak, hogy Indiában i.e. 4500 évvel már alkalmaztak teherhordó elefántokat, az első teherhordó elefántokról beszámoló írásos emlékek az i.e. 1. és 2. évezredre tehetők. Harci bevetésükre az i.e. 4. századra datálható Rámájanaban találunk utalást. Innentől az elefántok idomítása két merőben eltérő mederbe terelődött a hadseregeken belül. A hímekkel szemben alárendelt, azokkal sohasem harcoló, de könnyebben idomítható elefánttehenek igás állatként a hadsereg szállítási feladataiban segédkeztek. A sokkal agresszívebb hímek viszont harci elefántok lettek, vasalással látták el agyaraikat és fejüket, testüket részben borító páncélt is kaptak.

3-kep_elephant_de_guerre_estampe_hindoue_01_details_chamfrein_rl01.jpgHarci elefántot ábrázoló mogul festményrészlet a 16. századból (forrás: http://www.votran-daiviet.org/GB_PROBOSCIDESTRIAN%20ART_War%20Elephants_Harnessing.html)

Az elefántokat a nyakukon ülő hajcsárok (mahoutok) irányították és ösztökélték az ellenség letaposására, felnyársalására. A pánikba esett, zárt alakzatból kilépő, pajzsukkal már nem védekező katonákat pedig a hátukra rögzített kosarakban helyet foglaló íjászok tizedelték. A harci elefántok használata Indiából kiindulva Kínában is megjelent, de a perzsa haderő is bevetette őket. Nagy Sándor a perzsák ellen i.e. 331-ben vívott gualgamelai csatában találkozott először ezekkel a rohamozó élő erődítményekkel. A perzsák 15 harci elefántot vettetek be ellene. A győztes csata után a makedón uralkodó saját hadseregébe tagozta a legyőzött sereg elefántjait és hajcsáraikat. Sőt, további elefántokat szerzett ázsiai hadjárata során, és elefántőrség vigyázta babiloni palotáját. Mire India határához ért mintegy öt évvel később, már számos ormányos volt a hadseregében, de indiai ellenfelei több elefántot vonultattak fel ellene. Bár a gyalogos, zárt görög alakulatok, a falanxok szétzilálására kiváló eredménnyel vetették be az elefántokat, a harcászati ellenszert hamar megtalálták a könnyen pánikba eső elefántokkal szemben. A falanxokat fellazították, és a behatoló elefántokat oldalról hajítódárdákkal és nyilakkal sebezték meg a lábukon, ahol nem volt páncél, és megpróbálták megsebezni, levágni az ormányukat. A megrémült állatok a saját soraik felé menekülve óriási riadalmat és veszteséget okoztak a saját hadseregükben is. Éppen ezért a mahoutokat mérgezett lándzsával szerelték fel, hogy a visszatörő elefántokat még időben kivégezzék. A makedón harcosok emiatt nemcsak az elefántot próbálták megsebezni, hanem a mahoutokat is hatástalanították. Bár Porus indai uralkodót Nagy Sándor a saját elefántos alakulatai bevetése nélkül győzte le a Hydaspes folyónál, a hadvezérre óriási hatást gyakorolt a harci elefántok pusztítása. Alexandrosz további keleti előrenyomulásának részben az vetett gátat, hogy az indiai Nanda és Gangarida birodalom serege 3000–6000 elefántot tudott volna bevetni. Ekkora túlerővel szemben esélytelen volt a győzelem.

Ha legközelebb sakkpartit játszunk, gondolkodjunk el azon, hogy az általunk bástyának nevezett bábut az ősi indiai Chaturanga nevű táblajátékból örökölte a modern sakk, és korántsem véletlen, hogy eredeti neve elefántot jelent.

moghol-elepahnt-guerre.jpgPáncélozott harci elefánt makettje a leedsi Királyi Fegyvermúzeumban, a fegyverzet a mogul birodalom idejéből való (forrás: http://asianmil.typepad.com/stage3/2010/09/mughal-war-elephant.html)

Vérfagyasztó elefántelhárítás

Egy ókori leírásban a harci elefántok ellenszereként a disznók bevetését taglalták. Az ókori hadtudósok szerint az elefántok képtelenek elviselni a disznók, malacok visítást, és azonnal elmenekülnek. Most a gyengébb idegzetű olvasók, kérem, ugorjanak át pár sort. A Peloponnészoszi háborúban a Megara elleni athéni támadás idején a védők a disznóvisítás ellenszerét vetették be az ostromló sereg harci elefántjaival szemben. A visítás előállítására olajjal öntötték le a disznókat, azokat meggyújtották, és az elefántok felé terelték a lángoló sertéseket. Az elefántok pánikba estek és elmenekültek.

Hannibál sem volt rest az Alpok hófödte hágóin át elefántokkal megerősített pun seregét Róma ellen vezetni. A modern hadviselésben is nélkülözhetetlenek ezek a hatalmas növényevők. A második világháború alatt az elefántokat az úttalan utakkal jellemezhető, Délkelet-Ázsiában folyó harcok során a japánok és a szövetségesek egyaránt bevetették. Az elefántok utolsó dokumentált katonai alkalmazására az iraki csapatok kerítettek sort: 1987-ben teherszállításra, a nehézfegyverzet vontatására használták őket Kirkuk városánál.

2-kep_harci_elefantos_punokkal_csatazo_romaiak.jpgA második pun háború döntő csatája, a zámai ütközet (forrás: Wikipédia)

Jön a lovasság! Lovon, tevén, rénszarvason…

Ha már Nagy Sándort emlegettük, róla köztudott, hogy lova, Bukephalosz számtalan hőstettben és diadalban volt méltó társa. A lovasság megjelenése a csatatereken az ókortól a középkoron át a mai napig tetten érhető, hiszen a páncélos lovagok hátasaik nélkül mozgásképtelenek lettek volna, és a gépi vontatás kifejlesztése előtt a tüzérség mozgatása és az utánpótlás szállítása lovak, ökrök – vagy hegyi terepen szamarak, öszvérek – nélkül lehetetlen lett volna. A nomád ázsiai lovasíjász seregek pedig többször is győzelmet arattak az akkori Európa legfejlettebb hadereje, a páncélos nehézlovasság felett is. A sikert a kis méret mellett is hatékony, remek visszacsapó íjaiknak és kiváló, gyors manőverezésüket lehetővé tévő lovaiknak köszönhették. A magyar huszárok hőstettei sok hadsereget ösztökéltek a könnyű lovasság megszervezésére. Bár bevetésük nem hozott sok sikert, még a második világháborúban is rohamoztak lovas alakulatok Hitler páncélos hadoszlopai ellen a keleti fronton.

A közel-keleti szárazabb területeken, például az Arab-félszigeten és Közép-Ázsiában pedig tevegelő „lovasságot” vetettek be a hadurak az ókortól a XX. századig. Ha az északi csatatereket vesszük górcső alá, kiderül, hogy a szovjet, ma orosz különleges alakulatok a mai napig kapnak kiképzést rénszarvas- és kutyaszánhajtásra. De a régi frontfelvételek tanúsága szerint a finn hadseregnek is voltak rénszarvasfogatos egységei a második világháborúban. A történeti források szerint az 1700-as években XI. Károly svéd király uralkodása alatt a jóval nagyobb és veszélyesebb jávorszarvasok meglovaglásával is próbálkoztak a svéd hadseregben. A kísérleteknek megálljt parancsolt a jávorszarvasok igénye a változatos táplálkozásra: a hátaslovak szénából álló, egyoldalú étrendjének hatására az állatok megbetegedtek, hiszen természetes körülmények között fű, gallyak, és vízinövények alkotják táplálékukat. Ha tehát a hadtáp nem tart lépést egy új csodafegyver igényeivel, bevetése nem lehet sikeres.  

4_kep_orosz_renszarvas_russia_army_reindeer_03.jpgSarkvidéki orosz gyakorlóalakulat rénszarvasokkal (forrás: https://qz.com/898248/the-russian-defense-ministrys-photos-of-reindeer-in-the-arctic-hold-a-coded-message-to-the-world/)

4_kep_orosz_renszarvas_russia_army_reindeer-e1485799877369.jpg Sarkvidéki orosz gyakorlóalakulat rénszarvasokkal (forrás: https://qz.com/898248/the-russian-defense-ministrys-photos-of-reindeer-in-the-arctic-hold-a-coded-message-to-the-world/)

5_kep_finn_renszarvas_finnish_reindeer_soldier.jpgFinn katona rénszarvassal a második világháborúban (forrás)

Az ember a kutya legjobb barátja?  – Golyózáporban harcoló ebek a második világháborúban

A terület- és személyvédelemre kiképzett kutyák bevetése is mindennapos volt a csatatereken. Már a rómaiak is alkalmaztak harci kutyákat a csatákban, és a spanyol konkvisztádorok is masztifokkal támadták ellenségeiket Dél- és Közép-Amerika meghódítása során.

Ennél is félelmetesebb, ahogy a második világháború alatt a páncélosok megsemmisítésére is használtak különleges kiképzésben részesült, robbanó hátizsákot viselő kutyákat. Az akkori haditechnika legfejlettebb, és a német villámháborús stratégiát, a Blitzkrieg-et diadalra segítő eszközei a légierő és a páncélosok voltak. Az akkoriban talán legrettegettebb fegyverek közé tartozó harckocsik elleni hatékony küzdelem komoly kihívást jelentett a védekező seregek számára. A tüzérség, a lövészkatonáknak kiosztott páncéltörő puskák (ezeket már az első világháborúban, a tankok megjelenése idején kifejlesztették) nem voltak képesek lépést tartani a háború elején a páncélosok hihetetlen gyors fejlődésével, az egyre vastagabb páncélzat alkalmazásával. Csak a háború végére jelentek meg és terjedtek el az egyéni lövészfegyverek közé sorolható német páncélöklök és rakéta meghajtású, „bazooka” névre keresztelt amerikai tankelhárító eszközök. Azonban a rettegett high-tech eszközökkel, a páncélosokkal szemben a „nagy honvédő háborúban” a szovjet csapatok kutyás egységeket is bevetettek. A Szovjetunió Forradalmi Katonai Tanácsa 1924-ben hagyta jóvá a kutyák hadseregbe történő integrálását, és Moszkva közelében kiképzőközpontot hoztak létre. Hamarosan további tizenkét kiképzőközpontot alapítottak, és ezek közül háromban páncélosok elleni harcra képezték ki a kutyákat. Emellett hírvivő, aknakutató, elsősegély-szállító, és persze nyomkövetésre, elfogásra kiképzett kutyákat is neveltek a központokban. Harckocsi-elhárító kutyás egységeket 1935-ben hoztak létre a Vörös Hadseregben, és egészen 1996-ig képeztek ilyen kutyákat a Szovjetunióban, majd Oroszországban. A sors iróniája, hogy kiváló fizikai adottságaik és hihetetlen intelligenciájuk miatt épp a németjuhász kutyákat használták legnagyobb számban, és éles körülmények között német csapatok ellen vetették be őket.

A kiképzés során a kiéheztetett (!) kutyákat kölyök koruktól álló harckocsik alatt etették, majd járó motorú, de álló tankok alá kellett befutniuk. Előfordult, hogy arra tanították őket, hogy a vaktöltényekkel tüzelő harckocsik elől azok alá kellett menekülniük. Kezdetben olyan hámot terveztek, amelyről a mágneses akna a harckocsira tapadt, és a kutya egy vezetéket megrángatva megszabadult a robbanó mellénytől. Később sokkal egyszerűbb készüléket fejlesztettek, ami sajnos a kutyával együtt felrobbant, amikor az a tank alá futott, és a robbanószerkezetből kilógó 20 centis farúd a páncélos fenékpáncéljának ütődött. Mivel a harckocsik fenékpáncélja és lánctalpa a legsérülékenyebb, az itt felrobbantott töltet volt a leghatékonyabb.

A harctéri bevetésre 1941-ben került sor, elég kicsi sikerrel, de félelmetes tapasztalatokkal. A híres sztálingrádi csatában például a repülőtér körüli harcokban a kutyák 13 páncélost rongáltak meg. A második világháború legnagyobb páncélos csatájában, Kurszknál a szovjet vonalakat áttörő tankok közül 16-ot tettek mozgásképtelenné a különleges kutyák által szállított robbanószerkezetek. A gyors mozgású kutyákat sokszor a tankok fedélzeti géppuskáival sem sikerült leteríteni. A harctéri bevetések azonban a kiképzés több hibájára is fényt derítettek. A kiképzési költségek csökkentése érdekében a járó motorú tankokat álló helyzetben kellett megközelíteni a kutyáknak. A harctéri mozgó páncélosoktól megijedtek az ebek, és hátukon az élesített 10-12 kilogramm robbanóanyaggal visszamenekültek a saját állásaikba. Hat kutya pusztult el így, ráadásul saját katonáik halálát és sérülését okozták. További probléma volt, hogy a kiváló hallású németjuhászok, mivel kiképzésük során csak a szovjet hadsereg saját tankjaival találkoztak, az ismerős hangú, dízelmotoros szovjet páncélosok alá próbáltak berohanni, a számukra idegen hangú, benzinmotoros német tankokat pedig elkerülték. A szovjet frontvonal vagy saját tankok felé futó kutyákat kénytelenek voltak lelőni a katonák. Ezután a kiképzők egy része megtagadta újabb kutyák kiképzését és bevetését, amit a katonai rendőrség lázadásként kezelt, és meg is torolt. A német hadsereg katonái között bevált gyakorlat volt, hogy a keleti hadszíntéren minden kutyát azonnal lelőttek. 1943-tól a kudarcok hatására előtérbe került az aknakereső, sebesülteket szánon elhúzó kutyák kiképzése.

static1_squarespace_com.jpgBevetésen a második világháborúban (forrás: https://jenjdanna.com/blog/2016/9/27/working-dogs-through-the-ages)

A második világháborúban az amerikai hadsereg is kísérletezett megerősített harcálláspontok felrobbantására kiképzett kutyákkal. A szovjet tapasztalatokhoz hasonlóan ők is megoldhatatlan problémákkal szembesültek. A lövések elől a trénerükhöz visszafutó kutyák által okozott lehetséges balesetek miatt harctéri körülmények között sohasem alkalmazták a robbantó négylábúakat. Az '50-es években az indokínai hadszíntéren a vietnami csapatok vetettek be tankelhárító kutyákat.

us_navy_061027-n-9662l-048_petty_officer_2nd_class_blake_soller_a_military_working_dog_mwd_handler_pets_the_head_of_his_mwd_rico_at_the_war_dog_cemetery_located_on_naval_base_guam.jpgAmerikai katona harci kutyájával a második világháborúban elpusztult kutyák emlékhelyénél
(forrás: Wikimedia Commons)

Aknamunka, bombakeresés patkánnyal és tudatos ebtenyésztés

Érdekes talán az a tény is, hogy nemcsak kutyákat, de még gambiai hörcsögpatkányokat is bevetettek aknakeresésre kiváló szaglásuk miatt. A modern városi hadszínterek, illetve a reguláris hadseregek és lázadók, felkelők (vagy ha úgy tetszik terroristák) közti aszimmetrikus hadviselés közkedvelt, alattomos fegyvere az IED – azaz a rögtönzött robbanószerkezet. Ezeket az utak, szemét, törmelék alá ássák, vagy akár állattetemekbe rejtik. Felderítésük és hatástalanításuk óriási kihívás, hiszen akár egy mobiltelefonnal is indíthatják a robbantást, épp amikor a tűzszerészek munkához látnak. Azonban nem feltétlenül várják meg, amíg „Mohamed megy a hegyhez.” A robbanóanyagokat a várakozó páncélozott szállító gépjárművekhez, őrposztokhoz kutyákra és szamarakra erősítve, birkára kötözve is eljuttathatják a lázadók. Az iraki hadműveletek során a reguláris amerikai csapatokkal szemben vetettek be mit sem sejtő emlősöket a lázadó harcosok ily módon. A kutyaszános elitegységek máig a hadviselés csúcstechnológiás eszközei.

9cbkep_orosz_kutyaszanos_russiaa_army_dogsledger_02.jpgOrosz katona kutyaszánnal az Északi-sarkon (fotó: Lev Fedoseyev, forrás: https://qz.com/898248/the-russian-defense-ministrys-photos-of-reindeer-in-the-arctic-hold-a-coded-message-to-the-world/)

Aki azt gondolja, hogy a kutyafajták hihetetlen gazdagsága (a társállat öleb csivaváktól a hatalmas sharplani juhászkutyákig igazán széles a paletta) minden feladatra kínál megfelelő, már kitenyésztett kutyafajtát, az alaposan téved. A mára egyre közkedveltebb moszkvai őrkutyát a szovjet hadseregben tenyésztették ki, mivel a kaukázusi juhászok és közép-ázsiai juhászok megvesztegethetetlen, félelmet nem ismerő, de túlságosan egy gazdás, és az idegenekkel szemben bizalmatlan kutyáknak bizonyultak. A sorozásos alapon működő hadseregek változó állománya nehezen megoldható barát/idegen dilemma elé állította ezeket a terület- és objektumvédelemben, sőt, személyvédelemben egyaránt brillírozó kutyákat. Ráadásul a szibériai mínuszokat vodkával feledtető sor- és tiszti állomány furcsa mozgású, a kutyákkal meggondolatlanul kötekedő tagjait pillanatnyi habozás nélkül leteperték és hatástalanították a kaukázusi juhászkutyák. Ezért egy barátságosabb, intelligensebb, de a szibériai hidegtől a kaukázusi hóviharokig mindent elviselő, erős fizikumú kutyafajta kitenyésztésébe fogtak. A tenyésztés 1946-ban kezdődött a Vörös Hadsereg Vörös Csillag katonai telepén Gregorij Pantelenovics Medvegyev tábornok vezetésével. A hosszú kísérletezés, a megfelelő vérvonalak kiválasztása után az első alom 1953-ban született.  Az alapot a rendkívül kemény, bizalmatlan kaukázusi juhász szolgáltatta, az orosz foltos kopót jó szaglása, a bernáthegyit pedig intelligenciája miatt vonták be a tenyésztésbe. A kívánatos tulajdonságok megfelelő arányú adagolásával sokkal jobban kezelhető, jobban idomítható, de még mindig „kőkemény” fajtát hozott létre a sereg – állítólag a KGB megrendelésére. A hivatalos fajtasztenderd csak 1986-ban jelent meg, addig ez a kutyafajta szigorúan titkos, szovjet-orosz csodafegyver volt.

A következő részből kiderül, miként robban a denevérbomba, és milyen szárnyas hadakkal lehet leteríteni a drónokat.

 

    

Elefántok az ókori és modern csatatereken, tevegelő, kutyaszánozó, rénszarvast lovagoló elitalakulatok Tovább
Tollas, szőrös, uszonyos hősök a hadseregek szolgálatában

Tollas, szőrös, uszonyos hősök a hadseregek szolgálatában

Állatok a hadviselésben - 1. rész: tengeri hadviselés

A szorító egyik sarkában a drónok, cirkálórakéták, műholdas helymeghatározó rendszerek, lézervezérlésű bombák, elektronikus zavaró eszközök, azaz a hadviselés ultramodern, high tech eszközei. A másik sarokban elefántok, sasok, delfinek, cápák, galambok, sólymok, tevék, lovak és kutyák; és a sort a közismert példákon túl olyan hihetetlen tagokkal bővíthetnénk, mint a gambiai hörcsögpatkány vagy a házi sertés. Ezek az állatok ősidők óta a csataterek elmaradhatatlan kellékei, de képességeikkel a modern kor csataterein is tiszteletet és megbecsülést vívnak ki maguknak. Az állati katonákat az ellenség élő ereje, technikai berendezései vagy hírközlése ellen vetik be, de akár egymás ellen is vívhatják a mai napig a mi csatáinkat. A high tech és az evolúciósan fejlett entitások harcában vajon kié lesz a győzelem?

1024px-nmmp_dolphin_with_locator_wiki.jpegA hámon berendezést viselő delfin Perzsa-öbölben végzett aknamentesítést
(forrás: Wikipédia)

Írta: Fuisz Tibor István

Fikció és valóság

Fél évszázada, 1967-ben jelent meg Robert Merle kitűnő regénye, az Állati elmék (Un animal doué de raison), egy mára részben valósággá vált sci-fi. A történetben a palackorrú delfinek tudományos kutatása és hadi célú alkalmazása közt feszülő ellentétben az azokat kiképző tudósok is életveszélybe kerülnek.

A regény főszereplői, a mit sem sejtő tudósok a két tehetséges delfint (Al)Fa-t és Bé-t emberi nyelvre és beszédre tanítják. Ám hamarosan kiderül, hogy a kutatást pénzelő szervezeteket igazából nem önmagában az állati viselkedés  foglalkoztatja, valójában a hadviselés oltárán kívánják feláldozni a kísérleti alanyokat és azok rendkívüli képességeit. A tudósoktól elrabolt delfinekre olyan hámot adnak, amellyel egy számukra kijelölt hajóhoz mágnesesen rögzülő atomfegyvert szállítanak. Hogy ne maradhassanak beszédes tanúk, a kiképzés alatt használt állatbarát, a bombát a céltárgyra rögzülés után kiengedő hámok helyett másféléket kapnak, így a delfinek a hajóhoz rögzítve elpusztulnának. Az elképzelt kegyetlen módszer sajnos nem nélkülözi a valóságalapot: a második világháborúban páncélosok ellen bevetett robbantó kutyák felszerelésében is hasonló „fejlődés” játszódott le.

Hogy mi ebből a valóság? Vegyük szemügyre a delfinek és más állatok emberi beszédre taníthatóságát és beszédértését. A palackorrú delfinekkel folytatott kísérletekben jelnyelv segítségével vagy színes műanyaglapokkal a delfinek nemcsak szavakat, hanem akár egyszerű mondatokat is képesek megérteni, és azokkal kommunikálni kiképzőikkel.

Dr. Louis Herman nevéhez fűződik az első olyan komplex kísérletsorozat, amely a delfinek nyelvi képességeit vizsgáló kutatások alapját képezi mind a mai napig. Dr. Herman és csapata pozitív megerősítéses tréning segítségével megtanított két palackorrú delfint arra, hogy a medencéjükben elhelyezett vagy a környezetükben található tárgyakhoz kéz- és hangjeleket kössenek – azaz adott jelről pl. a pöttyös labdára vagy a szörfdeszkára asszociáljanak. Később, a kísérlet következő szakaszában az ezekből a tárgyakat jelölő "szavakból" és utasításokból összerakott egyszerű, legfeljebb 5 tagból álló mondatok értelmezését is elsajátították a delfinek. Sőt, a tanult asszociációk felhasználásával képesek voltak a szavak sorrendjéből adódó nyelvi különbségek megértésére, és az annak megfelelő feladat végrehajtására. Például megértik, és megkülönböztetik a „vidd a szörfdeszkát a karikához” és a „vidd a karikát a szörfdeszkához” mondatokat. Sőt, a delfinek helyesen végre tudták hajtani a feladatot új, azelőtt még nem hallott mondatösszetétel esetén is.

A jelek és a tárgyak közötti szoros összefüggést az bizonyította, hogy a delfinek képesek voltak nemcsak a tárgyak jelenlétét, hanem azok hiányát is jelezni. Ezt követően Dr. Herman és Dr. Kuczaj azt tesztelte, hogy mit cselekszenek a delfinek nyelvtanilag helytelen "mondatok" hallatán, például: „vidd az ablakot a karikához!” (az előbbi ugyanis egy nem mozgatható tárgy). Rendszerint a delfinek figyelmen kívül hagyták az ilyen értelmezhetetlen parancsokat.

Beszédkészség felsőfokon

Egyedülálló a palackorrú delfinek beszédértése az állatvilágban? Korántsem! Irene Peppenberg híres szürke jákópapagája, Alex több száz szó jelentését ismeri, és azokat kitűnő kiejtéssel maga is kontextusnak megfelelően használja. Sajnos a delfinek és az emberszabású majmok hangképző szervei nem alkalmasak ilyen kiváló beszédre, de a csimpánzokkal, orangutánokkal és gorillákkal folytatott kísérletekből az is kiderült, hogy ezek a főemlősök akár mondatokat is képesek alkotni, sőt hazugságon is rajta kapták már őket.

„Top secret”

Ezután tekintsük át, mit lehet tudni a hadseregek jórészt „Top Secret” bélyegzővel jelölt, szigorúan őrzött kiképzési programjairól. Közismert tény, hogy az amerikai (és persze az orosz és számos további) haditengerészet egyaránt alkalmaz delfineket, cápákat, kardszárnyú delfineket, sőt fókákat is aknamentesítésre, objektumvédelemre, és tárgyak, személyzet felkutatására. A postagalambok pedig megfelelő kiképzéssel (az operáns kondicionálás módszerével) megtaníthatók arra, hogy a tengerbe zuhant repülők pilótáinak vagy a hajók személyzetének narancssárga mentőmellényét látva egy kis üvegablakon kopogtassanak. Így segítik kitűnő látásukkal és nem lankadó figyelmükkel a mentőhelikopterek személyzetének munkáját pár szem búza reményében.

Az amerikai haditengerészet mára titkosított kutatásairól annyit lehet tudni, hogy az 1960-as évektől kísérleteznek delfinekkel és más állatokkal az Egyesült Államok Haditengerészetének Tengeri Emlős Programja (U.S. Navy Marine Mammal Program) keretében. A több tucatnyi állatfaj, köztük palackorrú delfin, kaliforniai oroszlánfóka, galambok és cápák kiképzésével és hadi bevetésével foglalkozó kutatók azt állítják, hogy támadó céllal, ellenséges felszíni vízi járművek, tengeralattjárók és búvárok megsemmisítésére sohasem vetik be ezeket az élőlényeket, mert a saját/idegen haderő biztos azonosítására nem képezhetők ki. Valami azonban azt súgja, hogy akár az ellenfél búvárait vagy delfinjeit támadó állatok kiképzésére biztosan voltak már kísérletek. Erre több elszórt cikk és visszaemlékezés utal. A tragikus körülmények között elhunyt Chris Cyle „Az amerikai mesterlövész” című önéletrajzi regényében érdekes delfines kalandról számolt be. A haditengerészeti búvárkiképzés keretében egy merülésük során oroszlánfókák és delfinek meglehetősen vehemensen lökdösték őket a víz alatt. Mint később kiderült, az adott napon igazából a delfinek gyakorolták az idegen úszók behatolásának meggátlását. Egy másik robbantás-specialista búvár szerint nagyon vicces megfigyelni, ahogy a delfinek valamelyik búvárral labdáznak, de ha a kiszemelt áldozatot kérdezzük, a 300 kilós delfin 30-40 kilométeres sebességű közeledése inkább emlékeztet gyorsvonat alá esésre, semmint  barátságos, állatsimogatós élményre. Az amerikai haditengerészet hírei között azt is megtaláljuk, hogy az ultrahangos szonárjuknak köszönhetően a delfinek akár zavaros vízben is halálbiztosan felderítik az idegen tárgyakat vagy behatoló búvárokat. Egy kísérletben a delfinek feladata két búvárpár felderítése volt. A búvárok csónakok alá rejtőztek, a horgonyzó hajó fenekéhez tapadtak, vagy az iszapot felkavarva a „zavarosban halásztak”, ennek ellenére a két jól képzett delfinnek egy percbe sem telt az összes betolakodó lefülelése. A haditengerészet beszámolója szerint az azonosított idegen tárgyak vagy behatolók helyzetének jelzése érdekében felszínre lebegő bóját erősítenek hozzájuk a delfinek. A bója felrobbanása jelzi az őrszemélyzetnek a védett területre történő behatolást… Nos, ha eljátszunk a gondolattal, hogy rövidebb pórázra fogva és nagyobb töltettel mire lehetne képes ez a jelzőrendszer… Leszerelt rohamosztagosok visszaemlékezései szerint folytak kísérletek az ellenséges búvárok mellüregébe széndioxid injekciót beadó, támadó delfinek és oroszlánfókák kiképzésére is, de a haditengerészet cáfolja ezeket a híreket.

1024px-us_navy_101013-n-0363b-063_marine_mammal_handler_gunner_s_mate_3rd_class_manuel_gonzalez_and_a_bottlenose_dolphin_both_assigned_to_explosive_ordna.jpg
Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének EODMU-1 programja keretében palackorrú delfineket képeznek tengeri aknák felismerésére (fotó: David Bennett, forrás: Wikimedia)

De fogadjuk el a hivatalos álláspontot, miszerint inkább a felderítés, objektumvédelem, mentőakciók során lehet a delfineket és fókákat eredményesen alkalmazni. Az dokumentált tény, hogy aknamentesítésre már a vietnami háború idején a Tonkini-öbölben is bevetettek delfineket, és az öbölháborúban is mozgósították a haditengerészet kötelékében álló tengeri emlősöket. Ezeknek a hadihajók idegen búvárokkal szembeni védelmét kellett segíteni, és részt vettek az aknamentesítésben is.

Ahogy az a fegyverkezési versenyben megszokott, a szemben álló felek nem engedhetik meg maguknak, hogy lemaradjanak az ellenségtől bármely területen.  A hidegháború alatt az orosz-amerikai hadászati versengésben a delfinek és fókák a vörös sarokban is szorítóba léptek. Ezekről a programokról jóval kevesebb hír szivárgott ki, mint az amerikai hadvezetés ilyen programjairól. Az ez irányú fokozott érdeklődést alátámasztja az a tény, hogy a Krím annektálása során nemcsak a fekete-tengeri hadiflotta kikötője került orosz fennhatóság alá, de az ukrán hadsereg harci delfinjeit is lefoglalta az orosz haderő. Az eltulajdonított delfineket az ukrán kormány visszakövetelte ugyan Oroszországtól, de semmilyen hír sem látott napvilágot a tengeri emlősök visszaszolgáltatásáról.

Az ukrán hadidelfin-kiképzés persze a szovjet hadsereg hagyatéka volt. Azonban a Szovjetunió szétesésével egy időben a szovjet harci tengeri emlős kiképzésnek is befellegzett. 2000-ben olyan hírek láttak napvilágot, miszerint Borisz Zhurid, a szovjet hadsereg korábbi delfinidomára, a hadseregből anyagi okok miatt magán delfináriumokba került példányokat Iránban értékesített. Összesen 27 állatot, delfineket, rozmárokat, oroszlánfókákat, fókákat és egy belugát szállítottak Szevasztopolból a Perzsa-öbölhöz, mikor a téli hónapokban az elmaradó turisták miatt Zhurid már nem tudta etetni és gyógyszerezni őket. Ezeket a delfineket a hadseregben aknaszedésre, a hátukra szerelt szigonnyal idegen búvárok megsemmisítésére, és ellenséges hajók felrobbantására képezték ki. Sőt, a delfinek kiváló hallásuk segítségével az eltérő hajtóművel és propellerrel szerelt orosz és amerikai tengeralattjárók biztos elkülönítésére is képesek voltak. Az moszkvai reakciók az eladás után azt taglalták, hogy sajnálatos módon az irániak olcsón vásárolták meg az ukránoktól az orosz titkos fegyvereket…

beluga-navy-attack-dolphin-sofrep-1.jpgVíz alatti objektumok felderítésére kiképzett beluga bevetésen
(Forrás: https://sofrep.com/69732/navys-deadly-mk6-attack-dolphin-program/)

2012-ben az ukrán hadsereg óriási delfináriumot épített Szevasztopol közelében, aminek nagyságával csak az amerikai San-Diegoban található amerikai hadidelfin kiképző központ vetekedhetett. És az amerikai tengeri  emlős programhoz hasonló munkába kezdtek. A krími események után az orosz hadsereg izgalmas lehetőségeket vázolt fel a frissen verbuvált ukrán harci delfinek bevetésével kapcsolatban. Elsősorban idegen hajók és búvárok felderítésére használnák őket, de elsüllyedt hadihajók és hadifelszerelés felkutatására is alkalmasak lennének. Sőt olyan fejlesztésbe is fogtak, ami a delfinre szerelt adó segítségével a felszíni hajókra sugárzott jelek segítségével a szonár képernyőjén mutatná a delfinek által megtalált tárgyakat.

51487b627bd1a5_02205576_1654.jpgLátogató- és delfinbarát életkép a szevasztopoli delfináriumból
(forrás: http://www.delfinariy.com/galleries/1/)

A deklaráltan humánus, emberbarát bevetési stratégia azonban csak az utóbbi évtizedekben vált elfogadott normává. Az ember a vadászat vagy pásztorkodás, illetve a földművelés során már kiválóan bevált igás állatokat és kutyákat a kezdetektől bevetette ellenségeinek jelzésére, felderítésére és megsemmisítésére.

Sorozatunk következő részéből kiderül, hogy az ember legjobb barátja, a kutya, mire számíthatott, ha valamelyik hadsereg szolgálatába szegődött, hogy mi történik a sakktábla megbokrosodott bástyájával, és az is, milyen élő harci eszközöket és hogyan vetettek, vetnek be a szárazföldi csatatereken az ókortól napjainkig.

Tollas, szőrös, uszonyos hősök a hadseregek szolgálatában Tovább
A vadalma a 2017-es év fafaja

A vadalma a 2017-es év fafaja

Hazánkban az alma az egyik legelterjedtebb gyümölcs, a kisbabák is gyakran almát kóstolnak először az anyatej után. Elmondható, hogy a nemes alma a mindennapi életünk része, a vadalma azonban szinte teljesen kikopott a 21. századi emberek életéből. Régebben, amikor a vadalma (Malus sylvestris) gyakoribb, a nemesített almák ritkábbak voltak, a vadalma gyűjtése nagyon elterjedt volt.

kituzo_vadalma_1db_vagott.jpg

Írta: Szurdoki Erzsébet, Pifkó Dániel

A régebbi idők emlékét jól őrző szólásokban és közmondásokban számos utalást találunk a vadalmára. Pl: Akárkinek vadalma, nekem édes alma. Beleharapott a vadalmába. Fojtós mint a vadalma. Mosolyog, mint a vadalma. Szelíd almának nagy becse, vadnak kevés. Tótnak kökény a bora, vadalma fügéje. Válogatónak vadalma, annak is a legrosszabb.

Nem meglepő, hogy a szólásokban, közmondásokban a vadalma gyakran negatív jelentéssel szerepel, hiszen gyümölcse kisebb, savanyúbb, mint nemesített rokonaié. Mégsem haszontalan ez kistermetű fa, hiszen nem csak gyümölcse, hanem fája is széleskörűen felhasználható. Számos néprajzi gyűjtés említi, hogy az elszórtan (hagyásfaként) található vadalmafákat nagy becsben tartották, és különféle jelzésekkel foglalták le a még éretlen gyümölcsöt. A Hargitában például, ha valaki bő termést ígérő, de még éretlen gyümölcsű vadalmát talált, az a törzsét ágakkal, szalma- vagy szénakötéllel körültekerte, tövéhez köveket halmozott fel, hogy jelezze: ennek a fának a gyümölcse már foglalt. Az ilyen lefoglalt fákról a vándorok szedhettek néhány szem almát. A Kisalföldön a falu közös legelőjén található vadalmafákra rávésték az adott évre szóló tulajdonjegyet, ami csak egy évre szólt, és a fát kivágni nem lehetett.

vadalma_termeses_2.jpgVadalma részei hrebáriumi lapon (forrás: MTM)

De mire is használták ezt a meglehetősen fanyar gyümölcsöt? Emberi fogyasztásra már a kőkor idején is gyűjtötték, később pedig almabort, pálinkát, ecetet, zselét és teát főztek belőle. Az ecet készítéséhez a gyümölcsöket fakalapáccsal összetörték, majd hordóba rakták és várták, hogy megecetesedjen. Az almaecet, ha nem is mindennapi élelmiszerünk, de még ma is igen elterjedt hazánkban. A leszedett gyümölcsöt gyakran aszalták vagy a padláson szalma közt tavaszig érlelték, hiszen magas C-vitamin tartalma segített a betegségek ellen is. A középkorban a háziállatok, elsősorban a sertés és a marha táplálásában is jelentős szerepe volt az összegyűjtött vadalmának.

Tartós, szívós fáját különböző eszközök készítésére használták fel, pl. órák fogaskerekeihez és a meghajtó szerkezetben is, tartós szántalpakhoz, szerszámnyélhez, favonalzóhoz és rajztáblához, girbe-gurba keresztmetszeti rajzolata miatt díszítéshez és különféle faragványokhoz. A vadalma magvát faiskolák számára is gyűjtötték, mivel a növény alkalmas arra, hogy nemesített almafajtákat oltsanak rá. Erdészeink manapság is gyakran meghagyják a magányos vadalmafákat, mivel 2–4 cm átmérőjű, szeptember–októberben érő, zöldessárga gyümölcseit a szomjas turisták mellett a madarak és vadak is kedvelik.

A vadalma szinte egész Európában és a Brit-szigeteken honos, de sehol sem túlságosan gyakori vagy erdőalkotó fafaj. Hazánkban a síkvidékektől a középhegységekig egyaránt előfordul. Az alföldeken az árterek keményfás ligeterdeinek jellemző elegyfafaja, megtaláljuk a hegy- és dombvidékek patak menti ligeterdeiben is, de természetes élőhelyei közé tartoznak még a gyertyános-tölgyesek, s ritkábban a szárazabb termőhelyű tölgyesek is. A vadalma az erdőszéleken és a tartósan megritkult foltokban érzi igazán jól magát, hiszen itt elegendő fényhez jut, ami a virágzásához és termésérleléséhez elengedhetetlen. Gyakran előfordul még mezsgyéken és fás legelőkön.

A vadalma általában 6–10 méter magasra növő fa, néha csak cserje. Törzse rövid, sokszor görbe, és gyakran csavarodott, kérge barna vagy szürkésbarna, gyakran már a fiatalabb fákon is erősebben repedezett és pikkelyes. Idős példányai gyakran többtörzsűek. Az idősebb példányok törzsének átmérője 20–25 cm, néha találkozhatunk vaskosabb példányokkal. A vadalmafák nem kiemelkedően hosszú életűek, a 80–100 éves egyedek már matuzsálemnek számítanak. Kerek vagy harang alakú lombkoronája sűrű, fiatalon felfelé törő, idősebb korában visszahajló. Az ágak gyakran szúrósak, de ezt általában a letöredező rövidhajtások hegyesre száradó csonkjai okozzák. Rügyei tojásdadok, sötét vörösbarnák, kisebbek és hegyesebbek a nemes almáénál.

Szórt állású levelei meglehetősen változatosak, a fiatalabbak levéllemeze kerekded, majd idősebb korban elliptikus-tojásdad. A levelek hossza 3–11 cm, szélességük 2.5–5.5 cm között változik. A levél színe matt zöld, a fonákon világosabb zöld, többnyire kevéssé szőrös. A levélváll szélesen lekerekített vagy ékszerűen keskenyedő, a levélcsúcs kihegyezett. A levélnyél 2–3cm hosszú. A nemes almától elkülöníti a vékonyabb levéllemez, a fonákon kevésbé kiemelkedő érhálózat, valamint a kopasz levélfonák (a kultúralmáknál maradandóan gyapjas a fonák). Őszi lombszíneződése jelentéktelen, szürkészöld, barnászöld vagy esetleg fakósárga.

vadalma_termeses_1.jpgElőbb-utóbb eltűnhet a tiszta génállományú vadalma, a gyűjteményi herbáriumi példányok ezért nélkülözhetetlen reprezentációi a természetben előforduló egyedeknek (forrás: MTM)

A virágaiban található 5 sziromlevél nem tiszta fehér, a rózsaszín különféle árnyalatai fedezhetők fel rajta. A 3–5 cm-es virágok kevés virágú álernyő virágzatba tömörülnek, és április második felében, lombfakadáskor vagy kicsit utána jelennek meg, de a virágok nem borítják be egyenletesen a teljes koronát. A virágok kellemesen erős illatúak, beporzásukat napközben méhek, reggel, este és hűvös napokon darazsak, éjszaka éjjeli lepkék végzik.

vadalmavirag_vagott.pngA vadalma virága a természetben (fotó: Hans Hillewaert, forrás: Wikipédia)

vadalma_viraga_blog.jpgA vadalma virága herbáriumi lapon (forrás: MTM)

Almatermése valójában áltermés, fanyar, savanykás ízű, kemény húsú, gömbölyded, és meglehetősen apró, alig 2–3.5 cm nagyságú. Szeptember-október folyamán érik be, színe ekkor sárgászöld, néha a napsütötte oldalon pirosas. Terméskocsánya hosszú, többnyire megegyezik az almácska hosszával. A méretén kívül az is jól láthatóan elkülöníti a nemes almától, hogy sem a kocsánynál, sem a csészénél nem, vagy alig található bemélyedés, míg a nemes almáknál ez kifejezetten jellemző.

vadalma_termeses_2_blog.jpgA vadalma termésének metszete herbáriumi lapon (forrás: MTM)

vadalma_termes_blog.jpgA vadalma termése herbáriumi lapon (forrás: MTM)

A vadalma mára kikopott a mindennapi életünkből. Miért került be mégis a lehetséges év fafajai közé? Habár nem erdőalkotó, fontos szerepe van az erdei biodiverzitás fenntartásában: sok-sok élőlény kötődik hozzá, gyümölcse a vadak kedvelt tápláléka. A vadalmafák törzse jellemzően 60 éves korukban elkezd korhadni, odvak keletkeznek benne, ami számos odúlakó madárnak és kisemlősnek nyújt búvó- és szaporodó helyet. Gazdasági jelentőségéhez hozzájárul, hogy virágai méhlegelőként szolgálnak.

Veszélyezteti-e valami a vadalmát? Sajnos számos veszélyforrás leselkedik erre az őshonos fafajunkra is. Az egyik, hogy magoncait és sarjait a vad előszeretettel károsítja, s emiatt még jobban visszaszorul. Az egyre jobban ritkuló állomány miatt a termőkorú fák ma már gyakran nagy távolságra találhatók egymástól, így a kölcsönös beporzásnak nincs esélye, s emiatt beltenyésztettség lép fel, ami gyors léptékben rombolja az elkövetkezendő nemzedékek ellenálló-képességét. Jelentős veszélyforrás, ami már régóta fenn áll, de a ritkuló vadalma állomány miatt egyre jelentősebb, hogy a vadalmafák természetes úton hibridizálódnak a nemes almával, és az utódok egy részének génállománya így különböző mértékben keveredetté válik, és előbb utóbb eltűnhet a tiszta génállományú vadalma.

 

 

A vadalma a 2017-es év fafaja Tovább
50 éve hunyt el gróf Széchenyi Zsigmond

50 éve hunyt el gróf Széchenyi Zsigmond

„Nagyot fordult itt a világ, mióta utoljára erre jártam. Nagyot lódult.” – írta Széchenyi Zsigmond Afrikáról 1933-ban, alig öt évvel első afrikai útja után.
Vajon mit mondana most a természetet szenvedélyesen szerető és írásaiban oly’ lenyűgözően, magával ragadóan megjelenítő író, akit a II. világháború által kettészakított életében olyannyira megtépázott a sors vihara, hogy szinte mindent elvett tőle, csak az emlékeit hagyta meg? Ötven évvel ezelőtt, 1967. április 24-én hunyta le végleg szemét, 22 évvel a nagy világégés után, de ezalatt a bő két évtized alatt sem tört meg életkedve, nem vesztette el azt a reményét, hogy szenvedélye és szenvedélyének átadása mások számára is hasznos lehet.

Írta: Korsós Zoltán

szechenyi_1.jpg

Az 50 év alatt, mióta Széchenyi meghalt, nemcsak Afrika, hanem  az egész világ hatalmasat változott. Két évvel Széchenyi halála után, 1969-ben leszállt az első ember a Holdra, vajon Széchenyi erre hogyan reagált volna? És akkor még az azóta egyre gyorsabb ütemű technikai fejlődésről, a számítógépek elterjedéséről, a digitalizáció térhódításáról nem is beszéltünk. Lehet, hogy Széchenyi Zsigmond mindezek előtt már értetlenül állna, de az biztos, hogy könyvei, szemléletmódja egy cseppet sem vesztettek népszerűségükből, sőt, írásai újabb és újabb kiadásokban jelennek meg, mert a nagyközönség rajong értük.

Széchenyi Zsigmond Nagyváradon született 1898-ban. Ükapja Széchényi Ferenc (1754–1820), a nemzeti könyvtár (a mai Országos Széchényi Könyvtár) és egyben a Nemzeti Múzeum alapítója (1802), akinek felesége, Festetics Julianna (1753–1824) a nemzetnek ajándékozott ásvány- és növénypéldányaival a nemzeti természettudományi gyűjteménynek, a későbbi Természetiek Tárának, a Természettudományi Múzeum elődjének az alapjait is lerakta.

Széchenyi Zsigmond gyermekkorát a család sárpentelei birtokán töltötte, ahol apja, Széchényi Viktor (1871-1945) Fejér megyei főispán és országgyűlési képviselő élt és gazdálkodott.

Székesfehérvári és budapesti középfokú iskolái után tanulmányait külföldön folytatta: először Münchenben, Stuttgartban, majd Oxfordban és Cambridge-ben lett diák. Angliában, Tringben találkozott Walter Rotschilddel (1868–1937), aki a család tringi birtokán zoológiai múzeumot hozott létre. Széchenyi Zsigmond az itt látott, több tízezernyi madár- és emlőspreparátum láttán határozta el végleg, hogy beteljesíti gyerekkori álmát: elejti a világ összes vadászható vadfaját, és ezekből magángyűjteményt hoz létre.

gyerekszechenyi.pngSzéchenyi Zsigmond apjával, Széchenyi Viktorral, és első dugóspuskájával

padon_2.jpg

Elsőként a „fekete kontinensre”, Afrikába jutott el, ahol 1927-ben Almásy Lászlóval autózták be Egyiptomot és Szudánt. További expedícióival már Afrika igazi vadászparadicsomát, Kelet-Afrikát célozta meg: 1928 és 1933 között három alkalommal vadászott több hónapig Kenyában és az akkori Tanganyika, Uganda területén. Élményeit legendás vadásznaplójában és szépirodalmi értékű útleírásokban is megörökítette. Azóta is sorra jelennek meg, ismétlődő kiadásokban könyvei. 1935-ben újfent Almásy Lászlóval utazott Egyiptomba („Hengergő homok”), és még abban az évben eljutott Alaszkába is. 1937-ben angol feleségével Indiába látogatott, végül háború előtti utolsó útja 1938-ban megint Egyiptomba vitte.

tevehaton.jpgTeveháton az arab sivatagban

 indiai_elefant.jpg

Fiatal indiai elefánttal

Ahogy a ’30-as évek Széchenyinek a vágyak beteljesüléséről, vadászkalandok soráról, trófeagyarapításról szóltak különböző földrészeken, a második világháború és az azt követő évek a mind tárgyi, mind lelki értelemben vett megfosztottságról, szenvedésről.

Mialatt Budapest ostromát szüleivel a budai várban, az Úri utcai lakás pincéjében vészelte át, a Svábhegyen (a mai Szabadság-hegyen) lévő villáját összes trófeájával együtt egy gyújtóbomba porig égette. Vagyontárgyai, emlékei és a mintegy 1300 darabot számláló, négy kontinensről összegyűjtött vadászzsákmánya mind odaveszett. Édesapja, Széchényi Viktor részletes naplót vezetett az ostromról. Egyik utolsó, 1945. február 16-án kelt bejegyzése szerint „Zsiga visszajött Istenhegyről, egy gyufaszál nem maradt, fenékig kiégett a ház, mindennel ami benne volt. Bútor, teljes berendezés és muzeális értékű trófeagyűjtemény. Az óriási elefántagyarakat megtalálta, de mikor hozzáért – porrá omlottak! Szegény fiú! Minden büszkesége, évek gyűjtő tevékenysége, egy buta gyújtóbomba áldozatává lett…”

A háború utáni kálváriának ez azonban még csak a kezdete volt. Édesapja meghalt, Széchenyi Zsigmondot márciusban elhurcolták, Csömörön raboskodott, csak augusztusban térhetett vissza az Úri utcai lakásba. 1950-ig úgy tűnt, rendeződnek a körülményei. Állást kapott az Országos Erdészeti Központban, ahol a vadászati osztály vezetője lett. Megírta a „Szarvas selejtezése” című szakkönyvét, közreműködött a Mezőgazdasági Múzeum és az akkor még a Nemzeti Múzeumhoz tartozó Természettudományi Múzeum kiállításainak előkészítésében.

A politikai közélet azonban fokozatosan megváltozott, sorozatos feljelentéseknek, támadásoknak lett célpontja, kizárták a Magyar Írók Szövetségéből. Végül megérkezett a Budapestről kitiltó BM-határozat, és 1951. június 21-én néhány órát kapott, hogy 500 kg-nyi ingósággal lakását elhagyja és új lakóhelyére, a Hajdú-Bihar megyei Polgár tanyára utazzon.

A Mezőgazdasági Múzeum igazgatója, S. Szabó Ferenc és maga Széchenyi Zsigmond is kérvények sorát írta, hogy a végzést érvénytelenítsék – sajnos sikertelenül. Csak annyit értek el, hogy a tulajdonképpeni tanyasi tyúkólból – amelybe való beköltöztetéssel a tanya kulák tulajdonosát is büntették –, Balatongyörökre költözhetett. Azonban „közveszélyes munkanélküliként” nemsokára innen is mennie kellett, először Pestre, majd Sopronkőhidára toloncolták, ahonnan 1953 júniusában szabadult.

Amikor valamelyest enyhült a politikai légkör, Széchenyi Zsigmond dolgozni kezdhetett a keszthelyi Helikon Könyvtárban. Egyedülálló vadászati bibliográfiát állított össze, amelynek alapjául részben saját, több ezres könyvgyűjteménye szolgált. Itt találkozott Hertelendy Margittal, akivel 1959-ben házasságot kötött. Közben a két háború között kiadott útleírásait kezdték újra felfedezni és kiadni: az Olcsó Könyvtár sorozatban és a Szépirodalmi Könyvkiadónál sorra jelentek meg az új kiadások, több ezres példányszámban. Felesége bátorítására és biztatására ismét írni kezdett: megjelent két önéletrajzi regénye, az „Ahogy elkezdődött…” és az „Ünnepnapok”. Budapestre költöztek, először a Jókai utcában, majd a Tóth Lőrinc utcában laktak: az előbbi homlokzatán ma emléktábla jelzi a nagy vadászíró egykori lakhelyét.

Az 1956-os események, a Nemzeti Múzeumban megnyitott és Európa-szerte elismert Afrika-kiállítás pusztulása hihetetlen fordulatot hozott Széchenyi Zsigmond életében. A Földművelésügyi Minisztériumban elhatározták, hogy pótolni kell az Afrika-kiállítás anyagát, és a gyűjtőút előkészítésére, megszervezésére és lebonyolítására Széchenyi Zsigmond „gróf kartársat” kérték fel. Az expedíción Schuiller Imre operatőr és dr. Szunyoghy János, a múzeum emlősgyűjteményének vezetője is részt vett. Az 1959–1960 telén megvalósult expedícióról készült filmet „Afrikában jártunk” címmel vetítették 1961-ben.

000055_x_ffn_f_6x9_ep_k.jpgRészlet a porrá égett Afrika-kiállításból

Az utolsó afrikai expedícióján, 1963–1964-ben szerzett élményei, tapasztalatai alapján írt, halála után megjelent „Denaturált Afrika” (1968) című könyve megrázó módon eleveníti meg az évtizedek alatt teljesen átalakult kontinenst, az eltűnő vadállományt, a civilizáció térhódítását. Széchenyi Zsigmond természetet védő gondolatai és intelmei ma, 50 évvel később, amikor már több mint 35 ezer állat- és növényfaj tartozik az egyre szigorodó Washingtoni egyezmény hatálya alá, talán még hatványozottabban érvényesek, mint 50 évvel ezelőtt.

bio_33_full.jpg

Az 1964-es expedíciós anyag egy része a Magyar Természettudományi Múzeum udvarán a Baross utcában

 

A http://www.nhmus.hu/szechenyi50/ oldalunkon Könyvtárunk virtuális kiállítása böngészhető, archív fotókon és eddig nem látott, varázslatosan illusztrált, több száz éves könyvrészleteken keresztül ad ízelítőt a nyughatatlan gróf kalandos életéből, valamint példátlan könyvgyűjteményéből.

 

50 éve hunyt el gróf Széchenyi Zsigmond Tovább
Régi-új élőhelyén a legveszélyeztetettebb puhatestűfajunk, a fekete bödöncsiga. De vajon meddig?

Régi-új élőhelyén a legveszélyeztetettebb puhatestűfajunk, a fekete bödöncsiga. De vajon meddig?

A fekete bödöncsiga az egyik leginkább veszélyeztetett magyarországi puhatestűfaj. Sikerült visszatelepíteni eredeti élőhelyére, a Sály falu melletti Vízfő-forrásba, ahonnan korábban kipusztult.  Ahhoz azonban, hogy fenn is maradjon a régi-új, részben megváltozott élőhelyén, feltétlenül természetvédelmi beavatkozások szükségesek.

bodonkezdokepnek.jpg

Írta: Fehér Zoltán

A fekete bödöncsiga pannon endemizmus, a Tisza, a Száva és a Duna vízgyűjtő területeinek bennszülött faja. Korábban 15–20 lelőhelyét ismerték, viszont az elmúlt fél évszázad alatt ezek többségéről kipusztult. Mostanra összesen négy természetes populációja maradt a világon. Az utolsó hazai állománya a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Kácson van, ezen kívül ismert még kettő Ausztriában és egy Szlovéniában.

bodoncsiga_kacs_alexander_mrkvicka_2017_06_06blog.jpgFekete bödöncsigák Kácson (fotó: Alexander Mrkvicka)

A nagymértékű visszaszorulás hátterében az áll, hogy ez a csigafaj különösen érzékeny a környezetének megváltozására, és már viszonylag kismértékű zavarás is végzetes lehet egy-egy populáció számára. Sérülékenysége miatt ezt a fajt a Természetvédelmi Világszövetség (International Union for Conservation of Nature and Natural Resources, röviden IUCN) Vörös Listáján a második legsúlyosabb, az ún. Veszélyeztetett (Endangered) kategóriába sorolják. Magyarországon fokozottan védett, de a törvényi védettség ellenére az a tény, hogy a teljes hazai állomány egyetlen forrásban él, bőven ad okot aggodalomra. Szakértők ezért már évek óta szorgalmazták a kácsi populációból egyfajta „biztonsági másolatok” létrehozását. Javaslatuk szerint megkísérelték visszatelepíteni a fekete bödöncsigát olyan hazai forrásokba, ahol valaha élt, de mostanra kipusztult, viszont ahol az élőhely állapota időközben újra helyreállt.

elterjedes_bodoncsiga_2017_06_07_blog.jpgA fekete bödöncsiga jelenlegi (piros) és ismert egykori (lila) előfordulási helyei

A Sályra történő visszatelepítés 2010-ben kapott hatósági engedélyt, az előkészítésében, a kivitelezésben, valamint az utána követő monitorozásban a Magyar Természettudományi Múzeum, az Állatorvostudományi Egyetem, valamint az Eszterházy Károly Egyetem szakemberei vettek részt.

saly_vizfo_fekete_bodoncsiga_feherzoltan_2017_05_06.jpgA Sályi-patak nem sokkal a Vízfő-forrás alatt (fotó: Fehér Zoltán)

A 2010 és 2012 között áttelepített egyedek utódaiból mostanra önfenntartó állomány alakult ki Sályon. Az áttelepített bödöncsigák egyelőre csak a Sályi-pataknak a Vízfő-forrás alatti legfelső szakaszán fordulnak elő, ahol köves a patakmeder. Miután ezek az állatok szilárd aljzatot igényelnek,  nem várható, hogy az eliszaposodott szakaszokon elszaporodjanak. Az áttelepítést végző szakemberek ezért javasolják a Sályi-patak természetvédelmi kezelését, konkrétan a patak felső néhány száz méteres szakaszán a meder kikövezését. Véleményük szerint ez a beavatkozás elősegítené azt, hogy a bödöncsigák nagyobb területen tudjanak elterjedni, és ezáltal a mostani, még igen sérülékeny állomány kellően megerősödjön.

A 2010-es áttelepítést a Natfilm stábja rögzítette, és a bödöncsigák belekerültek a 2012-ben elkészült Endemica Hungarica c. filmjükbe is. Az Endemica Hungarica facebook-oldalán megtekinthető a bödöncsigákról szóló részlet: https://www.facebook.com/endemica.hungarica/videos/1502716459751810/

 

 

Régi-új élőhelyén a legveszélyeztetettebb puhatestűfajunk, a fekete bödöncsiga. De vajon meddig? Tovább
Méregkarmokkal, hátlemezekkel – száz lábon

Méregkarmokkal, hátlemezekkel – száz lábon

Az öves szkolopendra (Scolopendra cingulata) több hazai rekorddal is büszkélkedhet: nemcsak legnagyobb méretű százlábúfajunk, hanem egyetlen védett soklábú (Myriapoda) fajunk is, mely földrajzi elterjedésének északi határát Magyarországon és Ausztriában éri el. Hazai jelenléte állatföldrajzi szempontból igen érdekes, mivel ez a faj egyébként a Mediterráneum, főként a Balkán-félsziget országainak lakója.

Írta: Angyal Dorottya

oves_szkolopendra_danyi_laszlo.JPGöves szkolopendra (fotó: Dányi László)

A múzeum Soklábúak Gyűjteménye egyike az Állattár legrégebbi gyűjteményeinek. Igen értékes szkolopendra-anyaggal büszkélkedhet, melyek között több mint 150 éve őrzött típuspéldányok is szerepelnek. A nevezetes példányok Xántus János természettudós, utazó, néprajzkutató (aki nem mellesleg Karl May híres indiánregényeinek egyik szereplőjéhez, Old Shatterhandhez szolgált mintaképül), valamint a zoológus-etnográfus Bíró Lajos kelet-ázsiai és új-guineai útjairól származnak.

dorka_3.jpg
Xántus János és Bíró Lajos hagyatéka: értékes szkolopendragyűjtemény az 1800-as évek végéről
(fotó: György Zoltán)

Az MTM zoológusai 2006-ig az öves szkolopendra kilenc élőhelyét térképezték fel a Vértes napsütötte, meleg, ritkás karsztbokorerdeiben és sziklagyepjeiben, és egy további helyről mutatták ki a Kelet-Bakonyból. A Mecsek, a Villányi-hegység és a Hanság területéről származó észlelési adatok esetében bizonyára a két másik, viszonylag nagyra megnövő százlábúnkkal, az óriás vakszkolopendrával (Cryptops anomalans) vagy az Eupolybothrus transsylvanicus (Lithobiomorpha) fajjal való tévesztés történhetett. Míg a vakszkolopendra esetében a szemek teljesen hiányoznak, az öves szkolopendránál 4 pontszem látható mindkét oldalon. A másik faj határozásában pedig a test szelvényeinek száma nyújthat segítséget: az Eupolybothrus-nak csak 15, míg a szkolopendrának 21 hátlemeze (tergitje) van.

Az akár 17 centiméter hosszúságot is elérő, gyors mozgású ragadozó fő táplálékát más ízeltlábúak és nem ritkán kisebb gyíkok adják, melyeket az állkapcsi lábak végén kialakult méregkarmokkal ejt el. A méregmirigyeiben termelt váladékot áldozatába juttatva, azt szájszerveivel felaprítja, mielőtt lenyeli.

oves_szkolopendra_zsakmanyszerzes_kozben.jpg Öves szkolopendra zsákmányszerzés közben (fotó: Korsós Zoltán)

Három évvel ezelőtt bejárta a világsajtót a hír, miszerint egy fölöttébb agresszív öves szkolopendra szabályosan kirágta magát egy homoki vipera (Vipera ammodytes) gyomrából. A „Nyolcadik utas: a Halál” című film jeleneteivel vetekedő bizarr tetemkettősre a macedóniai Prespa-tó egyik szigetén találtak macedón és szerb zoológusok. A 15 centiméter hosszú százlábú feje kilátszott a nála kissé ugyan hosszabb, de kevésbé széles és kisebb tömegű fiatal hüllő gyomrából. A boncolás során arra is fény derült, hogy a vipera belső szervei teljesen hiányoztak. Habár a százlábú majdnem megmenekült, végül maga is belepusztult a szerencsétlen kalandba.

arsovski_et_al_2014.jpgA vipera gyomrából szabadulni próbáló szkolopendra esete (forrás: Arsovski és munkatársai, 2014)

Amilyen vérmes ragadozó, szülőként olyan odaadó az öves szkolopendra. Az anyaállat egy védett üregben rakja le borsó nagyságú, élénksárga petéit. Testével a peteköteg köré tekeredve, lábaival átkarolva óvja azt egészen addig, amíg több hét múlva a petékből kibújnak hófehér, védtelen kicsinyei. Ez alatt az időszak alatt a nőstény táplálékot sem vesz magához. Egészen addig marad az utódokkal, míg azok a második vedlés után szétszélednek.     

fiatal_allatok_es_szkolopendra_anya1.jpgA nőstény öves szkolopendra testével óvja a még puha, védtelen kicsinyeket
(fotó: Stylianos Simaiakis)

A hazánkban oltalom alatt álló öves szkolopendra természetvédelmi értéke 10 000 forint. Habár az MTM kutatói úgy ítélték, hogy a Vértes és a Kelet-Bakony védett karsztbokorerdeiben felfedezett populációk stabilak és életképes méretűek, a hazai állomány helyzete mégsem megnyugtató. Az egyik veszélyeztető tényező az élőhely vadállomány által okozott degradációja. Ez leginkább a vaddisznók gyepfeltúrásában és a feltételezhetően muflonoktól származó taposási kárban nyilvánul meg. A Gánt közelében lévő élőhely esetében a külszíni fejtésű kőbánya működése jelentett a múltban problémát: a szkolopendrák itt a lefejtett rész közvetlen szomszédságában, egy mindössze tíz méter széles gyepsávban találtak menedéket. A sérülékeny, felszabdalt populációk védelmének érdekében mindenképpen kívánatos lenne a vadállomány körültekintő szabályozása és a gánti élőhely megőrzése.

dsc_0016.JPGAz installáció hátterében álló régi iskolai tantáblát (1902) Dr. Paul Pfurtscheller (1855-1927), a bécsi Ferenc József Gimnázium tanára készítette 38 hasonlóval együtt. A valóságban mintegy 3 cm-es közönséges barna százlábú (Lithobius forficatus) anatómiáját ábrázolja. A múzeumunk raktárában találtuk, a restaurálását a győri Rómer Flóris Múzem munkatársainak köszönhetjük.
(fotó: Turcsányi Eszter)

 

Méregkarmokkal, hátlemezekkel – száz lábon Tovább
Hogy kerül egy állatkert a múzeumba?

Hogy kerül egy állatkert a múzeumba?

Miért ne? Hiszen természetrajzi múzeum… de akkor is! Mégiscsak múzeum. Legyenek azok az állatok preparálva, kitömve, fotózva! Mint minden „rendes” múzeumban!

Csakhogy a múzeumok ma már egészen mások, modern formájuk változatos, élményközpontú, emberközeli. És ebbe sok minden belefér.

Az alábbi írással útjára indítjuk az Állatkert a múzeumban című sorozatot, amelyben a Mátra Múzeum "állatkertjének" érdekességeiről tudósítunk – legyenek azok hétköznapi események, vagy olyan információk, amelyeket az adott fajról, annak ökológiai, etológiai vonatkozásairól tudni érdemes.

Írta: Ballók Zsuzsanna

A Magyar Természettudományi Múzeum Mátra Múzeumában, Gyöngyösön 2015 májusától állatkertként üzemelő élőállat-bemutató van. A 300 m2 alapterületű állatkertben trópusi, szubtrópusi környezetben madárröpde és kis tó található, melyeket két szinten terráriumok és akváriumok vesznek körül. Az állatkertnek a nagyrészt üvegfalú, zárt épületrész (a Pálmaházban) ad otthont.

20170123_151831_1.jpgTerráriumok a Mátra Múzeum Pálmaházában

Mit tud hozzáadni egy állatkert egy természettudományi múzeumhoz? Egyik elsődleges feladatunk az élővilág megismertetése. Múzeumunk értékét növeli, hogy tudományos alapossággal gyűjti, őrzi és feldolgozza az állat- és növényvilág elsősorban hazai fajait. Állandó kiállításunk pedig lehetővé teszi a szemléletes, megragadó bemutatásukat. Mindezt pompásan kiegészíti a Pálmaház, ahol az eddig preparátumokon, másolatokon keresztül megismert fajokat elevenen is megfigyelhetjük. Itt a gyűjteményekhez képest csak kevés, nagyjából 35–40 faj figyelhető meg, és nem is hazaiak. Kevés, mert az élőlényeknek mindig nagyobb a hely és törődés kell, mint a preparátumoknak. És nem hazaiak, mert az itthoni természetvédelmi szabályozás és a Pálmaház mikroklímája is az egzotikus fajoknak kedvez leginkább. Fontos, hogy az egyes nagyobb rendszertani csoportokból legalább néhány példát láthassunk, ezért bemutatunk gerinctelen és gerinces fajokat is, az utóbbiak közül halakat, hüllőket, kétéltűeket, madarakat és a közeljövőben emlősöket is.

Egy oktató, ismeretterjesztő intézményben hatalmas előnye van az ilyen kis állatkertnek. A növények mellett jó néhány állat is kézbe fogható, vagy egészen közelről vizsgálható. Az állatbemutatóba kerülő egyedek egy részénél követelmény, hogy hajlandó legyen elviselni, amikor gondozója vagy egy múzeumpedagógus felemeli, vagy akár simogatásra, óvatos tapogatásra az érdeklődőknek odanyújtja.  Az élő állat közvetlen közelsége, megtapintása olyan élményt jelenthet, ami messzemenően segíti a hallott, látott információ hosszú távú rögzülését, megértését. Könnyedén eloszlathatók olyan tévhitek is, mint hogy a kígyók nyálkásak, a szakállasagáma szúr, a kifejlett zöld leguán könnyű, csak fel kell kapni, vagy hogy a csótányok harapnak.

Mindezek tudatában nyilvánvaló, hogy egy ilyen speciális állatkertbe nem könnyű összeválogatni az állatokat. Ráadásul, mivel múzeumról van szó, akad még pár szempont, amit be kellene tartani.
Itt van mindjárt a csönd, amit egy múzeumban nem illik harsányan megtörni! A legtöbb lakónk ezt maximálisan tiszteletben is tartja, ám a díszpintyekkel ilyen téren gondok vannak. A pálmaházban élik zajos, élénk mindennapjaikat jókora röpdéjükben. Helyük tágas, berendezése a természeteshez hasonló. Ez biztosítja, hogy nem csak maguk az állatok, de szokásos viselkedésük is megfigyelhető. Ilyen például a szaporodás. Lakóink egy része ebben is jeleskedik, így például zebrapintyeink. Reggel náluk első a lágyeleség „felszolgálása”. Sürgős, mert négy-öt fióka kéri számon a szülőpáron. 

zebrapinty.jpgZebrapinty a madárröpdében

Ahogy a madaraink a Pálmaház „zenei felelősei”, a látványért leginkább a vízi állataink felelnek. Jól megvilágított, 1300 literes akváriumokban trópusi sügérek, nagytestű harcsafélék, apró, színes rajhalak úsznak. Groteszk küllemükkel a mexikói axolotlok nagy kedvencei a látogatóknak.  Néhány percig persze vonzzák a gyerekszemeket a színes sügérek, végül azonban mindenki az axolotlok akváriuma előtt köt ki és időzik hosszan.

Ha már a „felelősöknél” tartunk: a hang- és színjátékhoz a díszletet a Pálmaház növényei biztosítják.

palmahaznovenyek.pngA Föld különböző tájairól származó trópusi, szubtrópusi növények remekül érzik magukat a nedves talajon  és  a megemelt páratartalmú levegőn

A megfelelő nedvességtartalom biztosítása olykor okoz kellemetlen perceket. Megesik, hogy az ember óvatosan betipeg a növények közé, ültetni, metszeni kezd, majd minden figyelmeztetés nélkül hirtelen ugyan kellemes, ám bőséges párafüggöny ereszkedik rá. „Ez semmi, majd megszárad!” – gondoljuk, és elszántan ültetünk tovább. A közvetlenül az esőztető leállása után meginduló öntözőrendszer viszont már feladja a leckét. Nemcsak a lábunk alatt megjelenő pocsolyák okoznak bosszús perceket, hanem a gyorsan megfogalmazódó felismerés is, miszerint a sár nem marad a Pálmaházban, miután befejeztük a munkát, hanem a cipőnk talpáról adagonként szabadulva végigkísér minket a múzeum összes többi terének lépcsőin, folyosóin, irodáin…

A trópusokról származó ízeltlábúaknak ugyancsak kedvező a klíma a Pálmaházban, melynek növényei között és mellett bújnak meg terráriumaik. Ők mintha tisztában lennének azzal, milyen a múzeumi rend.

dsc_0797.JPGNégysávos sáska (Tetrataenia surinama)

A botsáskák idejük (nappaluk) nagyobb részében nem mozdulnak. Nagy részük kedvenc tápláléknövényén üldögél, és színével, formájával tökéletesen környezetébe olvadva csendben várja, hogy megéhezzen. Ekkor újból táplálkozik kicsit, tulajdonképpen saját lábai alól eszegetve ki a leveleket. Mivel legtöbbjük rózsalevéllel táplálkozik, az Abasár – Gyöngyös közti reggeli, tömött buszjáraton gyakori jelenség, hogy egy egyébként békésnek tűnő családanya, muzeológus jókora, 60–80 cm hosszú ágakból álló gyepűrózsacsokorral bökdösi a körülötte állókat.
botsaska.jpgSzellemsáska (Heteropteryx dilatata)

Képzeljük most el a rózsaágas jelenetet, csak most nem éppen barátságos méretű nejlonzsákkal, amelyben ráadásul nem illatozó rózsák, hanem lótrágya lapul. A terráriumokban is és a Pálmaházban is sok olyan növényfaj van, amely a laza, nagy szervesanyag-tartalmú földet igényli. Úgyhogy buszon cipelünk, majd keverünk…

Nagyjából 40–45 fajt mutatunk be terráriumokban, akváriumokban és a röpdében. Mindenkinek más-más táplálék kell, így lehetőségünk van lehetőségünk mag- és salátatálakat készíteni, elszabadult takarmánytücskök után mászni négykézláb, takarmányegerek korát, testméretét, darabszámát táblázatban követni, különféle ágakat vágni és cipelni, kézzel füvet tépkedni, majd „fűtortává” rendezni.

Mivel több fajunk kifejezetten nagy hajlandóságot mutat arra, hogy szaporodjék, állandó az utánpótlásunk bot- és ördögsáskából, zebrapintyből, anoliszból és a bütykös csótányból, ami önmagában remek. Az viszont időnként nehézséget okoz, hogy a növendékek előszeretettel lépnek meg terráriumukból. Így előfordulhat, hogy délcegen figyelő kis anoliszt találunk a madáritatóban, flamingóvirágon vagy akár a látogatók kezében. De megesik, hogy a tájékoztató táblán inog át jellegzetes mozgásával egy 3–4 cm-es növendék botsáska, és az is előfordult már, hogy a pálmaházi kis tó partján hatalmas szemeit meresztő apró víziagáma hűsölt. Őket persze mind össze kell szedni, el kell helyezni, fel kell nevelni. Még hogy múzeumban dolgozni unalmas!

Az állataink közül a legszelídebbeket lehet vakargatni, langyos vízzel mosogatni, finomságokkal kézből kínálni. Ilyen nagy kedvencek a szakállasagámák, de a zöld leguánok és a bütykös csótányok is.

dsc_0800.JPGzöld víziagáma (Physignathus cocincinus)

dsc_0792.JPGFehértérdű tarantula (Acanthoscurria geniculata)

 dsc_0791.JPGTejbéka (Trachycephalus resinifictrix)
dsc_0807.JPGHosszúorrú fürgesikló (Philodryas baroni)

 

Hogy kerül egy állatkert a múzeumba? Tovább
Pele, ébresztő!

Pele, ébresztő!

"Az Év Emlőse: a mogyorós pele" éves programsorozat útjára indult

Pele, ébresztő! címmel indult el az Év emlőse országos programsorozat, amelyen a mogyorós pelét mutatják be a természetvédők.

forrás: MTI (Budapest, 2017. április 28., péntek), képek: Magyar Természettudományi Múzeum

pele_ebreszto_2017_04_28_web_10.jpg

A Földművelésügyi Minisztérium természetmegőrzési főosztálya által működtetett Vadonleső Program 2017-ben a mogyorós pelét jelölte az év emlősének - emlékeztetett Rácz András környezetügyért felelős helyettes államtitkár a sorozat pénteki megnyitóján a Magyar Természettudományi Múzeumban.

pele_ebreszto_2017_04_28_web_1_1.jpg

Dr. Rácz András, Környezetügyért Felelős Helyettes államtitkár (Földművelésügyi Minisztérium)

Felidézte, hogy a sorozat évről évre egyre nagyobb figyelmet kap, tavaly például 25 országos programon több mint 21 ezer embert, , többségében gyereket tudtak elérni és bemutatni nekik az akkori év emlősét, a denevért. Tavalyelőtt az ürge, azelőtt a sün viselhette a címet - fűzte hozzá.

pele_logo.jpg

Az év emlősének a Vadonleső Program minden évben olyan védett, fokozottan védett vagy veszélyeztetett magyarországi fajt választ, amelyek társadalmi elfogadása és védelme kiemelt természetvédelmi feladat - hívta fel a figyelmet Bakó Botond, a program munkatársa.

pele_ebreszto_2017_04_28_web_4.jpg

Bakó Botond (Vadonleső Program) bemutatta a programot, mesélt is

A szakember elmondta, hogy a mogyorós pele este ébred, éjszaka közlekedik a lombos ágak takarásában, keresi a cserjék virágait, terméseit, gyümölcseit, de a hajnal már az öreg fák odvában vagy az ágak közé font, gömb alakú fűfészkében éri. A téli időszakot téli álomban, többnyire a föld alatt dermedve vészeli át. Ebben az időszakban szíve percenként egyet ver és akár hét hónapon keresztül nem eszik, nem iszik.

mogyi_pele.jpg

A mogyorós pele (Vadonleső Program)

Az éves rendezvényhez gyerekeknek szóló pályázatok, előadások, pelefesztivál és pelebarát kiskerti programok is kapcsolódnak. Eszperente pele versek címmel például a 12-21 éves korosztály számára hirdetnek vers vagy meseíró pályázatot, amelyre a mogyorós peléről szóló csak "e" és "é" magánhangzókat tartalmazó rövid írásokat várják szeptember 15-ig. Pelék és szomszédaik címmel korhatárra való tekintet nélkül profi és amatőr fényképészek számára írnak ki versenyt, amelyre szegélylakó kistermetű emlős fajok, például pelék, pockok, cickányok vagy vadon élő egérfajok hétköznapjait bemutató fotókat vár a szakemberekből álló zsűri október 13-ig. Ezek mellett a Természettudományi Múzeum májustól október közepéig tartó rajzpályázata is a mogyorós peléhez kapcsolódik.

pele_ebreszto_2017_04_28_web_8.jpg

Gryllus Vilmos, zenészKossuth-díjas magyar zenész, pelés, ürgés és egyéb állatos dalokat adott elő

Az év során számos alkalommal, rendezvényeken és fesztiválokon csatlakoznak írók, költők, zenészek és képzőművészek, mások mellett Für Anikó, Molnár Krisztina Rita, Tóth Krisztina, Gryllus Vilmos, Ijjas Tamás, Lackfi János és a pécsi Tamás Éva Játéktára zenekar a programsorozathoz.

pele_ebreszto_2017_04_28_web_11.jpg

Für Anikó, Jászai Mari-díjas magyar színésznő, vadonatúj pele verseket adott elő

Minden évben a Magyar Természettudományi Múzeuma ad otthont az év emlőse sorozat nyitó és záró rendezvényének - hangsúlyozta Korsós Zoltán, az intézmény főigazgatója, aki azt is kiemelte, hogy a múzeum A kiválasztottak című időszaki kiállításán a 2017-es év összes faját, például az év vadvirágát, emlősét, ősmaradványát, ásványát, rovarát is megismerhetik a látogatók.

pele_ebreszto_2017_04_28_web_5.jpg

Dr. Korsós Zoltán, a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatója

 

 

 

Pele, ébresztő! Tovább
A „cuki-kártevő-hasznos” nyest – címkézett urbanizálódó állatok

A „cuki-kártevő-hasznos” nyest – címkézett urbanizálódó állatok

A vadállatokkal való kapcsolatunk egyidős emberré válásunk történetének kezdetével, és eredendően a ragadozó és zsákmánya közötti kifinomult szabályozás határozta meg.

Írta: Tóth Mária

nyestalabtorlon_http.jpgA nyestek már a spájzban, vagy legalábbis a lábtörlőnkön vannak

Az együttélés a természetben és a vadászat során szerzett tapasztalatok egyaránt elősegítették az állatok viselkedésének, életmódjának mind alaposabb megismerését. Emellett az ember elkezdte kiválogatni a saját igényeinek leginkább megfelelő képességű, adottságú fajokat, illetve azok legtökéletesebb egyedeit; a domesztikáció a haszonállatok, díszállatok sokaságának kitenyésztését eredményezte.  

Azonban nemcsak mi választottunk társakat, hanem sok állat elfogadott, kiválasztott minket és az általunk létrehozott tájat, településeinket is. A természetes környezet kíméletlen, fokozódó átalakításával, a települések számszerű és területi gyarapodásával párhuzamosan folyt és folyik az élővilág urbanizálódása is, melynek során egyes élőlények beköltöznek a településekre, és közvetve-közvetlenül kapcsolatba kerülnek velünk és háziállatainkkal. A kapcsolat egyik meghatározó sajátossága lett, hogy gyakorlatilag megszűnt hagyományos ragadozó-préda kapcsolatunk a vadállatokkal, helyette egy különleges „asztalközösség” és táplálékhálózat keretében kapcsolódunk össze a szintén különleges városi ökoszisztémában.

Az asztalnál jelen vannak a „szeretem”, szépséges, aranyos, közkedvelt, óhajtott, „cuki” lények és a „nemszeretem”, csúf, vagy kártékony, akár veszélyes, invazívan terjedő lények – és természetesen az ember is, aki asztalát bőven megterítette.

 

Források és veszélyek az épített környezetben

Az épített környezet, angolul „built environment” kifejezés az ember által épített települések összességére vonatkozik, függetlenül azok kiterjedésére, tagoltságára, beágyazottságára. A település olyan élettér, melyet az ember saját megélhetésének biztosítására hoz létre, viszont közvetve-közvetlenül forrásokat kínál (pl. táplálékot, telelőhelyet, alvóhelyet, stb.) más élőlény számára is. Az épített környezet építőanyagai többnyire eltérnek a természeti környezettől (például a beton, az üveg, az aszfalt), és ezek hőmegtartó képessége miatt a városok klímája is környezetéhez képest melegebb, szárazabb, egyfajta „hőszigetet” képeznek. A térbeli, illetve a szerkezeti heterogenitás változatos, de elszigetelődő, és kisebb kiterjedésű élőhelyfoltok kialakulását eredményezi.  Antropogén zavaróhatások, úgynevezett stressz-faktorok jellemzik, mint pl. a fény-, zaj-, levegő-, talaj- és vízszennyezés. Kulcsfontosságú a folyamatosan keletkező, nagy mennyiségű, gyakorlatilag állandó forrás: a hulladék.

toth_maria_sam_8029.jpg

 

Az urbanizálódó élővilág

Az urbanizálódás biológiai értelemben főként a generalista – azaz tágtűrésű, opportunista –, ökológiai értelemben vett „megalkuvó” – azaz a kínálathoz alkalmazkodó –, kultúrakövető – azaz az emberhez és épített környezetéhez jól alkalmazkodó – fajok épített környezetben történő megtelepedését jelenti. Az állatok urbanizálódását többnyire nem a természetes élőhely elvesztése, beszűkülése vagy a táplálékhiány okozza, hanem sokkal inkább a ragadozók, versenytársak viszonylagos kis száma és a szinte kiaknázhatatlanul sok táplálék és biztonságos búvóhely. A városi élettérben a populációkat szabályozó mechanizmusok is jelentősen megváltoznak, és az állatok gyakran nagyobb egyedsűrűségben élnek urbánus viszonyok között, mint természetes élőhelyeiken, és már viszonylag rövid időn belül is jelentősen megváltoztathatják viselkedésüket, módosulhat életciklusuk. Ilyen változások lehetnek például a mozgáskörzet csökkenése, a nappali és évszakos aktivitás megváltozása, a szaporulat számának növekedése.

rigofoto600_tothm.jpg

A „kártevő” címke  

A városlakó állatok jelenlétéről leginkább akkor szerzünk tudomást, amikor tömegességük, aktivitásuk, ismétlődő nyomaik, halmozódó kártételeik miatt figyelünk fel rájuk. Az együttélés ugyanis nem várt közelségbe hozta a vadont, amire nem voltunk és még mindig nem vagyunk felkészülve. Ezért a kártevő kategóriába került számos állat, amely csupán haszonélvezője az urbánus forrásoknak. Szinte elkerülhetetlen a konfliktus, mert jelenlétükből esztétikai, gazdasági, közegészségügyi, természeti károk keletkezhetnek. Nemcsak élvezetes madárcsicsergés vesz minket körül, és nemcsak titokzatos, új nyomokat találunk a kertben, hanem bizony megjelenhetnek guanóhalmazok a balkonon, a köztéri szobrokon, a padláson, megrongálódhat a tetőszerkezet, a szigetelés, a szellőző-berendezések, vagy akár amortizálódhat békésen parkoló autónk egy éjszaka során. 

toth_maria_sam_0002.jpg

 

Fontos azonban kiemelni, hogy semmilyen élőlény nem születik kártevőnek, sem a patkány, sem a nyest, sem a galambok, sem egyes rovarok: számunkra és a mi környezetünkben válnak kártevővé, kizárólag mi, emberek  vagyunk ezért felelősek, még ha ez többnyire nem is tudatos tevékenység következménye. A kártevővé válás folyamatában kulcsfontosságú tényező a táplálék és a búvóhely biztosítottsága, az állományok növekedését kontrolláló tényezők hiánya. Gerincesek esetében kártevővé válhatnak a háztartási hulladékot hasznosítók, a túltartott és kivaduló háziállatok, házi kedvencek, a rendszeres etetéssel felduzzasztott állományok, azok, melyek más ragadozó vagy versenytárs híján meghódítják a gondozatlan épületeket, kerteket, csatornákat, városrészeket. Gerinctelenek esetében a kártevővé válás sokkal bonyolultabb, árnyaltabb, de napjainkban különösen felgyorsult az idegenhonos fajok véletlenszerű behurcolása. Ezen fajok új életterükben szinte zavartalanul, olykor invazív módon terjednek. Közös bennük, hogy komoly gazdasági károkat okozhatnak, betegségeket, parazitákat terjeszthetnek.  

A kártevő kategória azonban meglepően törékeny: könnyen ragad, könnyen kopik, alapvetően az embernek okozott kár mennyisége, gyakorisága határozza meg.

A „cuki” és a „hasznos” címke az urbánus világban

A cukiság újkeletű, egyfajta túláradó antropomorf jelző, mellyel az aranyos, szép, különös, kedves, pici, stb. élőlényeket, elsősorban állatokat szokás mostanság illetni. Ez a fogalom kell a médiának és a médiából táplálkozóknak, különösen, ha a vélt vagy valós értékhez rendelik, hogy növelje egy adott téma fontosságát, az adott termék forgalmazását, akár közvetlenül az adott kedvencek vásárlását. Noha ártalmatlannak tűnik, nem az: táplálja az „etessünk”, „vásároljunk” mozgalmakat, a túltenyésztést, a túltermelést, egyoldalúvá, gondtalanná-cukivá téve a világot.

A hasznos lények úgymond „szolgáltatnak”, egyben valós elemei az urbánus ökoszisztémának. A szolgáltatás lényege, hogy természeti, kulturális és gazdasági hasznot is nyújthatnak. Fontosságuk miatt a természetvédelem zászlósfajaihoz hasonlóan monitorozzák, kutatják állományaikat. Azonban a gyakran rásegítéssel (pl. táplálás, élettér biztosításával) fenntartott, felduzzasztott populációk önfenntartó képességét, az urbánus közösségben betöltött szerepét, hatását nem ismerjük eléggé.

A városlakó, neten szörföző modern ember örömmel ragad meg a cuki és hasznos lényeknél, hiszen zaklatott, rohanós életében önmaga már alig tart kapcsolatot a valós természettel.

Tendenciák és megoldások

A városiasodás kényszer, intenzitása nő; előrejelzések szerint 2020-ra a Föld népességének mintegy 75%-a városokban fog élni. Ez ijesztőnek tűnhet, de egyedüli megoldás a fennmaradásra is. Nem csak a városi lakosság és népsűrűség növekszik, hanem várhatóan nő az épített környezetben megtelepedő fajok száma, köztük sajnos elkerülhetetlenül nő azoknak a fajoknak a részaránya, akik kártevővé válnak. Erről az ösvényről nem tudunk letérni, de képesek lehetünk a folyamatot lassítani. Ezen a téren főleg a negatív hatások kiszűrésére, megelőzésére van lehetőségünk, azonban a hosszú távon „élhető város” kizárólag a városlakó élővilág megismerésével, üzeneteinek megértésével, a városi vadgazdálkodás, parazita-, kórokozó és kártevő-monitoring tevékenységének összehangolásával oldható meg. Az is tudható, hogy nem elég a zöldfelületeket megtervezni, olyan várostervezés-építés szükséges, amely már az asztalon megtervezi az élővilág befogadásának vagy éppen kirekesztésének lehetőségeit is, amire képesek lehetünk, ha megismerjük e meglepően és lenyűgözően változatos városiasodó élővilágot is.

A nyesttel való kapcsolatunk tökéletesen reprezentálja azt a kettősséget, ami a természetet kizáró, egyben természetre vágyó emberi mivoltunkban érhető tetten. A középtermetű menyétféle ragadozó szinte teljes elterjedési területén városlakó lett. Szinte észrevétlenül lopózott be házainkba, kertjeinkbe, parkjainkba, csúcsragadozóvá vált. Állandósulása, egyre nagyobb létszáma miatt egyre szembetűnőbbek lettek kártételei is (martes.elte.hu). Mégis, amint így április-május tájékán elárvultnak vélt nyestkölyköket találnak a padlásokon, sokan segíteni, birtokolni, babusgatni, akár felnevelni is szeretnének egy újabb „cuki” háziállatot. Ne segítsük kártevővé válni! Ő már megtalálja a helyét az asztalnál.

 

A Blog-bejegyzés a szerző, a Magyar Kártevőirtók Országos Szövetségének XXVI. Országos Konferenciáján (2016. Mátraháza) elhangzott előadás anyagának átdolgozott, bővített verziója.

 

A „cuki-kártevő-hasznos” nyest – címkézett urbanizálódó állatok Tovább
Maszk, álarc, álca és utánzás

Maszk, álarc, álca és utánzás

Az MTM Mátra Múzeumának egyedi arculatot nyújt az intézmény kettős profilja, hiszen a gyöngyösi múzeum részben Magyarország második legnagyobb természetrajzi, részben a mátraalji város rendkívül gazdag történeti gyűjteményének ad otthont. Jelenlegi időszaki kiállítása is ezt a kettősséget, illetve az abban rejlő izgalmas lehetőségeket igyekszik a látogatók elé tárni.

 arc_1_2017_03_mm_by_magyar.jpg

A március elején az Orczy-kastélyban rendezett tárlat Az álcázás művészete címet viselte.

Az ARC/ÁLARC (avagy az egymást viselő maszkok birodalma) nevet kapta a gyöngyösi születésű jelmeztervező, Tordai Hajnal nevével fémjelzett kiállítás, mely az emberi arc kendőzésének történeti kezdeteitől a közelmúlt és a jelen ikonikus színházi álarcainak segítségével a dramaturgiai célú maszkírozásig vezetik a nézőt. A bőséges történeti, színháztörténeti információt a szövegek mellett érdekes képanyag és a térben kiállított, valóban a színpadot megjárt maszkok hordozták. A barokk-klasszicista Orczy-kastély hófehér árkádos központi tere ideális hátteret nyújtottt a kiállításnak.

arc_4_2017_03_mm_by_magyar.jpg

Tordai Hajnal pályája során az Operaház, a győri Kisfaludy Színház, majd a Nemzeti és a Pesti Magyar Színház tagjaként több mint 500 színdarab, opera, operett és musical jelmeztervét készítette el. Többek között Jászai Mari-díjas és Érdemes művész. Kollégáival egyfajta kultúrtörténeti missziót vállalt fel, amikor a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával több utazó kiállítást hozott létre, melyek egy-egy téma kapcsán a magyar színháztörténetnek és színművészetnek is emléket állítanak.

 arc_2_2017_03_mm_by_magyar.jpg

A Mátra Múzeumban rendezett ARC/ÁLARC kiállítás alkotói: Tordai Hajnal (jelmeztervező), Juhász Tibor (kiállítástervező), Gajdó Tamás (színháztörténeti szöveg), Juhász Kristóf (maszktörténeti szöveg), Kőfaragó Gyula (grafika)

arc_3_2017_03_mm_by_magyar.jpg

arc_5_2017_03_mm_by_magyar.jpg

 

Maszk, álarc, álca és utánzás Tovább
Jégkorszaki rejtvények

Jégkorszaki rejtvények

Az elmúlt öt év legjelentősebb őslénytani ásatásait mutatja be a Magyar Természettudományi Múzeum Jégkorszaki rejtvények című időszaki, interaktív kiállítása.

forrás: mti

jegkorszaki_rejtelyek_3.jpg

Ez a tárlat újszerű megközelítésben próbálja meg a jégkorszaki "rejtvényeket" bemutatni - emelte ki Korsós Zoltán, a múzeum főigazgatója a tárlat keddi szakmai megnyitóján.

Hozzáfűzte: a kiállítási térben a valódival megegyezően rekonstruált ásatási helyszín azért is különleges, mert itt nemcsak az adott helyen elpusztult élőlényeket, hanem emberi tevékenységet is sikerült felfedezni, olyan ősemberhez köthető táborhelyeket, tűzrakó helyeket, ősemberi táplálkozó raktárakat lehetett feltárni, amelyek újszerűen mutatják be a jégkorszaki ember és a vele élő állatok együttesét.

jegkorszaki_rejtelyek_2.jpg

dr.Korsós Zoltán, a múzeum főigazgatója

dr. Pazonyi Piroska, a Magyar Tudományos Akadémia a Magyar Természettudományi Múzeum és az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Paleontológiai Kutatócsoportjának tudományos munkatársa elmondta, hogy a tárlat három lelőhely leletanyagát mutatja be: a 2012-ben megtalált feldebrői gyapjas mamut 15 nagyobb csontmaradványát, a Szurdokpüspökiben 2014-ben feltárt négy gyapjas mamut különböző csontmaradványait és a 2014-2015-ben feltárt gyapjas orrszarvú maradványait Pécelről. Az őslénytani leleteken kívül Pécelről pattintott kőeszközök is előkerültek, így a ritka gyapjasorrszarvú-lelet nemcsak őslénytani, hanem ősrégészeti szenzáció is, annál is inkább, mert ritkán kerülnek elő 25-35 ezer éves vadász- és egyéb eszközök.

jegkorszaki_rejtelyek_2017.jpg

dr. Pazonyi Piroska, a Magyar Tudományos Akadémia a Magyar Természettudományi Múzeum és az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Paleontológiai Kutatócsoportjának tudományos munkatársa nyilatkozik

"A kiállítás maga egy igazi nyomozásra buzdítja a látogatókat, amelyben egy feladatlap segítségével mindenki kipróbálhatja milyen nyomozó, illetve paleontológus válna belőle. A feladatok során egy jégkorszaki bűntényt kell felderíteni, a kutatók módszereinek segítségével" - fűzte hozzá.

A történet Feldebrőn játszódik nagyjából 15 ezer évvel ezelőtt. Ahogy ez a detektívregényekben szokásos, ki kell deríteni, hogy ki volt a "tettes", aki a bűntényt elkövette, és ki volt az "áldozat", akinek a maradványait megtalálták. A nyomozás a tetthelyen, vagyis az őslénytani lelőhelyen kezdődik, ahol minden nyomot rögzíteni kell hasonlóan egy bűnügyi helyszínelőhöz, majd a laborban folytatódik a kutatás, ahol a maradványokat kell meghatározni és beazonosítani.

jegkorszaki_rejtelyek_4.jpg

 

Nyomozz te is a tettes után!
 
Vajon hogyan találják meg a muzeológusok a paleontológiai lelőhelyeket? Hogyan lehet megfejteni az ősidők ránk maradt nyomait? Hogyan tudunk ezekből következtetni a múltban lezajlott folyamatokra, eseményekre? 
Most te is a paleontológus bőrébe bújva vehetsz részt egy izgalmas nyomozásban, a jégkorszakban.  Kiállításunkban valódi ásatáson, valódi leletek és vizsgálati módszerek segítségével fejtheted meg, ki volt a tettes és mi történt a tett színhelyén 25 ezer évvel ezelőtt. 
 
A kiállítás az időszaki kiállítások belépőjegyével tekinthető meg április 13-tól. 
Jégkorszaki rejtvények Tovább
Kihalás fenyegeti az európai szöcskék, sáskák, tücskök negyedét

Kihalás fenyegeti az európai szöcskék, sáskák, tücskök negyedét

2016 decemberére elkészült az európai egyenesszárnyúak vörös listája. Az értékelések eredménye meglehetősen sötét képet fest, jelenleg ez a rovarrend vezeti a kontinens leginkább veszélyeztetett szárazföldi élőlénycsoportjainak listáját.

szovenyig_gampsocleis_glabr.jpg

Írta: Puskás Gellért és Szövényi Gergely

A természeti értékek megőrzésére létrehozott nemzetközi szervezetek közül kiemelkedik az 1948-tól működő Természetvédelmi Világszövetség (IUCN). Egyik legismertebb tevékenysége a kihalással veszélyeztetett fajok vörös listájának összeállítása. A röviden csak vörös lista vagy vörös könyv néven emlegetett jegyzék azonban sokkal több egy egyszerű fajlistánál. Egy szigorú szabályok szerint végzett értékelési folyamat eredményeképpen ugyanis minden faj esetében megmutatja, hogy mekkora a kipusztulásuk kockázata. A Földön ma élő és a közelmúltban élt összes élőlény besorolható az alábbi kategóriák valamelyikébe:

 iucn_kategoriak.jpg

Az IUCN vörös listájának kategóriái

Az értékeléseket az adott fajt legjobban ismerő szakértők végzik szigorú protokoll szerint, ezért a lehető legkevesebb bennük a szubjektív elem. Ezek a hiteles, ráadásul egymással összehasonlítható elemzések ezért a legáltalánosabban használt források a fajok veszélyeztetettségére vonatkozóan.

Az egyes fajok globális értékelése mellett – kissé eltérő protokoll alapján – országos vagy regionális vörös listák is készíthetők. Ilyen, európai szintű lista elkészítésére vállalkozott az elmúlt években egy 150 kutatóból álló szakértői csoport. A cél a kontinens egyenesszárnyúinak, vagyis az Orthoptera rovarrend – a szöcskék, a tücskök és a sáskák – összes fajának természetvédelmi értékelése volt.

A grandiózus munkát Axel Hochkirch, a Trieri Egyetem professzora irányította. Több műhelytalálkozó segítette a hatékony munkát, amelyeken számos ország szöcskészei vettek részt. Egy erre a célra létrehozott levelezőlistán pedig két évig szinte napi kapcsolatban voltak a kutatók, így gyűlt össze az értékelések alapjául szolgáló rengeteg adat.

 puskasg_uromenus_dyrrhachia.jpg

A mindössze az albán kikötőváros, Durrës környékének homokdombjain élő nyergesszöcske-faj, az Uromenus dyrrhachiacus a súlyosan veszélyeztetett (CR) kategóriába került (Fotó: Puskás Gellért)

A munka első lépése a vizsgált terület lehatárolása volt. Nem feltétlenül egyszerű ugyanis Európa határait meghatározni, a célterület végül nem is  egyezett teljesen a földrajzkönyvekben megszokottakkal: a Kaukázus ugyanis kimaradt belőle, része volt viszont pl. Madeira, az Azori-, és a Kanári-szigetek. Külön vizsgálták az Európai Unió területét, így végül minden fajra rögtön két regionális értékelés is készült: egy a teljes kontinensre, és egy az EU28 országok területére.

A lehatárolt földrajzi területen a tudomány összesen 1082 egyenesszárnyú faj előfordulását ismeri. Közülük 7 faj bizonyítottan emberi behurcolás eredményeképpen telepedett meg a kontinensen, vagy ritka kóborlóként csak időlegesen van jelen, ezért rájuk az IUCN kategóriái nem alkalmazhatók. A többi 1075 fajról viszont részletes értékelés készült.

Az értékelések tartalmazzák a kérdéses fajra vonatkozó taxonómiai, elterjedési, ökológiai ismereteket, részletes adatokat az állomány nagyságáról és annak változásáról, a veszélyeztető tényezőket, a meglévő vagy szükséges védelmi intézkedéseket, a faj esetleges emberi hasznosítását, valamint hogy kereskedelmi forgalomban van-e. Szerepelnek természetesen az IUCN vörös listájának megfelelő kategóriái, és azok a kritériumok, amelyek indokolták a faj besorolását, két földrajzi léptékben (Európa, EU28).  Minden értékelést a fajra vonatkozó legfontosabb forrásokat, hivatkozásokat tartalmazó irodalomjegyzék zár.

 iiucn_bradyporus_dasypus_ar.jpg

A tüskéslábú pozsgóc (Bradyporus dasypus) elterjedési területe. Sárga: jelenlegi elterjedés, piros: kipusztult, sávos: valószínűleg kipusztult. (Forrás: iucnredlist.org.)

Kevés faj esetében léteztek korábban hasonlóan összeszedett ismeretek, és azok egy része is elavult az idők során. Most viszont naprakész információt nyerhetünk az összes európai egyenesszárnyúról az IUCN honlapján online megjelent és böngészhető értékelésekből. Különösen informatívak az elterjedési térképek, amelyek olyan módon összegzik a jelenlegi összes publikált és eddig még nem közölt tudást, ami csak a sok szakértő közös munkája eredményeként jöhetett létre.

A vizsgált egyenesszárnyú-fajok közül 739 csak Európában fordul elő – ez a teljes fajszám csaknem 70%-a –, ezek tehát a kontinens bennszülött (endemikus) élőlényei. Esetükben az értékelések az IUCN globális vörös listájára is felkerültek.

Az 1075 értékelést áttekintve némileg meglepő és meglehetősen elszomorító eredményt kapunk. Európai szinten a fajok 25,7%-a, míg az Európai Unión belül 28% került valamelyik kihalással fenyegetett kategóriába (CR, EN, VU). Az arány azonban ennél is magasabb, mivel a fajoknak kereken 10%-a adathiányos (DD) besorolást kapott, esetükben nem áll rendelkezésre elegendő ismeret ahhoz, hogy megállapítható legyen a veszélyeztetettség mértéke, ugyanakkor valószínűsíthető, hogy ezek egy része is valójában valamilyen mértékben veszélyeztetett. Ez a tudáshiány a további kutatások szükségességét is jelzi.

puskasg_myrmeleotettix_ante.jpg

Homokpusztagyepeink jellegzetes, apró termetű egyenesszárnyú faja a homoki bunkóscsápúsáska (Myrmeleotettix antennatus). A Kárpát-medencében található sérülékeny állomány elszigetelt az ukrán és orosz sztyeppéken található nagyobb európai area-résztől, ezért a faj az Európai Unió területén veszélyeztetett (EN), míg az egész kontinenst tekintve nem fenyegetett (LC) besorolást kapott. (Fotó: Puskás Gellért)

Az európai szinten eddig értékelt szárazföldi élőlénycsoportok közül az egyenesszárnyúak a legnagyobb arányban fenyegetettek. Náluk csak az édesvízi puhatestűek és az édesvízi halak között magasabb a három fenyegetett kategóriába eső fajok aránya, ami az európai vizes élőhelyek különleges érzékenységét és kedvezőtlen állapotát mutatja.

A szöcskék, sáskák, tücskök számos madár és hüllő táplálékát alkotják, ezért csökkenésük egész élőlényközösségekre hatással lehet. Érzékenyek a vegetációszerkezet és a mikroklíma változásaira, ezért az egyenesszárnyúakra évtizedek óta úgy tekintenek, mint az ökoszisztémák „egészségének”, valamint a füves élőhelyek biodiverzitásának indikátorai.

A fő veszélyforrások közül kiemelhető az intenzív mezőgazdaság, amely a gyepterületek eltűnéséhez, degradálódásához és feldarabolódásához vezetett. Ennek a tájhasználatnak a főbb negatív hatású elemei a túlzott műtrágya-használat, a nehéz gépek alkalmazása, a gyakori kaszálás, a rovarirtó szerek (peszticidek) használata stb. Sok faj esetében kritikus a túllegeltetés, máshol – így hazánkban is – az állatállomány és ezáltal a legelők csökkenése miatt tűnnek el az alkalmas élőhelyek.

A turizmus és az urbanizáció is gyakran tüntetik el vagy degradálják az élőhelyeket, ebből a szempontból különösen veszélyeztetettek a tengerparti fajok. Elsősorban Görögországban és a Kanári-szigeteken számottevő veszélyforrások a bozóttüzek, amelyek számos szűk elterjedésű faj állományainak jelentős részét pusztították ki az elmúlt években is.

 szovenyig_gampsocleis_glabr.jpg

A hazánkban védett tőrös szöcske (Gampsocleis glabra) messzire hangzó ciripelését nagyobb gyepterületeinken szerencsére még sokfelé lehet hallani. A Franciaországtól Mongóliáig elterjedt faj populációi Európában mára csak szórványosan találhatók meg és erősen elszigeteltek egymástól. Az állomány folyamatosan csökken, több országból már ki is pusztult. A faj, bár hatalmas elterjedési területű, európai szinten mérsékelten fenyegetett (NT), az EU28 országokban pedig a sérülékeny (VU) kategóriába került. (Fotó: Szövényi Gergely)

A fajok megőrzésének elengedhetetlen feltétele, hogy eléggé ismerjük igényeiket, állományaik méretét és változását és a veszélyeztető tényezőiket. A hatékony és megfelelő védelmi intézkedések érdekében ezért kívánatos volna egy országhatárokon átívelő, páneurópai monitoring program az európai egyenesszárnyúak figyelésére.

A vörös lista elkészültének máris jelentkező rövid távú eredménye, hogy felkelti a figyelmet néhány veszélyeztetett fajra. Magyarországon is több olyan – esetenként viszonylag gyakori és természetvédelmi oltalom alatt sem álló – egyenesszárnyú él, amelyek európai szinten fenyegetettek, vagy legalábbis csökkenő trendet mutat az állományuk. E fajoknak a megőrzésében hazánknak fokozott felelőssége van. Ilyenek többek között a nyugati homlokjegyestücsök (Modicogryllus frontalis), a tőrös szöcske (Gampsocleis glabra) és több homokvidékekhez kötődő faj, pl. a homokpusztai szöcske (Montana montana) és a homoki bunkóscsápúsáska (Myrmeleotettix antennatus).

Az IUCN honlapján elérhetőek:

  • az egyes fajok európai értékelései (fajnevekre keresve találhatók meg, de kilistázható az összes értékelés is, ha egy összetett kereséssel az Orthoptera rendre és Európára szűrünk),
  • a program lezárásaként az eredményeket összegző jelentés
Kihalás fenyegeti az európai szöcskék, sáskák, tücskök negyedét Tovább
Szemelvények a holyvák színes világából

Szemelvények a holyvák színes világából

Legfeljebb félcentis, egyszínű barna bogarak – vagy mégsem? A holyvák rendkívül fajgazdag családjában igazi szépségek is akadnak.

 

Írta: Makranczy György (Bogárgyűjtemény)

 

A holyvák a legnagyobb rovarrend (a bogarak) legnagyobb családja: közel 70 ezer leírt fajt számlál. A valóságos fajszámuk viszont ennek legalábbis többszöröse lehet, hiszen rengeteg fajukat nem írták még le. Általában igen rövid, a potrohot be nem borító kemény szárnyfedőjük van, ami az elülső pár szárny módosulata, és a hátsó pár (repülésre használt) szárnyat hivatott védeni. Testméretük 0,5 és 50 mm közötti, de legtöbbjük 2–8 mm, tehát elég aprók.

phanolinus_pretiosus_nikola_rahme-lq.jpg

 Plochionocerus splendens, Bolíviából és a körülötte lévő országokból ismert, igen szép holyvafaj (fotó: Rahmé Nikola)

Nagyon jellemző a holyvákra a teleszkópszerűen összehúzható-kinyújtható, illetve hajlítható potroh. Természetes testtartásuk gyakran jellegzetesen S-alakú, mivel potrohukat a testük fölé görbítik. Ez kivételesen sikeres evolúciós innováció, hiszen a többnyire tömör, hajlíthatatlan testű más bogarakhoz képest nagy mozgékonyságot biztosít nekik. Emiatt életmódjuk rendkívül változatos lehet, és benépesíthetik azokat az élőhelyeket is, melyekhez a többi bogár nem fér hozzá.

A holyvák (Staphylinidae) családja nagyon ősi csoport, de jelenlegi óriási sokféleségük csak az utóbbi 4–5 millió évben alakult ki. A legkorábbi ma ismert bogár a Perm időszakból való, mintegy 275 millió éves, viszont a legkorábbi holyvaalkatút a Felső-Triászban találták, ez körülbelül 228 millió éves. Még nem tudjuk, mi okozta több, nagyon korán kialakult rovarcsoport ilyen robbanásszerű sikerét egy olyan rövid időszak alatt, ami földi élet egész története szempontjából csupán másodperceknek tűnik, de bizonyos, hogy az emberré válással párhuzamosan a rovarvilágban is ugrásszerű változások játszódtak le az utolsó néhány millió évben.

plochionocerus_splendens_nikola_rahme.jpg

Phanolinus pretiosus, az egyik legszebb fémfényű holyva, Kolumbiából írták le (fotó: Rahmé Nikola)

A bogarakon belül a holyvákat a kevésbé feltűnőek között említik, ha összehasonlítják őket az ékszer szépségű díszbogarakkal vagy a többi fémfényű, rendkívül színes testű csoporttal. Mégis, a holyvák sem szűkölködnek gyönyörködtető színekben és meghökkentő, sokszor bizarr testformákban és módosulásokban. A legtöbb módosulást a mirmekofil (szó szerint "hangyakedvelő") fajoknál tapasztalhatjuk, ezek hangyák társaságában élnek, és kétféle stratégiájuk ismert arra, hogy az egyébként igen ellenséges és harcias hangyakolóniákkal elfogadtassák magukat. A fajok egyik csoportja egészen hangyaszerű testalakot öltött, a hasonlóság néha olyan mértékű, hogy alig lehet a vendégállatot a boly lakói között felismerni (ilyenkor legtöbbször eltérő mozgásuk árulja el őket).

A másik stratégia az, hogy sajátos vegyületek kibocsátásával "bolondítják el" a hangyákat. Az ilyen állatok nem hasonlítanak hangyákra, de a társas életű (szociális) rovarok életében döntő szerepet játszó kémiai kommunikácóval "győzik meg" a bolyt, hogy fogadják el őket fajtársként.

apocellus_sp_corse.jpgA mirmekoid (hangyákat utánzó) testalkat annak a jelzése, hogy az illető állat hangyák társaságában él, mint ez az Európába is behurcolt Apocellus-faj (a fotón hátoldalról és hasoldalról). Az Apocellus-fajok eredetileg újvilági elterjedésűek, de cserepes növények importjával Európában már 100 évvel ezelőtt is gyakran felbukkantak (fotó: M. Tronquet)

A legtöbb fémfényű holyva Közép- és Dél-Amerikában (az ún. neotrópusi régióban) él. A színeknek valószínűleg biológiai funkciója is van, például a párzásban, a védekezésben és a más rovarokkal való kapcsolatban, ahogy ezt már a sárga potrohvégű és azt jellegzetesen csóváló neotrópusi fajokról kimutatták. A feltűnő színek az utóbbi években azért is a kutatások középpontjába kerültek, mert az ilyen színeket előidéző fizikai jelenségek az ipar vagy a biotechnológia számára is felhasználhatónak tűnnek. Bár egyelőre a bogarak színképző módszereiről kevesebbet tudunk, és talán nem olyan izgalmasak, mint például a lepkék pikkelyeiben található nanostruktúrák, a csillogó színű vagy érdekes szőrzetű holyvák látványnak nem utolsók, és még bizonnyal sok titkot rejtenek.

nordus-fungicola-montage1.jpg

Nordus fungicola a panamai Barro Colorado szigetről, feltűnő sárgás-narancsos potrohvéggel, amelyet gyakran felemel és csóvál (fotó: S. Chatzimanolis)

 

triacrus-dilatus_trigonopselaphus-diplopegus.jpg

 

A Triacrus dilatus (Brazília) feltűnő, kékes fémfényű holyvafaj is sárgás-pirosas potrohvégű, de ez nem minden faj sajátja, ahogy azt az egyébként nagyon hasonló Trigonopselaphus diplopegus (Ecuador és Peru) fotója is mutatja. Utóbbi a 3-4 cm-es testhosszat is elérheti (fotó: S. Chatzimanolis)

Sajnálatos viszont, hogy Közép- és Dél-Amerikában a még ismeretlen, tudomány számára leíratlan fajok aránya olyan óriási, hogy az oda látogató bogarász szinte alig talál már ismert fajt. Sőt, a még nem közölt új fajok leírását nagymértékben hátráltatja az, hogy az illető bogárnak esetleg egyetlen közeli rokona sincs még leírva, ezért szinte lehetetlen az új fajt bármihez hasonlítani.

Az utóbbi években megjelent néhány közlemény igazolja, hogy csak a már múzeumokban megtalálható, korábban begyűjtött holyvaanyag felhasználásával a neotrópusi fajok száma tízszeresére emelkedhet egy revízió (felülvizsgálás) során. Az erősen veszélyeztetett amazóniai esőerdőkben pedig alig történt eddig számottevő gyűjtés, országnyi, teljesen feltáratlan területek vannak, ahonnan még sosem látott emlősök és madarak is előkerülnek, a rovarvilágról pedig szinte semmit nem tudunk.

 parosus-plate-montage-lq.jpg

A feltűnően lapos testű Parosus-fajok trópusi növények (pl. csuporkafélék, Gesneriaceae) levélhüvelyeiben élnek. Az ismert fajok száma 2014-ben 3-ról 20-ra emelkedett, de azóta is már több új faj került elő (fotó: H. Schillhammer)

 

 

 

Szemelvények a holyvák színes világából Tovább
Robbanó kenyér?

Robbanó kenyér?

A kovaföld összetétele és alkalmazása a mindennapokban

Fehér mint a hó, könnyű mint a pille, vészhelyzetben ehető, de ott van a legpusztítóbb robbanószerben is. Talán kevesen tudják, hogy ez az anyag a kovaföld, más néven a diatomit. Valószínűleg még ennél is kevesebben nézték már meg közelebbről, milyen is ez a porózus anyag, ami hazánkban is több helyen gyűjthető.

Írta: Buczkó Krisztina

lutilla009col.jpgA szlovákiai Lutilla mellett található kovaföldről készült képen középen a Cymatopleura nemzetséghez tartozó kovamoszat viszonylag nagy termetűnek számít a diatómák között

A kovaföld maga ugyan nem robban, de az egyik legfontosabb robbanóanyag, a dinamit egyik fő alkotóeleme. A kenyér pedig azért került bele a címbe, mert a második világháború nagy éhínségei közepette a fehér, lisztszerű anyaggal dúsították a kenyérnek valót. Tápértéke ugyan nincs, de a kovafölddel kevert lisztből sütött kenyérből mégiscsak kicsivel több juthatott az éhezőknek. Napjainkban a kovaföld jótékony hatásáról számos fórumon olvashatunk – e sorok írója, aki több évtizede foglalkozik a kovaalgákkal, ebben nem hisz, ezért erről most ne is essen több szó.

Nézzük inkább, milyen is a kovaföld közelebbről. Kovamoszatok (Bacillariophyta) tömegei építik fel. Kova (szilícium-dioxid, (SiO2.nH2O)) anyagú vázuk van, mely cipősdobozszerűen illeszkedő két egységből áll. A két dobozfél jól záródó dobozt képez, de övek, szalagok ékelődhetnek közéjük, ami biztosítja a sejt növekedését a merev váz ellenére.

lutilladoboz-stuarosirellabw.jpgOldalnézetből jól látható a doboz két fele (Staurosirella grunowii)

A szilárd kovavázon jellemzően kis lyukacskák (pórusok) vannak, de sok más, számunkra díszítőelemnek tűnő struktúra (dudor, tüske, nyúlvány) is előfordul. Egyetlen köbcentiméternyi kovaföldben átlag 3-4 milliónyi kovaváz van. Sejtjeik átmérője 0,002–0,2 mm közötti, de elérheti a 2 mm-t is.

kopecz88bw.jpgErdélyben, Köpec mellett gyűjtötték még a 19. században azt a kovaföldet, amelyben ezt a kovamoszatot találták

Több, mint 20 ezer fajukat írta le eddig a tudomány, de konzervatív becslések szerint is legalább egy nagyságrenddel több, azaz több, mint 200 ezer fajuk élhet a Földön. A fajok megismerése egyre gyorsuló ütemben halad. Az utóbbi évtizedekben évente  átlag több mint 400 fajt írnak le. A genetikai vizsgálatok alapján is nyilvánvaló, hogy a kovamoszatok megismerésének nagyon az elején járunk.

A vázak az élőlények elhalása után tömegesen halmozódhatnak fel. Így keletkezik a könnyű, laza kovaföld, a diatomit. A magyarországi kovaföld-előfordulások közül a Gyöngyöspatai-medence bádeni korú (16–13 millió év) rétegösszlete a legteljesebb. A nagyjából 45m vastag aligsósvízi-édesvízi környezetben lerakódott kovaföld a piroxénandezit egyenetlen felszínére települ. A vulkáni tevékenység következtében a víz oldott kovasavban dús volt. Később a terület megsüllyedt, és kapcsolatba került a nyílt tengerrel. A felső tengeri kovaföld összletet főként lebegő életmódot folytatott kovamoszatfajok vázainak tömege építi fel.

A kovaföldet mint finom csiszolóanyagot már a görögök is felhasználták. Építőanyagként az isztambuli Hagia Sophia templom különleges kupolájához is felhasználták 432-ben.

Európában Hannover mellett, az amerikai kontinensen pedig Kaliforniában, Lompoc környékén található a leghíresebb kovaföldbánya. De Csehországban (Borovany) és Szlovákiában (Močiar) is folyik bányászat.

dscf7055.JPG2006-ban Třeboň-ban (Csehország) rendezték meg a közép-európai kovamoszat-kutatók találkozóját. A kongresszusi kirándulás során a Borovany kovabányát látogattuk meg

dscf7070.JPGTisztítóberendezések az üzemben

dscf7078.JPGA késztermék – tisztított kovaföld Borovany-ból

A részletes anyagvizsgálatok szerint a kovaföld főbb tulajdonságai (könnyű, porózus, rossz hővezető, csak a nagyon erős lúgok oldják, vagyis kémiailag elég ellenálló) lehetővé teszik a széles ipari felhasználását. Nagyon jó szűrő-, csiszoló- és építőanyag, növényvédőszer, katalizátor, szigetelő, festékek adalékanyaga vagy száraz tisztításhoz szükséges anyag készíthető belőle.

Szűrőként való alkalmazása a legismertebb. Többek között gyümölcslevek, étkezési olajok és  a sörök szűrésére használják. A gyógyászatban a vérplazma tisztításánál van rá szükség. Csiszolóként pedig a fogkrémek adaléka.

És végül essék néhány szó a dinamitról is, amit nem kisebb ember, mint Alfred Nobel talált fel 1866-ban, és egy évvel később, 1867-ben szabadalmaztatta is. Korábban Nobel már hosszasan  kísérletezett a nitroglicerinnel és a lőporral. Ha 10 százalék nitroglicerint adunk a lőporhoz, ezzel akár meg is kétszerezhetjük a robbanás hatásfokát. Az így előállított anyag azonban nagyon balesetveszélyes, mert az oldat a legkisebb ütésre is robban. Sokéves munka eredményeként Nobel előállította a dinamitot, 75 százalék nitroglicerin, 0,5 százalék szóda és 24,5 százalék kovaföld keverékeként. Ez az elegy elég stabilnak bizonyult, és elindulhatott világhódító (vagy inkább világpusztító?) útjára.

2017. április 1-jén a Magyar Természettudományi Múzeumban a Műhelytitkok programsorozat keretében látogatóink kézbe vehetnek kovaföldet. A Kárpáti-régió több pontján gyűjtött minták nagyon különböző összetétetelű kovaföldjeit vizsgálhatjuk együtt a mikroszkóp alatt.

Többek között Szurdokpüspöki, Lutilla, Dubravica, Bodos, Köpec, Erdőbénye térségéből származó minták alkotó kovamoszatjait mutatunk be.

 

Robbanó kenyér? Tovább