Miért ne? Hiszen természetrajzi múzeum… de akkor is! Mégiscsak múzeum. Legyenek azok az állatok preparálva, kitömve, fotózva! Mint minden „rendes” múzeumban!

Csakhogy a múzeumok ma már egészen mások, modern formájuk változatos, élményközpontú, emberközeli. És ebbe sok minden belefér.

Az alábbi írással útjára indítjuk az Állatkert a múzeumban című sorozatot, amelyben a Mátra Múzeum "állatkertjének" érdekességeiről tudósítunk – legyenek azok hétköznapi események, vagy olyan információk, amelyeket az adott fajról, annak ökológiai, etológiai vonatkozásairól tudni érdemes.

Írta: Ballók Zsuzsanna

A Magyar Természettudományi Múzeum Mátra Múzeumában, Gyöngyösön 2015 májusától állatkertként üzemelő élőállat-bemutató van. A 300 m² alapterületű állatkertben trópusi, szubtrópusi környezetben madárröpde és kis tó található, melyeket két szinten terráriumok és akváriumok vesznek körül. Az állatkertnek a nagyrészt üvegfalú, zárt épületrész (a Pálmaházban) ad otthont.

Terráriumok a Mátra Múzeum Pálmaházában

Mit tud hozzáadni egy állatkert egy természettudományi múzeumhoz? Egyik elsődleges feladatunk az élővilág megismertetése. Múzeumunk értékét növeli, hogy tudományos alapossággal gyűjti, őrzi és feldolgozza az állat- és növényvilág elsősorban hazai fajait. Állandó kiállításunk pedig lehetővé teszi a szemléletes, megragadó bemutatásukat. Mindezt pompásan kiegészíti a Pálmaház, ahol az eddig preparátumokon, másolatokon keresztül megismert fajokat elevenen is megfigyelhetjük. Itt a gyűjteményekhez képest csak kevés, nagyjából 35–40 faj figyelhető meg, és nem is hazaiak. Kevés, mert az élőlényeknek mindig nagyobb a hely és törődés kell, mint a preparátumoknak. És nem hazaiak, mert az itthoni természetvédelmi szabályozás és a Pálmaház mikroklímája is az egzotikus fajoknak kedvez leginkább. Fontos, hogy az egyes nagyobb rendszertani csoportokból legalább néhány példát láthassunk, ezért bemutatunk gerinctelen és gerinces fajokat is, az utóbbiak közül halakat, hüllőket, kétéltűeket, madarakat és a közeljövőben emlősöket is.

Egy oktató, ismeretterjesztő intézményben hatalmas előnye van az ilyen kis állatkertnek. A növények mellett jó néhány állat is kézbe fogható, vagy egészen közelről vizsgálható. Az állatbemutatóba kerülő egyedek egy részénél követelmény, hogy hajlandó legyen elviselni, amikor gondozója vagy egy múzeumpedagógus felemeli, vagy akár simogatásra, óvatos tapogatásra az érdeklődőknek odanyújtja.  Az élő állat közvetlen közelsége, megtapintása olyan élményt jelenthet, ami messzemenően segíti a hallott, látott információ hosszú távú rögzülését, megértését. Könnyedén eloszlathatók olyan tévhitek is, mint hogy a kígyók nyálkásak, a szakállasagáma szúr, a kifejlett zöld leguán könnyű, csak fel kell kapni, vagy hogy a csótányok harapnak.

Mindezek tudatában nyilvánvaló, hogy egy ilyen speciális állatkertbe nem könnyű összeválogatni az állatokat. Ráadásul, mivel múzeumról van szó, akad még pár szempont, amit be kellene tartani.
Itt van mindjárt a csönd, amit egy múzeumban nem illik harsányan megtörni! A legtöbb lakónk ezt maximálisan tiszteletben is tartja, ám a díszpintyekkel ilyen téren gondok vannak. A pálmaházban élik zajos, élénk mindennapjaikat jókora röpdéjükben. Helyük tágas, berendezése a természeteshez hasonló. Ez biztosítja, hogy nem csak maguk az állatok, de szokásos viselkedésük is megfigyelhető. Ilyen például a szaporodás. Lakóink egy része ebben is jeleskedik, így például zebrapintyeink. Reggel náluk első a lágyeleség „felszolgálása”. Sürgős, mert négy-öt fióka kéri számon a szülőpáron. 

Zebrapinty a madárröpdében

Ahogy a madaraink a Pálmaház „zenei felelősei”, a látványért leginkább a vízi állataink felelnek. Jól megvilágított, 1300 literes akváriumokban trópusi sügérek, nagytestű harcsafélék, apró, színes rajhalak úsznak. Groteszk küllemükkel a mexikói axolotlok nagy kedvencei a látogatóknak.  Néhány percig persze vonzzák a gyerekszemeket a színes sügérek, végül azonban mindenki az axolotlok akváriuma előtt köt ki és időzik hosszan.

Ha már a „felelősöknél” tartunk: a hang- és színjátékhoz a díszletet a Pálmaház növényei biztosítják.

A Föld különböző tájairól származó trópusi, szubtrópusi növények remekül érzik magukat a nedves talajon  és  a megemelt páratartalmú levegőn

A megfelelő nedvességtartalom biztosítása olykor okoz kellemetlen perceket. Megesik, hogy az ember óvatosan betipeg a növények közé, ültetni, metszeni kezd, majd minden figyelmeztetés nélkül hirtelen ugyan kellemes, ám bőséges párafüggöny ereszkedik rá. „Ez semmi, majd megszárad!” – gondoljuk, és elszántan ültetünk tovább. A közvetlenül az esőztető leállása után meginduló öntözőrendszer viszont már feladja a leckét. Nemcsak a lábunk alatt megjelenő pocsolyák okoznak bosszús perceket, hanem a gyorsan megfogalmazódó felismerés is, miszerint a sár nem marad a Pálmaházban, miután befejeztük a munkát, hanem a cipőnk talpáról adagonként szabadulva végigkísér minket a múzeum összes többi terének lépcsőin, folyosóin, irodáin…

A trópusokról származó ízeltlábúaknak ugyancsak kedvező a klíma a Pálmaházban, melynek növényei között és mellett bújnak meg terráriumaik. Ők mintha tisztában lennének azzal, milyen a múzeumi rend.

Négysávos sáska (Tetrataenia surinama)

A botsáskák idejük (nappaluk) nagyobb részében nem mozdulnak. Nagy részük kedvenc tápláléknövényén üldögél, és színével, formájával tökéletesen környezetébe olvadva csendben várja, hogy megéhezzen. Ekkor újból táplálkozik kicsit, tulajdonképpen saját lábai alól eszegetve ki a leveleket. Mivel legtöbbjük rózsalevéllel táplálkozik, az Abasár – Gyöngyös közti reggeli, tömött buszjáraton gyakori jelenség, hogy egy egyébként békésnek tűnő családanya, muzeológus jókora, 60–80 cm hosszú ágakból álló gyepűrózsacsokorral bökdösi a körülötte állókat.
Szellemsáska (Heteropteryx dilatata)

Képzeljük most el a rózsaágas jelenetet, csak most nem éppen barátságos méretű nejlonzsákkal, amelyben ráadásul nem illatozó rózsák, hanem lótrágya lapul. A terráriumokban is és a Pálmaházban is sok olyan növényfaj van, amely a laza, nagy szervesanyag-tartalmú földet igényli. Úgyhogy buszon cipelünk, majd keverünk…

Nagyjából 40–45 fajt mutatunk be terráriumokban, akváriumokban és a röpdében. Mindenkinek más-más táplálék kell, így lehetőségünk van lehetőségünk mag- és salátatálakat készíteni, elszabadult takarmánytücskök után mászni négykézláb, takarmányegerek korát, testméretét, darabszámát táblázatban követni, különféle ágakat vágni és cipelni, kézzel füvet tépkedni, majd „fűtortává” rendezni.

Mivel több fajunk kifejezetten nagy hajlandóságot mutat arra, hogy szaporodjék, állandó az utánpótlásunk bot- és ördögsáskából, zebrapintyből, anoliszból és a bütykös csótányból, ami önmagában remek. Az viszont időnként nehézséget okoz, hogy a növendékek előszeretettel lépnek meg terráriumukból. Így előfordulhat, hogy délcegen figyelő kis anoliszt találunk a madáritatóban, flamingóvirágon vagy akár a látogatók kezében. De megesik, hogy a tájékoztató táblán inog át jellegzetes mozgásával egy 3–4 cm-es növendék botsáska, és az is előfordult már, hogy a pálmaházi kis tó partján hatalmas szemeit meresztő apró víziagáma hűsölt. Őket persze mind össze kell szedni, el kell helyezni, fel kell nevelni. Még hogy múzeumban dolgozni unalmas!

Az állataink közül a legszelídebbeket lehet vakargatni, langyos vízzel mosogatni, finomságokkal kézből kínálni. Ilyen nagy kedvencek a szakállasagámák, de a zöld leguánok és a bütykös csótányok is.

zöld víziagáma (Physignathus cocincinus)

Fehértérdű tarantula (Acanthoscurria geniculata)

 Tejbéka (Trachycephalus resinifictrix)
Hosszúorrú fürgesikló (Philodryas baroni)

Pele, ébresztő! címmel indult el az Év emlőse országos programsorozat, amelyen a mogyorós pelét mutatják be a természetvédők.

forrás: MTI (Budapest, 2017. április 28., péntek), képek: Magyar Természettudományi Múzeum

A Földművelésügyi Minisztérium természetmegőrzési főosztálya által működtetett Vadonleső Program 2017-ben a mogyorós pelét jelölte az év emlősének - emlékeztetett Rácz András környezetügyért felelős helyettes államtitkár a sorozat pénteki megnyitóján a Magyar Természettudományi Múzeumban.

Dr. Rácz András, Környezetügyért Felelős Helyettes államtitkár (Földművelésügyi Minisztérium)

Felidézte, hogy a sorozat évről évre egyre nagyobb figyelmet kap, tavaly például 25 országos programon több mint 21 ezer embert, , többségében gyereket tudtak elérni és bemutatni nekik az akkori év emlősét, a denevért. Tavalyelőtt az ürge, azelőtt a sün viselhette a címet - fűzte hozzá.

Az év emlősének a Vadonleső Program minden évben olyan védett, fokozottan védett vagy veszélyeztetett magyarországi fajt választ, amelyek társadalmi elfogadása és védelme kiemelt természetvédelmi feladat - hívta fel a figyelmet Bakó Botond, a program munkatársa.

Bakó Botond (Vadonleső Program) bemutatta a programot, mesélt is

A szakember elmondta, hogy a mogyorós pele este ébred, éjszaka közlekedik a lombos ágak takarásában, keresi a cserjék virágait, terméseit, gyümölcseit, de a hajnal már az öreg fák odvában vagy az ágak közé font, gömb alakú fűfészkében éri. A téli időszakot téli álomban, többnyire a föld alatt dermedve vészeli át. Ebben az időszakban szíve percenként egyet ver és akár hét hónapon keresztül nem eszik, nem iszik.

A mogyorós pele (Vadonleső Program)

Az éves rendezvényhez gyerekeknek szóló pályázatok, előadások, pelefesztivál és pelebarát kiskerti programok is kapcsolódnak. Eszperente pele versek címmel például a 12-21 éves korosztály számára hirdetnek vers vagy meseíró pályázatot, amelyre a mogyorós peléről szóló csak "e" és "é" magánhangzókat tartalmazó rövid írásokat várják szeptember 15-ig. Pelék és szomszédaik címmel korhatárra való tekintet nélkül profi és amatőr fényképészek számára írnak ki versenyt, amelyre szegélylakó kistermetű emlős fajok, például pelék, pockok, cickányok vagy vadon élő egérfajok hétköznapjait bemutató fotókat vár a szakemberekből álló zsűri október 13-ig. Ezek mellett a Természettudományi Múzeum májustól október közepéig tartó rajzpályázata is a mogyorós peléhez kapcsolódik.

Gryllus Vilmos, zenészKossuth-díjas magyar zenész, pelés, ürgés és egyéb állatos dalokat adott elő

Az év során számos alkalommal, rendezvényeken és fesztiválokon csatlakoznak írók, költők, zenészek és képzőművészek, mások mellett Für Anikó, Molnár Krisztina Rita, Tóth Krisztina, Gryllus Vilmos, Ijjas Tamás, Lackfi János és a pécsi Tamás Éva Játéktára zenekar a programsorozathoz.

Für Anikó, Jászai Mari-díjas magyar színésznő, vadonatúj pele verseket adott elő

Minden évben a Magyar Természettudományi Múzeuma ad otthont az év emlőse sorozat nyitó és záró rendezvényének - hangsúlyozta Korsós Zoltán, az intézmény főigazgatója, aki azt is kiemelte, hogy a múzeum A kiválasztottak című időszaki kiállításán a 2017-es év összes faját, például az év vadvirágát, emlősét, ősmaradványát, ásványát, rovarát is megismerhetik a látogatók.

Dr. Korsós Zoltán, a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatója

A vadállatokkal való kapcsolatunk egyidős emberré válásunk történetének kezdetével, és eredendően a ragadozó és zsákmánya közötti kifinomult szabályozás határozta meg.

Írta: Tóth Mária

A nyestek már a spájzban, vagy legalábbis a lábtörlőnkön vannak

Az együttélés a természetben és a vadászat során szerzett tapasztalatok egyaránt elősegítették az állatok viselkedésének, életmódjának mind alaposabb megismerését. Emellett az ember elkezdte kiválogatni a saját igényeinek leginkább megfelelő képességű, adottságú fajokat, illetve azok legtökéletesebb egyedeit; a domesztikáció a haszonállatok, díszállatok sokaságának kitenyésztését eredményezte.  

Azonban nemcsak mi választottunk társakat, hanem sok állat elfogadott, kiválasztott minket és az általunk létrehozott tájat, településeinket is. A természetes környezet kíméletlen, fokozódó átalakításával, a települések számszerű és területi gyarapodásával párhuzamosan folyt és folyik az élővilág urbanizálódása is, melynek során egyes élőlények beköltöznek a településekre, és közvetve-közvetlenül kapcsolatba kerülnek velünk és háziállatainkkal. A kapcsolat egyik meghatározó sajátossága lett, hogy gyakorlatilag megszűnt hagyományos ragadozó-préda kapcsolatunk a vadállatokkal, helyette egy különleges „asztalközösség” és táplálékhálózat keretében kapcsolódunk össze a szintén különleges városi ökoszisztémában.

Az asztalnál jelen vannak a „szeretem”, szépséges, aranyos, közkedvelt, óhajtott, „cuki” lények és a „nemszeretem”, csúf, vagy kártékony, akár veszélyes, invazívan terjedő lények – és természetesen az ember is, aki asztalát bőven megterítette.

Források és veszélyek az épített környezetben

Az épített környezet, angolul „built environment” kifejezés az ember által épített települések összességére vonatkozik, függetlenül azok kiterjedésére, tagoltságára, beágyazottságára. A település olyan élettér, melyet az ember saját megélhetésének biztosítására hoz létre, viszont közvetve-közvetlenül forrásokat kínál (pl. táplálékot, telelőhelyet, alvóhelyet, stb.) más élőlény számára is. Az épített környezet építőanyagai többnyire eltérnek a természeti környezettől (például a beton, az üveg, az aszfalt), és ezek hőmegtartó képessége miatt a városok klímája is környezetéhez képest melegebb, szárazabb, egyfajta „hőszigetet” képeznek. A térbeli, illetve a szerkezeti heterogenitás változatos, de elszigetelődő, és kisebb kiterjedésű élőhelyfoltok kialakulását eredményezi.  Antropogén zavaróhatások, úgynevezett stressz-faktorok jellemzik, mint pl. a fény-, zaj-, levegő-, talaj- és vízszennyezés. Kulcsfontosságú a folyamatosan keletkező, nagy mennyiségű, gyakorlatilag állandó forrás: a hulladék.

Az urbanizálódó élővilág

Az urbanizálódás biológiai értelemben főként a generalista – azaz tágtűrésű, opportunista –, ökológiai értelemben vett „megalkuvó” – azaz a kínálathoz alkalmazkodó –, kultúrakövető – azaz az emberhez és épített környezetéhez jól alkalmazkodó – fajok épített környezetben történő megtelepedését jelenti. Az állatok urbanizálódását többnyire nem a természetes élőhely elvesztése, beszűkülése vagy a táplálékhiány okozza, hanem sokkal inkább a ragadozók, versenytársak viszonylagos kis száma és a szinte kiaknázhatatlanul sok táplálék és biztonságos búvóhely. A városi élettérben a populációkat szabályozó mechanizmusok is jelentősen megváltoznak, és az állatok gyakran nagyobb egyedsűrűségben élnek urbánus viszonyok között, mint természetes élőhelyeiken, és már viszonylag rövid időn belül is jelentősen megváltoztathatják viselkedésüket, módosulhat életciklusuk. Ilyen változások lehetnek például a mozgáskörzet csökkenése, a nappali és évszakos aktivitás megváltozása, a szaporulat számának növekedése.

A „kártevő” címke  

A városlakó állatok jelenlétéről leginkább akkor szerzünk tudomást, amikor tömegességük, aktivitásuk, ismétlődő nyomaik, halmozódó kártételeik miatt figyelünk fel rájuk. Az együttélés ugyanis nem várt közelségbe hozta a vadont, amire nem voltunk és még mindig nem vagyunk felkészülve. Ezért a kártevő kategóriába került számos állat, amely csupán haszonélvezője az urbánus forrásoknak. Szinte elkerülhetetlen a konfliktus, mert jelenlétükből esztétikai, gazdasági, közegészségügyi, természeti károk keletkezhetnek. Nemcsak élvezetes madárcsicsergés vesz minket körül, és nemcsak titokzatos, új nyomokat találunk a kertben, hanem bizony megjelenhetnek guanóhalmazok a balkonon, a köztéri szobrokon, a padláson, megrongálódhat a tetőszerkezet, a szigetelés, a szellőző-berendezések, vagy akár amortizálódhat békésen parkoló autónk egy éjszaka során. 

Fontos azonban kiemelni, hogy semmilyen élőlény nem születik kártevőnek, sem a patkány, sem a nyest, sem a galambok, sem egyes rovarok: számunkra és a mi környezetünkben válnak kártevővé, kizárólag mi, emberek  vagyunk ezért felelősek, még ha ez többnyire nem is tudatos tevékenység következménye. A kártevővé válás folyamatában kulcsfontosságú tényező a táplálék és a búvóhely biztosítottsága, az állományok növekedését kontrolláló tényezők hiánya. Gerincesek esetében kártevővé válhatnak a háztartási hulladékot hasznosítók, a túltartott és kivaduló háziállatok, házi kedvencek, a rendszeres etetéssel felduzzasztott állományok, azok, melyek más ragadozó vagy versenytárs híján meghódítják a gondozatlan épületeket, kerteket, csatornákat, városrészeket. Gerinctelenek esetében a kártevővé válás sokkal bonyolultabb, árnyaltabb, de napjainkban különösen felgyorsult az idegenhonos fajok véletlenszerű behurcolása. Ezen fajok új életterükben szinte zavartalanul, olykor invazív módon terjednek. Közös bennük, hogy komoly gazdasági károkat okozhatnak, betegségeket, parazitákat terjeszthetnek.  

A kártevő kategória azonban meglepően törékeny: könnyen ragad, könnyen kopik, alapvetően az embernek okozott kár mennyisége, gyakorisága határozza meg.

A „cuki” és a „hasznos” címke az urbánus világban

A cukiság újkeletű, egyfajta túláradó antropomorf jelző, mellyel az aranyos, szép, különös, kedves, pici, stb. élőlényeket, elsősorban állatokat szokás mostanság illetni. Ez a fogalom kell a médiának és a médiából táplálkozóknak, különösen, ha a vélt vagy valós értékhez rendelik, hogy növelje egy adott téma fontosságát, az adott termék forgalmazását, akár közvetlenül az adott kedvencek vásárlását. Noha ártalmatlannak tűnik, nem az: táplálja az „etessünk”, „vásároljunk” mozgalmakat, a túltenyésztést, a túltermelést, egyoldalúvá, gondtalanná-cukivá téve a világot.

A hasznos lények úgymond „szolgáltatnak”, egyben valós elemei az urbánus ökoszisztémának. A szolgáltatás lényege, hogy természeti, kulturális és gazdasági hasznot is nyújthatnak. Fontosságuk miatt a természetvédelem zászlósfajaihoz hasonlóan monitorozzák, kutatják állományaikat. Azonban a gyakran rásegítéssel (pl. táplálás, élettér biztosításával) fenntartott, felduzzasztott populációk önfenntartó képességét, az urbánus közösségben betöltött szerepét, hatását nem ismerjük eléggé.

A városlakó, neten szörföző modern ember örömmel ragad meg a cuki és hasznos lényeknél, hiszen zaklatott, rohanós életében önmaga már alig tart kapcsolatot a valós természettel.

Tendenciák és megoldások

A városiasodás kényszer, intenzitása nő; előrejelzések szerint 2020-ra a Föld népességének mintegy 75%-a városokban fog élni. Ez ijesztőnek tűnhet, de egyedüli megoldás a fennmaradásra is. Nem csak a városi lakosság és népsűrűség növekszik, hanem várhatóan nő az épített környezetben megtelepedő fajok száma, köztük sajnos elkerülhetetlenül nő azoknak a fajoknak a részaránya, akik kártevővé válnak. Erről az ösvényről nem tudunk letérni, de képesek lehetünk a folyamatot lassítani. Ezen a téren főleg a negatív hatások kiszűrésére, megelőzésére van lehetőségünk, azonban a hosszú távon „élhető város” kizárólag a városlakó élővilág megismerésével, üzeneteinek megértésével, a városi vadgazdálkodás, parazita-, kórokozó és kártevő-monitoring tevékenységének összehangolásával oldható meg. Az is tudható, hogy nem elég a zöldfelületeket megtervezni, olyan várostervezés-építés szükséges, amely már az asztalon megtervezi az élővilág befogadásának vagy éppen kirekesztésének lehetőségeit is, amire képesek lehetünk, ha megismerjük e meglepően és lenyűgözően változatos városiasodó élővilágot is.

A nyesttel való kapcsolatunk tökéletesen reprezentálja azt a kettősséget, ami a természetet kizáró, egyben természetre vágyó emberi mivoltunkban érhető tetten. A középtermetű menyétféle ragadozó szinte teljes elterjedési területén városlakó lett. Szinte észrevétlenül lopózott be házainkba, kertjeinkbe, parkjainkba, csúcsragadozóvá vált. Állandósulása, egyre nagyobb létszáma miatt egyre szembetűnőbbek lettek kártételei is (martes.elte.hu). Mégis, amint így április-május tájékán elárvultnak vélt nyestkölyköket találnak a padlásokon, sokan segíteni, birtokolni, babusgatni, akár felnevelni is szeretnének egy újabb „cuki” háziállatot. Ne segítsük kártevővé válni! Ő már megtalálja a helyét az asztalnál.

A Blog-bejegyzés a szerző, a Magyar Kártevőirtók Országos Szövetségének XXVI. Országos Konferenciáján (2016. Mátraháza) elhangzott előadás anyagának átdolgozott, bővített verziója.

Az MTM Mátra Múzeumának egyedi arculatot nyújt az intézmény kettős profilja, hiszen a gyöngyösi múzeum részben Magyarország második legnagyobb természetrajzi, részben a mátraalji város rendkívül gazdag történeti gyűjteményének ad otthont. Jelenlegi időszaki kiállítása is ezt a kettősséget, illetve az abban rejlő izgalmas lehetőségeket igyekszik a látogatók elé tárni.

A március elején az Orczy-kastélyban rendezett tárlat Az álcázás művészete címet viselte.

Az ARC/ÁLARC (avagy az egymást viselő maszkok birodalma) nevet kapta a gyöngyösi születésű jelmeztervező, Tordai Hajnal nevével fémjelzett kiállítás, mely az emberi arc kendőzésének történeti kezdeteitől a közelmúlt és a jelen ikonikus színházi álarcainak segítségével a dramaturgiai célú maszkírozásig vezetik a nézőt. A bőséges történeti, színháztörténeti információt a szövegek mellett érdekes képanyag és a térben kiállított, valóban a színpadot megjárt maszkok hordozták. A barokk-klasszicista Orczy-kastély hófehér árkádos központi tere ideális hátteret nyújtottt a kiállításnak.

Tordai Hajnal pályája során az Operaház, a győri Kisfaludy Színház, majd a Nemzeti és a Pesti Magyar Színház tagjaként több mint 500 színdarab, opera, operett és musical jelmeztervét készítette el. Többek között Jászai Mari-díjas és Érdemes művész. Kollégáival egyfajta kultúrtörténeti missziót vállalt fel, amikor a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával több utazó kiállítást hozott létre, melyek egy-egy téma kapcsán a magyar színháztörténetnek és színművészetnek is emléket állítanak.

A Mátra Múzeumban rendezett ARC/ÁLARC kiállítás alkotói: Tordai Hajnal (jelmeztervező), Juhász Tibor (kiállítástervező), Gajdó Tamás (színháztörténeti szöveg), Juhász Kristóf (maszktörténeti szöveg), Kőfaragó Gyula (grafika)

Az elmúlt öt év legjelentősebb őslénytani ásatásait mutatja be a Magyar Természettudományi Múzeum Jégkorszaki rejtvények című időszaki, interaktív kiállítása.

forrás: mti

Ez a tárlat újszerű megközelítésben próbálja meg a jégkorszaki "rejtvényeket" bemutatni - emelte ki Korsós Zoltán, a múzeum főigazgatója a tárlat keddi szakmai megnyitóján.

Hozzáfűzte: a kiállítási térben a valódival megegyezően rekonstruált ásatási helyszín azért is különleges, mert itt nemcsak az adott helyen elpusztult élőlényeket, hanem emberi tevékenységet is sikerült felfedezni, olyan ősemberhez köthető táborhelyeket, tűzrakó helyeket, ősemberi táplálkozó raktárakat lehetett feltárni, amelyek újszerűen mutatják be a jégkorszaki ember és a vele élő állatok együttesét.

dr.Korsós Zoltán, a múzeum főigazgatója

dr. Pazonyi Piroska, a Magyar Tudományos Akadémia a Magyar Természettudományi Múzeum és az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Paleontológiai Kutatócsoportjának tudományos munkatársa elmondta, hogy a tárlat három lelőhely leletanyagát mutatja be: a 2012-ben megtalált feldebrői gyapjas mamut 15 nagyobb csontmaradványát, a Szurdokpüspökiben 2014-ben feltárt négy gyapjas mamut különböző csontmaradványait és a 2014-2015-ben feltárt gyapjas orrszarvú maradványait Pécelről. Az őslénytani leleteken kívül Pécelről pattintott kőeszközök is előkerültek, így a ritka gyapjasorrszarvú-lelet nemcsak őslénytani, hanem ősrégészeti szenzáció is, annál is inkább, mert ritkán kerülnek elő 25-35 ezer éves vadász- és egyéb eszközök.

dr. Pazonyi Piroska, a Magyar Tudományos Akadémia a Magyar Természettudományi Múzeum és az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Paleontológiai Kutatócsoportjának tudományos munkatársa nyilatkozik

"A kiállítás maga egy igazi nyomozásra buzdítja a látogatókat, amelyben egy feladatlap segítségével mindenki kipróbálhatja milyen nyomozó, illetve paleontológus válna belőle. A feladatok során egy jégkorszaki bűntényt kell felderíteni, a kutatók módszereinek segítségével" - fűzte hozzá.

A történet Feldebrőn játszódik nagyjából 15 ezer évvel ezelőtt. Ahogy ez a detektívregényekben szokásos, ki kell deríteni, hogy ki volt a "tettes", aki a bűntényt elkövette, és ki volt az "áldozat", akinek a maradványait megtalálták. A nyomozás a tetthelyen, vagyis az őslénytani lelőhelyen kezdődik, ahol minden nyomot rögzíteni kell hasonlóan egy bűnügyi helyszínelőhöz, majd a laborban folytatódik a kutatás, ahol a maradványokat kell meghatározni és beazonosítani.

 

Nyomozz te is a tettes után!

 

Vajon hogyan találják meg a muzeológusok a paleontológiai lelőhelyeket? Hogyan lehet megfejteni az ősidők ránk maradt nyomait? Hogyan tudunk ezekből következtetni a múltban lezajlott folyamatokra, eseményekre? 
Most te is a paleontológus bőrébe bújva vehetsz részt egy izgalmas nyomozásban, a jégkorszakban.  Kiállításunkban valódi ásatáson, valódi leletek és vizsgálati módszerek segítségével fejtheted meg, ki volt a tettes és mi történt a tett színhelyén 25 ezer évvel ezelőtt. 

 

A kiállítás az időszaki kiállítások belépőjegyével tekinthető meg április 13-tól. 

2016 decemberére elkészült az európai egyenesszárnyúak vörös listája. Az értékelések eredménye meglehetősen sötét képet fest, jelenleg ez a rovarrend vezeti a kontinens leginkább veszélyeztetett szárazföldi élőlénycsoportjainak listáját.

Írta: Puskás Gellért és Szövényi Gergely

A természeti értékek megőrzésére létrehozott nemzetközi szervezetek közül kiemelkedik az 1948-tól működő Természetvédelmi Világszövetség (IUCN). Egyik legismertebb tevékenysége a kihalással veszélyeztetett fajok vörös listájának összeállítása. A röviden csak Vörös Lista vagy Vörös Könyv néven emlegetett jegyzék azonban sokkal több egy egyszerű fajlistánál. Egy szigorú szabályok szerint végzett értékelési folyamat eredményeképpen ugyanis minden faj esetében megmutatja, hogy mekkora a kipusztulásuk kockázata. A Földön ma élő és a közelmúltban élt összes élőlény besorolható az alábbi kategóriák valamelyikébe:

Az IUCN Vörös Listájának kategóriái

Az értékeléseket az adott fajt legjobban ismerő szakértők végzik szigorú protokoll szerint, ezért a lehető legkevesebb bennük a szubjektív elem. Ezek a hiteles, ráadásul egymással összehasonlítható elemzések ezért a legáltalánosabban használt források a fajok veszélyeztetettségére vonatkozóan.

Az egyes fajok globális értékelése mellett – kissé eltérő protokoll alapján – országos vagy regionális vörös listák is készíthetők. Ilyen, európai szintű lista elkészítésére vállalkozott az elmúlt években egy 150 kutatóból álló szakértői csoport. A cél a kontinens egyenesszárnyúinak, vagyis az Orthoptera rovarrend – a szöcskék, a tücskök és a sáskák – összes fajának természetvédelmi értékelése volt.

A grandiózus munkát Axel Hochkirch, a Trieri Egyetem professzora irányította. Több műhelytalálkozó segítette a hatékony munkát, amelyeken számos ország szöcskészei vettek részt. Egy erre a célra létrehozott levelezőlistán pedig két évig szinte napi kapcsolatban voltak a kutatók, így gyűlt össze az értékelések alapjául szolgáló rengeteg adat.

A mindössze az albán kikötőváros, Durrës környékének homokdombjain élő nyergesszöcskefaj, az Uromenus dyrrhachiacus a súlyosan veszélyeztetett (CR) kategóriába került (Fotó: Puskás Gellért)

A munka első lépése a vizsgált terület lehatárolása volt. Nem feltétlenül egyszerű ugyanis Európa határait meghatározni, a célterület végül nem is  egyezett teljesen a földrajzkönyvekben megszokottakkal: a Kaukázus ugyanis kimaradt belőle, része volt viszont pl. Madeira, az Azori-, és a Kanári-szigetek. Külön vizsgálták az Európai Unió területét, így végül minden fajra rögtön két regionális értékelés is készült: egy a teljes kontinensre, és egy az EU28 országok területére.

A lehatárolt földrajzi területen a tudomány összesen 1082 egyenesszárnyúfaj előfordulását ismeri. Közülük 7 faj bizonyítottan emberi behurcolás eredményeképpen telepedett meg a kontinensen, vagy ritka kóborlóként csak időlegesen van jelen, ezért rájuk az IUCN kategóriái nem alkalmazhatók. A többi 1075 fajról viszont részletes értékelés készült.

Az értékelések tartalmazzák a kérdéses fajra vonatkozó taxonómiai, elterjedési, ökológiai ismereteket, részletes adatokat az állomány nagyságáról és annak változásáról, a veszélyeztető tényezőket, a meglévő vagy szükséges védelmi intézkedéseket, a faj esetleges emberi hasznosítását, valamint hogy kereskedelmi forgalomban van-e. Szerepelnek természetesen az IUCN vörös listájának megfelelő kategóriái, és azok a kritériumok, amelyek indokolták a faj besorolását, két földrajzi léptékben (Európa, EU28).  Minden értékelést a fajra vonatkozó legfontosabb forrásokat, hivatkozásokat tartalmazó irodalomjegyzék zár.

A tüskéslábú pozsgóc (Bradyporus dasypus) elterjedési területe. Sárga: jelenlegi elterjedés, piros: kipusztult, sávos: valószínűleg kipusztult. (Forrás: iucnredlist.org.)

Kevés faj esetében léteztek korábban hasonlóan összeszedett ismeretek, és azok egy része is elavult az idők során. Most viszont naprakész információt nyerhetünk az összes európai egyenesszárnyúról az IUCN honlapján online megjelent és böngészhető értékelésekből. Különösen informatívak az elterjedési térképek, amelyek olyan módon összegzik a jelenlegi összes publikált és eddig még nem közölt tudást, ami csak a sok szakértő közös munkája eredményeként jöhetett létre.

A vizsgált egyenesszárnyúfajok közül 739 csak Európában fordul elő – ez a teljes fajszám csaknem 70%-a –, ezek tehát a kontinens bennszülött (endemikus) élőlényei. Esetükben az értékelések az IUCN globális vörös listájára is felkerültek.

Az 1075 értékelést áttekintve némileg meglepő és meglehetősen elszomorító eredményt kapunk. Európai szinten a fajok 25,7%-a, míg az Európai Unión belül 28% került valamelyik kihalással fenyegetett kategóriába (CR, EN, VU). Az arány azonban ennél is magasabb, mivel a fajoknak kereken 10%-a adathiányos (DD) besorolást kapott, esetükben nem áll rendelkezésre elegendő ismeret ahhoz, hogy megállapítható legyen a veszélyeztetettség mértéke, ugyanakkor valószínűsíthető, hogy ezek egy része is valójában valamilyen mértékben veszélyeztetett. Ez a tudáshiány a további kutatások szükségességét is jelzi.

Az európai szinten eddig értékelt szárazföldi élőlénycsoportok közül az egyenesszárnyúak a legnagyobb arányban fenyegetettek. Náluk csak az édesvízi puhatestűek és az édesvízi halak között magasabb a három fenyegetett kategóriába eső fajok aránya, ami az európai vizes élőhelyek különleges érzékenységét és kedvezőtlen állapotát mutatja.

A szöcskék, sáskák, tücskök számos madár és hüllő táplálékát alkotják, ezért csökkenésük egész élőlényközösségekre hatással lehet. Érzékenyek a vegetációszerkezet és a mikroklíma változásaira, ezért az egyenesszárnyúakra évtizedek óta úgy tekintenek, mint az ökoszisztémák „egészségének”, valamint a füves élőhelyek biodiverzitásának indikátorai.

A fő veszélyforrások közül kiemelhető az intenzív mezőgazdaság, amely a gyepterületek eltűnéséhez, degradálódásához és feldarabolódásához vezetett. Ennek a tájhasználatnak a főbb negatív hatású elemei a túlzott műtrágyahasználat, a nehéz gépek alkalmazása, a gyakori kaszálás, a rovarirtó szerek (peszticidek) használata stb. Sok faj esetében kritikus a túllegeltetés, máshol – így hazánkban is – az állatállomány és ezáltal a legelők csökkenése miatt tűnnek el az alkalmas élőhelyek.

A turizmus és az urbanizáció is gyakran tüntetik el vagy degradálják az élőhelyeket, ebből a szempontból különösen veszélyeztetettek a tengerparti fajok. Elsősorban Görögországban és a Kanári-szigeteken számottevő veszélyforrások a bozóttüzek, amelyek számos szűk elterjedésű faj állományainak jelentős részét pusztították ki az elmúlt években is.

A fajok megőrzésének elengedhetetlen feltétele, hogy eléggé ismerjük igényeiket, állományaik méretét és változását és a veszélyeztető tényezőiket. A hatékony és megfelelő védelmi intézkedések érdekében ezért kívánatos volna egy országhatárokon átívelő, páneurópai monitoring program az európai egyenesszárnyúak figyelésére.

A vörös lista elkészültének máris jelentkező rövid távú eredménye, hogy felkelti a figyelmet néhány veszélyeztetett fajra. Magyarországon is több olyan – esetenként viszonylag gyakori és természetvédelmi oltalom alatt sem álló – egyenesszárnyú él, amelyek európai szinten fenyegetettek, vagy legalábbis csökkenő trendet mutat az állományuk. E fajoknak a megőrzésében hazánknak fokozott felelőssége van. Ilyenek többek között a nyugati homlokjegyestücsök (Modicogryllus frontalis), a tőrös szöcske (Gampsocleis glabra) és több homokvidékekhez kötődő faj, pl. a homokpusztai szöcske (Montana montana) és a homoki bunkóscsápúsáska (Myrmeleotettix antennatus).

Az IUCN honlapján elérhetőek:

• az egyes fajok európai értékelései (fajnevekre keresve találhatók meg, de kilistázható az összes értékelés is, ha egy összetett kereséssel az Orthoptera rendre és Európára szűrünk),
• a program lezárásaként az eredményeket összegző jelentés

Legfeljebb félcentis, egyszínű barna bogarak – vagy mégsem? A holyvák rendkívül fajgazdag családjában igazi szépségek is akadnak.

Írta: Makranczy György (Bogárgyűjtemény)

A holyvák a legnagyobb rovarrend (a bogarak) legnagyobb családja: közel 70 ezer leírt fajt számlál. A valóságos fajszámuk viszont ennek legalábbis többszöröse lehet, hiszen rengeteg fajukat nem írták még le. Általában igen rövid, a potrohot be nem borító kemény szárnyfedőjük van, ami az elülső pár szárny módosulata, és a hátsó pár (repülésre használt) szárnyat hivatott védeni. Testméretük 0,5 és 50 mm közötti, de legtöbbjük 2–8 mm, tehát elég aprók.

 Plochionocerus splendens, Bolíviából és a körülötte lévő országokból ismert, igen szép holyvafaj (fotó: Rahmé Nikola)

Nagyon jellemző a holyvákra a teleszkópszerűen összehúzható-kinyújtható, illetve hajlítható potroh. Természetes testtartásuk gyakran jellegzetesen S-alakú, mivel potrohukat a testük fölé görbítik. Ez kivételesen sikeres evolúciós innováció, hiszen a többnyire tömör, hajlíthatatlan testű más bogarakhoz képest nagy mozgékonyságot biztosít nekik. Emiatt életmódjuk rendkívül változatos lehet, és benépesíthetik azokat az élőhelyeket is, melyekhez a többi bogár nem fér hozzá.

A holyvák (Staphylinidae) családja nagyon ősi csoport, de jelenlegi óriási sokféleségük csak az utóbbi 4–5 millió évben alakult ki. A legkorábbi ma ismert bogár a Perm időszakból való, mintegy 275 millió éves, viszont a legkorábbi holyvaalkatút a Felső-Triászban találták, ez körülbelül 228 millió éves. Még nem tudjuk, mi okozta több, nagyon korán kialakult rovarcsoport ilyen robbanásszerű sikerét egy olyan rövid időszak alatt, ami földi élet egész története szempontjából csupán másodperceknek tűnik, de bizonyos, hogy az emberré válással párhuzamosan a rovarvilágban is ugrásszerű változások játszódtak le az utolsó néhány millió évben.

Phanolinus pretiosus, az egyik legszebb fémfényű holyva, Kolumbiából írták le (fotó: Rahmé Nikola)

A bogarakon belül a holyvákat a kevésbé feltűnőek között említik, ha összehasonlítják őket az ékszer szépségű díszbogarakkal vagy a többi fémfényű, rendkívül színes testű csoporttal. Mégis, a holyvák sem szűkölködnek gyönyörködtető színekben és meghökkentő, sokszor bizarr testformákban és módosulásokban. A legtöbb módosulást a mirmekofil (szó szerint "hangyakedvelő") fajoknál tapasztalhatjuk, ezek hangyák társaságában élnek, és kétféle stratégiájuk ismert arra, hogy az egyébként igen ellenséges és harcias hangyakolóniákkal elfogadtassák magukat. A fajok egyik csoportja egészen hangyaszerű testalakot öltött, a hasonlóság néha olyan mértékű, hogy alig lehet a vendégállatot a boly lakói között felismerni (ilyenkor legtöbbször eltérő mozgásuk árulja el őket).

A másik stratégia az, hogy sajátos vegyületek kibocsátásával "bolondítják el" a hangyákat. Az ilyen állatok nem hasonlítanak hangyákra, de a társas életű (szociális) rovarok életében döntő szerepet játszó kémiai kommunikácóval "győzik meg" a bolyt, hogy fogadják el őket fajtársként.

A mirmekoid (hangyákat utánzó) testalkat annak a jelzése, hogy az illető állat hangyák társaságában él, mint ez az Európába is behurcolt Apocellus-faj (a fotón hátoldalról és hasoldalról). Az Apocellus-fajok eredetileg újvilági elterjedésűek, de cserepes növények importjával Európában már 100 évvel ezelőtt is gyakran felbukkantak (fotó: M. Tronquet)

A legtöbb fémfényű holyva Közép- és Dél-Amerikában (az ún. neotrópusi régióban) él. A színeknek valószínűleg biológiai funkciója is van, például a párzásban, a védekezésben és a más rovarokkal való kapcsolatban, ahogy ezt már a sárga potrohvégű és azt jellegzetesen csóváló neotrópusi fajokról kimutatták. A feltűnő színek az utóbbi években azért is a kutatások középpontjába kerültek, mert az ilyen színeket előidéző fizikai jelenségek az ipar vagy a biotechnológia számára is felhasználhatónak tűnnek. Bár egyelőre a bogarak színképző módszereiről kevesebbet tudunk, és talán nem olyan izgalmasak, mint például a lepkék pikkelyeiben található nanostruktúrák, a csillogó színű vagy érdekes szőrzetű holyvák látványnak nem utolsók, és még bizonnyal sok titkot rejtenek.

Nordus fungicola a panamai Barro Colorado szigetről, feltűnő sárgás-narancsos potrohvéggel, amelyet gyakran felemel és csóvál (fotó: S. Chatzimanolis)

A Triacrus dilatus (Brazília) feltűnő, kékes fémfényű holyvafaj is sárgás-pirosas potrohvégű, de ez nem minden faj sajátja, ahogy azt az egyébként nagyon hasonló Trigonopselaphus diplopegus (Ecuador és Peru) fotója is mutatja. Utóbbi a 3-4 cm-es testhosszat is elérheti (fotó: S. Chatzimanolis)

Sajnálatos viszont, hogy Közép- és Dél-Amerikában a még ismeretlen, tudomány számára leíratlan fajok aránya olyan óriási, hogy az oda látogató bogarász szinte alig talál már ismert fajt. Sőt, a még nem közölt új fajok leírását nagymértékben hátráltatja az, hogy az illető bogárnak esetleg egyetlen közeli rokona sincs még leírva, ezért szinte lehetetlen az új fajt bármihez hasonlítani.

Az utóbbi években megjelent néhány közlemény igazolja, hogy csak a már múzeumokban megtalálható, korábban begyűjtött holyvaanyag felhasználásával a neotrópusi fajok száma tízszeresére emelkedhet egy revízió (felülvizsgálás) során. Az erősen veszélyeztetett amazóniai esőerdőkben pedig alig történt eddig számottevő gyűjtés, országnyi, teljesen feltáratlan területek vannak, ahonnan még sosem látott emlősök és madarak is előkerülnek, a rovarvilágról pedig szinte semmit nem tudunk.

A feltűnően lapos testű Parosus-fajok trópusi növények (pl. csuporkafélék, Gesneriaceae) levélhüvelyeiben élnek. Az ismert fajok száma 2014-ben 3-ról 20-ra emelkedett, de azóta is már több új faj került elő (fotó: H. Schillhammer)

Fehér mint a hó, könnyű mint a pille, vészhelyzetben ehető, de ott van a legpusztítóbb robbanószerben is. Talán kevesen tudják, hogy ez az anyag a kovaföld, más néven a diatomit. Valószínűleg még ennél is kevesebben nézték már meg közelebbről, milyen is ez a porózus anyag, ami hazánkban is több helyen gyűjthető.

Írta: Buczkó Krisztina

A szlovákiai Lutilla mellett található kovaföldről készült képen középen a Cymatopleura nemzetséghez tartozó kovamoszat viszonylag nagy termetűnek számít a diatómák között

A kovaföld maga ugyan nem robban, de az egyik legfontosabb robbanóanyag, a dinamit egyik fő alkotóeleme. A kenyér pedig azért került bele a címbe, mert a második világháború nagy éhínségei közepette a fehér, lisztszerű anyaggal dúsították a kenyérnek valót. Tápértéke ugyan nincs, de a kovafölddel kevert lisztből sütött kenyérből mégiscsak kicsivel több juthatott az éhezőknek. Napjainkban a kovaföld jótékony hatásáról számos fórumon olvashatunk – e sorok írója, aki több évtizede foglalkozik a kovaalgákkal, ebben nem hisz, ezért erről most ne is essen több szó.

Nézzük inkább, milyen is a kovaföld közelebbről. Kovamoszatok (Bacillariophyta) tömegei építik fel. Kova (szilícium-dioxid, (SiO2.nH2O)) anyagú vázuk van, mely cipősdobozszerűen illeszkedő két egységből áll. A két dobozfél jól záródó dobozt képez, de övek, szalagok ékelődhetnek közéjük, ami biztosítja a sejt növekedését a merev váz ellenére.

Oldalnézetből jól látható a doboz két fele (Staurosirella grunowii)

A szilárd kovavázon jellemzően kis lyukacskák (pórusok) vannak, de sok más, számunkra díszítőelemnek tűnő struktúra (dudor, tüske, nyúlvány) is előfordul. Egyetlen köbcentiméternyi kovaföldben átlag 3-4 milliónyi kovaváz van. Sejtjeik átmérője 0,002–0,2 mm közötti, de elérheti a 2 mm-t is.

Erdélyben, Köpec mellett gyűjtötték még a 19. században azt a kovaföldet, amelyben ezt a kovamoszatot találták

Több, mint 20 ezer fajukat írta le eddig a tudomány, de konzervatív becslések szerint is legalább egy nagyságrenddel több, azaz több, mint 200 ezer fajuk élhet a Földön. A fajok megismerése egyre gyorsuló ütemben halad. Az utóbbi évtizedekben évente  átlag több mint 400 fajt írnak le. A genetikai vizsgálatok alapján is nyilvánvaló, hogy a kovamoszatok megismerésének nagyon az elején járunk.

A vázak az élőlények elhalása után tömegesen halmozódhatnak fel. Így keletkezik a könnyű, laza kovaföld, a diatomit. A magyarországi kovaföld-előfordulások közül a Gyöngyöspatai-medence bádeni korú (16–13 millió év) rétegösszlete a legteljesebb. A nagyjából 45m vastag aligsósvízi-édesvízi környezetben lerakódott kovaföld a piroxénandezit egyenetlen felszínére települ. A vulkáni tevékenység következtében a víz oldott kovasavban dús volt. Később a terület megsüllyedt, és kapcsolatba került a nyílt tengerrel. A felső tengeri kovaföld összletet főként lebegő életmódot folytatott kovamoszatfajok vázainak tömege építi fel.

A kovaföldet mint finom csiszolóanyagot már a görögök is felhasználták. Építőanyagként az isztambuli Hagia Sophia templom különleges kupolájához is felhasználták 432-ben.

Európában Hannover mellett, az amerikai kontinensen pedig Kaliforniában, Lompoc környékén található a leghíresebb kovaföldbánya. De Csehországban (Borovany) és Szlovákiában (Močiar) is folyik bányászat.

2006-ban Třeboň-ban (Csehország) rendezték meg a közép-európai kovamoszat-kutatók találkozóját. A kongresszusi kirándulás során a Borovany kovabányát látogattuk meg

Tisztítóberendezések az üzemben

A késztermék – tisztított kovaföld Borovany-ból

A részletes anyagvizsgálatok szerint a kovaföld főbb tulajdonságai (könnyű, porózus, rossz hővezető, csak a nagyon erős lúgok oldják, vagyis kémiailag elég ellenálló) lehetővé teszik a széles ipari felhasználását. Nagyon jó szűrő-, csiszoló- és építőanyag, növényvédőszer, katalizátor, szigetelő, festékek adalékanyaga vagy száraz tisztításhoz szükséges anyag készíthető belőle.

Szűrőként való alkalmazása a legismertebb. Többek között gyümölcslevek, étkezési olajok és  a sörök szűrésére használják. A gyógyászatban a vérplazma tisztításánál van rá szükség. Csiszolóként pedig a fogkrémek adaléka.

És végül essék néhány szó a dinamitról is, amit nem kisebb ember, mint Alfred Nobel talált fel 1866-ban, és egy évvel később, 1867-ben szabadalmaztatta is. Korábban Nobel már hosszasan  kísérletezett a nitroglicerinnel és a lőporral. Ha 10 százalék nitroglicerint adunk a lőporhoz, ezzel akár meg is kétszerezhetjük a robbanás hatásfokát. Az így előállított anyag azonban nagyon balesetveszélyes, mert az oldat a legkisebb ütésre is robban. Sokéves munka eredményeként Nobel előállította a dinamitot, 75 százalék nitroglicerin, 0,5 százalék szóda és 24,5 százalék kovaföld keverékeként. Ez az elegy elég stabilnak bizonyult, és elindulhatott világhódító (vagy inkább világpusztító?) útjára.

2017. április 1-jén a Magyar Természettudományi Múzeumban a Műhelytitkok programsorozat keretében látogatóink kézbe vehetnek kovaföldet. A Kárpáti-régió több pontján gyűjtött minták nagyon különböző összetétetelű kovaföldjeit vizsgálhatjuk együtt a mikroszkóp alatt.

Többek között Szurdokpüspöki, Lutilla, Dubravica, Bodos, Köpec, Erdőbénye térségéből származó minták alkotó kovamoszatjait mutatunk be.

Izgalmas bejelentésekkel teli díjátadóban lehetett része annak, aki elment, vagy élő internetes adásban követte végig a Varázslatos Magyarország 2016-os fotópályázatának kiállításmegnyitóját.

Hetedik alkalommal osztottak díjakat a Magyar Természettudományi Múzeumban az 50 legeredményesebb fotósnak hazánk egyik legnehezebbnek mondható természetfotó-pályázatán, a Varázslatos Magyarországon. Hogy miért is nehéz? Maguk a fotósok vallották be, nagy elszántságot kíván az a feladat, hogy valaki 10 hónapon keresztül folyamatosan tudjon magas színvonalú képeket benevezni a versenyre, odafigyelve arra is, hogy Magyarország nemzeti parkjainak élővilágának és értékeinek bemutatása legyen a fókuszban. Ennek ellenére egyre népszerűbb a pályázat a profi és az amatőr természetfotósok körében. 2016-ban is minden hónapban 4-4 kategóriában (Varázslatos Magyarország természeti szépségei, madarai, egyéb állatai és Varázslatos Magyarország kompakt szemszögből) lehetett nevezni, ezek közül a 8 legeredményesebb hónap pontszámai kerültek összesítésre mindenkinél, és így a legtöbb pontot szerző fotós nyerte el a fődíjat. Idén egy már rutinosnak nevezhető győztest hirdettek ki a Varázslatos Magyarország legjobb természetfotósának, hiszen Daróczi Csaba negyedszer vehette át ezt a kitüntető címet, a második helyezett pedig Hargitai László lett.

Daróczi Csaba a 2016-os Varázslatos Magyarország első helyezettje

Két plusz kategóriában is indulhattak tavaly a pályázók. Harmadszor hirdették meg a Földművelésügyi Minisztérium és a Turista Magazin támogatásával az „Ember a természetben” kategóriát, amelynek első helyezettje Szatmári Zsolt lett, aki blogjával rendszeresen jelentkezik a turistamagazin.hu oldalán is.

Szatmári Zsolt: A hegy gyomrában (Ember a természetben kategória július 1. helyezett)

 A díjátadót Gaál Péter, a Varázslatos Magyarország Természetfotó Nonprofit Kft. alapítója nyitotta meg, majd dr. Rácz András, a Földművelésügyi Minisztérium környezetügyért felelős helyettes államtitkára köszöntötte a megjelenteket.

dr. Rácz András, a Földművelésügyi Minisztérium környezetügyért felelős helyettes államtitkára

A megnyitón dr. Csorba Gábor tudományos és gyűjteményi főigazgató-helyettes is felszólalt.

 dr. Csorba Gábor tudományos és gyűjteményi főigazgató-helyettes

Ezután a pályázat zsűrijének elnöke, dr. Kalotás Zsolt értékelte a tavalyi pályamunkákat, és a megérdemelt elismeréseken felül felhívta a pályázók figyelmét arra, hogy a pályázati kiírást figyelmesen olvassák el, mert sok fotót a nem megfelelő feltöltés miatt voltak kénytelenek kizárni. Valamint megkérte a fotósokat, hogy a következő évadban szenteljenek több figyelmet az Őrségi, Fertő-Hanság és Aggteleki Nemzeti Parkoknak, amelyekről kevesebb kép érkezett be a pályázatra. A beszédeket az idén 40 éves Bükki Nemzeti Park Igazgatóság igazgatója, Róna Kálmánné zárta.

Dr. Kalotás Zsolt a Varázslatos Magyarország zsűrijének elnöke

A díjátadót egy meglepetés-különdíj bejelentésével kezdte Gaál Péter. Mind a zsűri, mind a szervezők nagyon sok olyan művel találkozhattak, ami őket is ámulatba ejtette. Ilyen fotó Gutter Krisztián Lillafüred varázsa című éjszakai képe is, amiért a szervezők a 2017-es évadra ingyenes képfeltöltéssel jutalmazták.

Gutter Krisztián: Lillafüred varázsa (Varázslatos Magyarország természeti szépségei kategória október 2. helyezett)

A pályázat képeiből összeállított diaporámás vetítés után újabb izgalmas bejelentés következett. Gaál Péter színpadra szólította a naturArt – Magyar Természetfotósok Szövetségének elnökét, Fáth Pétert, és elmondta, hogy a két szervezet ezentúl igyekszik segíteni egymás munkáját. Régóta tervezett folyamat indul el ezzel, hogy legyen egy aktív együttműködés a magyar természetfotós pályázatok és azok között a szervezetek között, akik Magyarország természeti értékeit szeretnék bemutatni és megóvni.

Gaál Péter, a Varázslatos Magyarország alapítója (balra) és Fáth Péter a naturArt elnöke (jobbra)

Ezek után a Varázslatos Magyarország díjait a két Péter együtt adta át, és a Varázslatos Magyarországunk fotóalbum mellé, amely a kiállítás anyagából állt össze, minden díjazott kapott egy naturArt-os Az Év természetfotói Magyarország albumot. Az első két helyezett díjainak átadásában pedig Máté Bence is segédkezett.

Daróczi Csabának gratulál Máté Bence a 2016-os első helyezésért

Hatalmas tapsot kapott az az alig 13 éves fiú, aki a Turista Magazin „Ember a természetben” kategóriájában 3. helyezést ért el. Koncz-Bisztricz Tamás lett a „Legtöbb fotót feltöltő pályázó”, valamint a „Varázslatos Magyarország kompakt szemszögből” kategória 2. helyezettje is. Öt éves kora óta fotózik, és már nagyon sok fotópályázaton indult, amiken több díjat is nyert.

Koncz-Bisztricz Tamás, aki fiatal kora ellenére több első helyezést is bezsebelhetett 2016-ban a VM havi pályázatain:

Repülők (balra fent) - Ember a természetben kategória november 1. helyezés

Átváltozás (balra lent) - Varázslatos Magyarország kompakt szemszögből kategória augusztus 1. helyezés

 Ahogy Gaál Péter is fogalmazott a hivatalos program végén, jó látni, hogy a felnövekvő generációban is akad szép számmal lelkes természetszerető, akik követve az idősebbeket, igyekeznek megmutatni fotóik segítségével hazánk természeti értékeit. Ezt megerősítvén záróakkordként Péter bemutatta kisfiát is, remélvén, hogy ő is hasonlóképpen folytatja majd ezt az utat.

Gaál Péter és kisfia

Péter végül kihírdette a 2017-es évad indulását, a pályázati képeket április 1-től lehet feltölteni a Varázslatos Magyarország oldalára. Egy új kategória indulását is bejelentette, amely bár nem fog beleszámítani az összesített ranglistába, de a szervezők szeretnének nyitni a világ nemzeti parkjai felé. Az új kategória neve: „Képek a nagyvilágból”.

Ezután az amúgy főként magányosan alkotó fotósok egymás kiállított képeit csodálva beszélgettek szakmáról, érdekes és izgalmas fotós sztorikról, és gratuláltak egymásnak a szép teljesítményekért. Voltak, akik egymást fotózták műveik előtt. Itt például Potyó Imre állt be egy közös képre a kiállított fotókkal, a kamera másik oldalán Ravasz Balázs:

Potyó Imre denevéres fotója tőle balra látható

Számunkra jó érzés volt azt hallani, hogy az egyébként mindenhol előforduló karrierharc helyett, ami azért a természetfotósokat se kerüli el, inkább a vidám, érdeklődő, egymást segítő és elismerő beszélgetések voltak ezen az estén a jellemzők. Igaz, elcsíptünk egy mondatot a tavalyi nyertes Potyó Imrétől, amit az idei első helyezettnek, Daróczi Csabának címzett: „Jövőre megküzdünk!” Mi már alig várjuk!

A most megynyitott kiállítást egészen április 17-ig lehet még megnézni a Magyar Természettudományi Múzeum kupolatermében. Cím: 1083 Budapest, Ludovika tér 2-6.

 forrás: turistamagazin.hu

A jegyek és bérletek váltása a helyszínen, az előadás kezdete előtt a jegypénztárban lehetséges. Az előadásokat 12 éven felülieknek ajánljuk, 6 éves kor alatt ingyenesek.

Az előadásokra regisztrálni e-mailben a termeszettudomanyi@gmail.com címen lehet.

 Helyszín: Magyar Természettudományi Múzeum
               1083 Budapest, Ludovika tér 2.
               Semsey előadóterem

Jegyár: 600Ft / előadás 
Bérlet: 2000Ft (4 előadás)

Bérlet váltása esetén egyszeri ingyenes belépést biztosítunk az április 13-án nyíló Jégkorszaki rejtvények című kiállításunkra.

Az előadások időpontjai és témái: 

(Méret)aránytalan félelmek: a rettegett amazonok, a darazsak

április 6. 17.30 – 19.00

előadó: Vas Zoltán 

Magyarországon talán egyetlen állatcsoportot sem övez olyan mértékben eltúlzott félelem, mint a társas darazsakat, ráadásul erre a különböző médiumokban a darazsakról közvetített badarságok csak ráerősítenek. A jelenlétükre adott félelmi reakcióink pedig csak annak a valószínűségét növelik, hogy a darázs is fenyegetve érzi majd magát, és végül tényleg szúrás lesz a vége. Az életmódjuk, szokásaik megismerése viszont ad valamit, amit az ismeret nélküli félelem elvesz: azt hogy mindazért, amire képesek, „szeretet” nélkül is tudjuk csodálni őket, megadva nekik azt a „tiszteletet”, tartva tőlük pont annyira, ami kell ahhoz, hogy az esetek döntő többségében háborítatlanul megférhessünk egymás mellett. A társas darazsak szépségét, elképesztően összetett életvitelét és építészetét, viselkedését Vas Zoltán, a múzeum Hártyásszárnyúak gyűjteményének muzeológusa mutatja be.

Elménkbe kígyózó félelem

április 27. 17.30 – 19.00

előadó: Vörös Judit 

A kígyó szó hallatán sokakat rögtön dermesztő  félelem, még többeket legalábbis viszolygás fog el. Pedig többségük, kiváltképp Magyarországon, ártalmatlan az emberre. Megnyugodhatunk: nem kell mentőt hívnunk "kígyómarás" esetén egy börzsönyi kirándulás során, mert ahogy medvékkel nem, úgy viperával sem találkozhatunk ott. Ha alaposabban megismerjük a kígyók megjelenését, életmódját, előfordulását, láthatjuk, hogy valójában nagyon érdekes, látványos és különleges állatokról van szó.

A magyarországi kígyófajokat Vörös Judit herpetológus, a múzeum Kétéltű- és Hüllőgyűjteményének muzeológusa mutatja be.

Miért féljünk, és miért ne féljünk a csípőszúnyogoktól?

május 4. 17.30 – 19.00

előadó: Soltész Zoltán 

A csípőszúnyogokkal szinte minden ember került már közelebbi kapcsolatba. Csípésük igen kellemetlen viszkető érzést és bőrirritációt okoz, és a zümmögésüket is nehezen tűrjük. De a legnagyobb problémát a kórokozók terjesztésével okozzák. Az utóbbi néhány évben megjelent hazánkban három, Európában invazívnak számító faj, melyek potenciálisan több betegséget terjesztenek, mint az őshonos fajaink. De valóban kell-e ennyire tartanunk a Magyarországon élő fajok csípésétől? Milyen betegségeket terjesztenek hazánkban valójában, és hány ember fertőződik meg itthon? Az ember számára milyen haszna van ezeknek az állatoknak?

Többek között ezekre a kérdésekre is választ kapunk Soltész Zoltán dipterológustól, a Kétszárnyúak gyűjteményének kutatójától.

A lovakat nem lövik le, ugye? – Avagy hogy kerülnek emlősállatok a múzeumba? Gyűjteménylátogatás az Emlősgyűjtemény mélyraktárában

május 18. 17.30 – 19.00

előadó: Csorba Gábor 

Bizony, ma már sem lovakat, sem más emlősöket nem ölnek meg azért, hogy múzeumban kiállíthatók vagy tanulmányozhatók legyenek. Kittenberger Kálmán a XIX. században még azért is vadászott, hogy a Természettudományi Múzeum gyűjteményét gyarapítsa. Ma már ilyen gyűjtés nem lehetséges.

Hogy kerültek emlősök a múzeumba régen és ma? Ezekre a kérdésekre kapunk választ Csorba Gábor emlőskutatótól, a múzeum tudományos és gyűjteményi főigazgató-helyettesétől.

Írta: Angyal Dorottya

Fotó: Illés Andrea, Németh Tamás, Korsós Zoltán, Ľubomír Kováč, Andrej Mock és Angyal Dorottya

„Hajónapló 2017. március 4., szombat reggel fél nyolc. Süt a nap és jólesően langyos a levegő, ráadásul újra a magyar mediterráneumban vagyok. Az abaligeti kutatóházban a társaim már kábán készülődnek, ami egy kicsit az ébredező tavaszi légy gyenge próbálkozásira emlékeztet. Fél kilenc is elmúlik, mire az összes sisak, rovarszippantó, overál, jegyzetfüzet, gumicsizma és fényképezőgép testekre és zsákokba kerül, és mi hónunk alatt egy létrával útnak indulhatunk. Egészen rendhagyó programot eszeltünk ki erre a kellemes napra: állatokat mentünk. De nem ám akárhonnan, hanem a Mecsek legnagyobb és legismertebb barlangjából. És nem ám akármilyen állatokat, hanem olyan ízeltlábúakat, melyeket annak idején itt fedeztek fel, és amelyek alig-alig fordulnak elő másutt a világon. Mondhatni hungaricum-ok.”

Mikor Mattenheim József molnár néhány bátor falubeli legény kíséretében 1768-ban először hatolt az Abaligeti-barlang mélyére, ott már évezredek hosszú sora óta fejlődött az élet. Olyan élőlények népesítették be, amelyek biztonságos otthonra, védelemre leltek a földalatti járatokban és vizekben. Védelemre az éghajlatváltozás szeszélyei ellen, a kinti világban rájuk leselkedő ragadozók és vetélytársak ellen. Közben fokozatosan alkalmazkodtak a fény hiányához, a kevés elérhető tápanyagforráshoz és az állandó hűvös hőmérséklethez. Így történt, hogy ott voltak még akkor is, amikor Kölesy Vince és Mestrovich Antal ispán urak 1819-ben bejárták a barlangot, és elkészítették annak első térképét.

Ott voltak természetesen akkor is, amikor a tudósok először rájuk találtak. Elsőként Daday Jenő, a Magyar Nemzeti Múzeum kurátora. Egy 10-12 mm hosszú, szem nélküli, fehéres színű „ezerlábúra” bukkant, melyet Brachydesmus troglobius néven írt le a tudomány számára. Az állat a karimás ikerszelvényesekhez tartozik. Azért „karimás”, mert háti lemezei kétoldalt jellegzetesen megnyúltak, ami hát-hasi irányban lapított megjelenést kölcsönöz neki. A szelvényenként két pár lábat viselő ikerszelvényesek fontos lebontó szervezetek, hiszen főként elpusztult növényi maradványokkal táplálkoznak. Nem tévesztendők össze a ragadozó életmódot folytató, gyors mozgású százlábúakkal.

Brachydesmus troglobius Daday, 1889 – az Abaligeti-barlangból leírt karimás ikerszelvényes (Fotó: Korsós Zoltán)

Egy másik, a „szövő ikerszelvényesek” csoportjába tartozó faj szintén ebből a barlangból került elő, melyet Karl Verhoeff német zoológus-muzeológus Hungarosoma bokori néven írt le. A csoport nevében a „szövő” jelző arra utal, hogy a lerakott petéket az anyaállat selyemszövedékből készült fészekbe helyezi, hogy így óvja őket a kiszáradástól.

Hungarosoma bokori Verhoeff, 1928 – az Abaligeti-barlangból leírt szövő ikerszelvényes faj (Fotó: Ľubomír Kováč & Andrej Mock)

Három további gerinctelen állatfajt írtak le a kutatók az Abaligeti-barlang patakjából és kisebb állóvizeiből: az ősi bélyegeket hordozó, féregszerűen szelvényezett testű magyar vakvíziászkát (Protelsonia hungarica), a vakrák mércével mérve is meglehetősen apró, a repedéshálózat vizéből a barlangba került Gebhardt-vakbolharákot (Niphargus gebhardti), és a mindössze 2 mm-es, áttetsző héjú, a köveket borító biofilmen táplálkozó magyar vakcsigát (Bythiospeum hungaricum). E fajok leírása a 20. századi magyar zoológia egyik legkiválóbb - de antiszemita tanai miatt egyben legmegosztóbb - alakjához, Méhelÿ Lajoshoz, továbbá a berlini múzeumban kutató Adolf Schellenberghez és a puhatestűek elismert hazai tudorához, Soós Lajoshoz köthető. A barlang élővilágának jobb megismerésében felbecsülhetetlen szerepe volt a kor jeles barlangbiológusainak, Bokor Elemér, Gebhardt Antal és Dudich Endre professzoroknak is.

Az Abaligeti-barlangból leírt három vízi gerinctelen faj. A) Protelsonia hungarica Méhely 1924, B) Niphargus gebhardti Schellenberg 1934, C) Bythiospeum hungaricum (Soós, 1927) (Fotó: Németh Tamás)

Mindebből sejthető tehát, hogy az Abaligeti-barlang - több mecseki barlanghoz hasonlóan - igen különleges, és hazai viszonylatban gazdag faunával rendelkezik. Ennek oka leginkább a hegység földtörténeti múltjában, védett földrajzi helyzetében és elszigeteltségében keresendő. A fent említett fajok egy része kizárólag a Mecsek-hegység földalatti élőhelyeiről ismert, eltűnésük tehát hatalmas veszteség lenne.

Az utóbbi években újra felkerestük ezeket a titokzatos állatokat, és néhány begyűjtött példány alapján, modern összehasonlító taxonómiai módszereket alkalmazva, nemcsak rendszertani helyzetüket tisztáztuk, de elkészítettük gazdagon illusztrált leírásaikat is, és feltérképeztük filogenetikai helyzetüket. Adatokat gyűjtöttünk a már ismert és újonnan kimutatott előfordulási helyeikről. Populációméretüket és ökológiai igényeiket figyelembe véve javaslatokat tettünk védelmük kidolgozására. Ez a munka többek közt a Magyar Természettudományi Múzeum, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Pannon Egyetem, a Ljubljanai Egyetem és a kassai Pavol Jozef Šafárik Egyetem kutatóinak együttműködésében zajlott. (Fontosabb publikációink elérhetőségét a cikk végén találják.)

A triász korú mészkőben kialakult, aktív patakos Abaligeti-barlangot azonban legtöbben a régió fontos idegenforgalmi célpontjaként ismerik. Évszázadok óta nagy érdeklődés övezi, évről-évre turisták tízezrei csodálják meg meanderező, cseppkövekben gazdag főágát. 1996-ban a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság vette át a barlang kezelését a Baranya Megyei Idegenforgalmi Hivataltól. Ettől kezdve több szakaszban korszerűsítették a barlang berendezését: szakaszolt világítás került a főág kiépített járatába, a barlangi környezetbe jobban illeszkedő betonjárdákat, korlátokat és lépcsőket alakítottak ki. Jelenleg újabb korszerűsítés zajlik. Aktuálissá vált az omlásveszély elhárítása, az elektronikus rendszer átalakítása (hamarosan audiovizuális berendezések várják majd a látogatókat) és a lámpatestek cseréje, ami a lámpaflóra eltávolításával jár együtt.

Éppen ez utóbbi volt miniexpedíciónk apropója. A lámpaflóra az idegenforgalmi barlangokra jellemző jelenség, a képződményeket megvilágító lámpák fénykörében kialakuló zöld növények (algák, mohák és páfrányok) alkotják. Sok látogató úgy gondolja, hogy ezek a növények a barlang részét képezik, holott erről szó sincs. A lámpaflóra fajai a barlangbejárat tágabb környezetéből - a talajról és a sziklák falairól - származnak. Leggyakrabban a legközönségesebb, jól szaporodó felszíni fajok kerülnek be a barlangba, amelyek megtelepedése több szempontból is aggályos az üzemeltetés és a természetvédelem számára. Egyrészt eltakarják az eredeti képződményeket, másrészt a nagyobb szerves anyag mennyiség megjelenésével a kevés táplálékra berendezkedett barlangi fauna ökológiai egyensúlyát is felboríthatják a felszínről bekerült vetélytársak.

Mindez kétségkívül igaz, de az utóbbi jelenséget ebből a barlangból nem tudnám igazolni. Épp ellenkezőleg. Hat évre visszanyúló kutatásom során azt figyeltem meg, hogy a barlang ritka és bennszülött gerinctelen fajai egyenletesen alacsony egyedszámban előszeretettel tartózkodtak a lámpaflórán, ahol a szakaszos megvilágítás ellenére hosszú időt töltöttek el, feltehetően táplálkoztak is a növényzeten. A felszínről a barlangba került kompetítoroknak nem láttam nyomát.

Mivel tudtam, hogy a lámpaflóra napjai a barlangban immár meg vannak számlálva - a mechanikai és vegyi úton történő kezelés után írmagjuk sem marad majd -, úgy gondoltam, akcióba lépünk és összegyűjtjük a rajtuk élő kicsiny, de annál nagyobb jelentőségű állatokat, hogy aztán a barlang egy zavartalan szakaszán elengedjük őket. A tervemet a nemzeti park szakemberei és a felújítást végző kivitelező cég egyaránt helyeselték, minden szükséges segítséget megkaptunk.

Nincs más hátra, mint megismerni magát az akciót, képekben.

Útnak indulunk a kutatóházból. A létra még jól jöhet a magasan fekvő flórafoltoknál.

Sok helyen találunk növényzetet, néhol egészen nagy mennyiségben. A legtöbb folton vannak ízeltlábúak, leggyakrabban a barlangból leírt, fent említett karimás ikerszelvényes.

Puha, alumíniumból készült csipesszel óvatosan összegyűjtjük a flóráról a „nagyobb” példányokat, míg rovarszippantóval az apróbbakat. Tudom, igazából mindegyik nagyon kicsi. De a dolog nem reménytelen: a társaim már ügyesen észreveszik őket.

Egyre több faj egyre több egyede kerül a gyűjtőedénybe. Végül 10 fajt számlálok össze köztük olyan ritkaságokkal, mint a barlangból leírt Hungarosoma bokori és Brachydesmus troglobius (melyek mostmár tudjuk: ikerszelvényesek), egy összegömbölyödésre képes gömbsoklábú faj (ez is ikerszelvényes), egy kaszáspókfaj (Mitostoma chrysomelas) mely az aggteleki Baradla-barlangból is ismert, továbbá több ugróvillás faj (ősi testfelépítésű, elsődlegesen szárnyatlan hatlábúak), amelyek nagy valószínűséggel teljes életciklusukat a barlangban töltik.

A barlang egy távoli, természetes állapotában megmaradt zugában már jó ideje korhad néhány fadarab. Az ehhez hasonló penészes, morzsalékos bomló növényi anyag a szárazföldi barlangi gerinctelenek egy másik kedvelt tápanyagforrása. Itt rakunk „fészket” állatainknak, és szabadon engedjük őket.

Elkészült hát a menedék (társaim szerint „Dorka bárkája”), és csak remélni tudjuk, hogy az ide áttelepített állatok kedvező létfeltételeket találnak.

Újra a felszínen az elégedett csapat. Segítségemre voltak (balról jobbra): Varga Nikoletta, Milotta Péter, Nacsa Béla és Illés Andrea, a Pro Natura Karszt- és Barlangkutató Egyesület tagjai.

„Hajónapló ugyanaznap, délután fél négy. Hüllők módjára sütkérezünk a tó partján, kézről-kézre jár a pécsi sör. Boldog vagyok, de mégis a helyzet abszurditására gondolok. Mert mi történik? Az ember is el akar jutni egy rejtett, számára idegen világba, amit aztán minél több embertársával szeretne megismertetni. Ehhez az odakint használt segédeszközeit (lámpa, beton) viszi a zárt világba, amivel persze megbolygatja az ott élő „őslakosok” jól működő rendszerét. És amikor már kész a baj, akkor - segítő szándékkal - újra beavatkozik, szintén a kinti eszközeivel. Aztán ott vannak ugye a tudósok, akik mindenáron meg akarják érteni mindazt, ami önmagában már eleve tökéletes, és ha egy kicsi szeletet sikerül megfejteniük, fontos saját eredményként tálalják.

És még arra gondolok, hogy valószínűleg megint a férjemnek volt igaza. Egyszer azt mondta - csak a tartalmát idézem -, hogy bármilyen egyéni érdeket és haszonszerzési ambíciót félretéve most már minden embernek ugyanazzal az egy dologgal kellene foglalkoznia: hogy ne pusztuljon el ez a Föld. Erre szerintem a maga szintjén mindenki képes lenne. De ami a barlangokat illeti: nagyon jó a részese lenni annak, amikor a megszerzett tudást alkalmazva összefognak a kutatóintézetek, a nemzeti parkok és a barlangkutató egyesületek.”

A Földön élő jelenleg ismert állatfajok 95 százaléka gerinctelen élőlény. A maradék 5 százalékon osztoznak a gerincesek, és ennek körülbelül csak egytizede tartozik az emlősök osztályába, amely közel 5000 fajt számlál. 

Írta: Gubányi András (Parazitológiai gyűjtemény)

1. kép: Az északi vagy patkányfejű pocok hazai alfaja, a Microtus oeconomus mehelyi

Kisemlősök a táplálékláncban

Az emlősök osztálya a múltban fajokban sokkal gazdagabb volt. A földtörténeti korokban valaha élt emlőscsaládokat is figyelembe véve a 425 család közül mára 300 kihalt. A kisemlősök fontos szerepet töltenek be az adott ökoszisztémában: a trofikus kapcsolatok meghatározó láncszemei. Számos védett ragadozómadár és emlős táplálékállatai.

Az első bizonyítópéldány

Külön figyelmet érdemel azonban az északi vagy patkányfejű pocok (Microtus oeconomus) magyarországi alfaja, a Microtus oeconomus mehelyi (1. kép), amely egy korábbi klímaperiódusokban elterjedtebb élőhely megmaradt foltjainak maradványfaja, és egyben hazánk legritkább pocok(al)faja. 1974 óta védett, 2001-től fokozottan védett, szerepel a Berni Egyezmény III. Függelékében, és szerepel az Élőhelyvédelmi Irányelvben (Habitat Directive) is. Populációi jégkorszaki reliktumként maradtak fenn, jelezve a holarktikus (tehát az észak-amerikai, afro-eurázsiai, északi sarkvidéki faunatartományokban élő) faj elterjedésének déli határát. Észak-Európától Kelet-Szibériáig, illetve Észak-Kanadában és Alaszkában is megtalálható.

A Kárpát-medencében jelenleg három nagyobb térségből ismert az előfordulása: a Csallóköz és a Szigetköz, a Tóköz-Fertő-Hanság, valamint a Kis-Balaton területén. Már a XVII. század végén felfedezték a Kárpát-medencében. Az első fellelhető, megőrzött bizonyítópéldánya 1892-ből származik, és a Magyar Természettudományi Múzeum Állattárának Emlősgyűjteményében található (2. kép).  

2. kép: Az első múzeumi példány 1892-ből

Akkoriban még nem különítették el a széles elterjedésű törzsalaktól. Erre csak 1928-ban került sor Microtus ratticeps mehelyi (3. kép) néven, a múzeumi gyűjteményben őrzött, az 1900-as évek elején Rajka és Somorja környékén gyűjtött példányok alapján. 

3. kép: az Éhik Gyula által 1928-ban leírt alfaj holotípusa

Hidegtűrő rágcsáló

A többi pocokfajtól jól elkülöníthető: bundája szürkésbarnás, a gerince mentén sötétebb. A hazai állományok életmódjáról viszonylag keveset tudunk. Fészkét elsősorban zsombéksásosokban építi, melynek elhelyezkedése függ a területet borító víz magasságától, de a földfelszínhez közel található. A fészkeknek általában két-három bejárata van, amelyek a sűrű növényzetbe nyílnak. Alakja gömbölyded, fűszálakkal, sás- és gyékénylevelekkel bélelt.

Az északi pocok a vizes környezethez kiválóan alkalmazkodott, a zsombékok között könnyedén közlekedik. A nyílt területekre, kaszálókra ritkán merészkedik ki. A hideget és a nedvességet jól tűri, így a többi rágcsálóval ellentétben a csapadékos és/vagy hideg őszi-téli időjárás kevésbé tizedeli állományát. A Kárpát-medencei populációk aktivitása hőmérséklet-függő. A nyári meleg hónapokban elsősorban a hajnali, kora reggeli ill. az alkonyati, késő esti órákban jár táplálék után. A többi évszakban a nap minden szakában mozog. A hím és nőstény mozgáskörzete a szaporodás függvényében változó. A hímek egyetlen éjszaka alatt akár egy kilométeres távolságot is bejárhatnak. A nőstények a szoptatás ideje alatt nem távolodnak el a fészek környékétől.

Az északi pocok szemiakvatikus állat, növényi táplálékon él. Kedveli a különböző sásokat, füveket, a nád fiatal sarjait, rizómáit. Télen fák kérgét, gyökereit, illetve a gyékények gyöktörzseit fogyasztja előszeretettel.

A szaporodási időszak március és szeptember közé esik. A nőstények 20–23 napos vemhesség után, évente 3–5 alkalommal 2–12 utódot hoznak világra. A kölykök vakon születnek, a szemhéjuk a 9. napon nyílik ki. A szoptatás nagyjából 20 napig tart. Az utódok hathetesen már ivarérettek. Hazánkban az északi pocok gradációs ciklusa szoros összefügg a csapadékos és száraz évek váltakozásával.

Legfőbb természetes ellensége a hermelin és a menyét. Táplálékállata a barna rétihéjának, az egerészölyvnek. Számos egyede került elő réti fülesbagoly, erdei fülesbagoly, macskabagoly, gyöngybagoly és kuvik köpetéből. Irtja a róka, de a vaddisznó is pusztítja fészkeit túrásával és dagonyázásával.

Az északi pocok állományait veszélyeztető tényezők között elsőként kell említeni az élőhelyek beszűkülését és feldarabolódását, továbbá a magassásos társulások vízellátottságának csökkenését, az élőhelyek természetvédelmi kezelésének problémáit és az előre nem belátható antropogén hatásokat.

Besötétedett, elcsendesült a természet. Némi kósza motoszkáláson kívül csak a nád között és a partszegélyen loccsanó apró hullámokat hallani. Távol a folyón lassan haladó csónak sötét sziluettje dereng fel. Egyszer csak furcsa, öblös hangot sodor felőle a víz. Aztán megint hallani. A csónakban ülő horgász késő esti vacsorára hívja a folyó mélyének óriását: kuttyogat.

Írta: Szőke Viktória (Kétéltű- és Hüllőgyűjtemény)

Az áhított nagyétvágyú szörnyeteg a 2017-ben kitüntetett figyelemmel övezett harcsa (Silurus glanis) – az év hala. A furcsa, ám igen jellegzetes kutty (vagy leginkább butty) hangtól, amit a horgász a vízfelszín ütögetésével hallat, valamiképp megéhezik a harcsa. Hogy pontosan mire is emlékezteti a halat ez a hang, azt csak ő tudja, mindenesetre hallatán felúszik a vízfenékről, és ha a horgász szerencséje épp kedvez, a csaliját választja, és így kifogja a harcsát vacsorával – vacsorára.

Az év hala (forrás: www.apneasite.cz)

A harcsa Magyarország, és egyben Európa legnagyobbra megnövő édesvízi halfaja. A kontinensen egyetlen közeli rokona a kizárólag Görögországban élő négybajuszszálas harcsa (Silurus aristotelis). „Arisztotelész harcsája” csak a Jón-tengerbe ömlő Archeloos folyóban fordul elő, nevét pedig azért kapta az ókori filozófusról, mert elsőként ő figyelte meg és dokumentálta a faj szaporodását. Ellenben az év hala nem csak nálunk, hanem Európa nagy részén őshonos. Eredetileg a franciaországi Doubs folyótól, illetve a Rajna vízrendszerétől az Aral-tó vízgyűjtő területéig terjedt el, azonban gazdasági céllal és a helyenként nagyon elszaporodó pontyfélék állományának szabályozása érdekében több országba betelepítették.

Az esti folyóban mozdul a mély, és a sötétből kirajzolódik a harcsa nagy, széles feje, hosszú és erőteljes teste: ő a vízfenék zugaiban megbújó ragadozó, akinek testfelépítése és színezete is az életmódjához alkalmazkodott. Feje aránytalanul nagy, hatalmas harcsaszájában alul és felül apró fogacskákból álló gerebenszerű fogazat ül. Szájüregében a kopoltyúíveken a rózsáéhoz hasonló tüskesorok vannak, ezek együtt alkotják a kopoltyúkosarat – nincs mese, a szájába került préda nem menekülhet. Szemei aprók. Felső állcsontján 1 pár hosszú, az állkapcsán 2 pár rövidebb bajuszszála van. Teste pikkelytelen. Rövid és hengeres törzse a hosszú, oldalról lapított farokrészben folytatódik. Hátúszója apró, ellenben farok alatti úszója elér a lekerekített farkúszóig. Mellúszói erőteljesek, csontsugárral merevítettek. Színe az élőhelytől függően változatos: a szürkéstől az olajbarnáig minden átmenet előfordul, de oldalán a felhőszerű márványozottság és a világosabb hasoldal mindig jellemző.

A mélyvízi ragadozó portréja (forrás: landesmuseum.blogspot.hu)

Bár a vizeinkben leső harcsát magyarul lesőharcsának hívják, ez nem éles látására, hanem háttérbe húzódó, higgadt, viszont megfelelő pillanatban elszánt és karakán stílusára utal. Nem válogatós, alacsony az oxigénigénye, és a vízszennyezést is jól tűri, ám jellemzően az iszapos aljú, csendes, lassú folyóvizeket és tavakat kedveli, amelyek megfelelő rejtekhelyeket kínálnak számára. A nappalokat ugyanis zömmel a meder gödreiben, az alámosott parti részek sötétjében tölti. Vadászni éjszaka indul.

Mivel kedvelt élővizei többnyire nem igazán átlátszóak (még napközben sem túl nagy a látótávolság), éjjeli zsákmányoláskor nem hagyatkozhat a látására: fejlett nem-vizuális érzékszervei alakultak ki. Ajkain és bajuszszálain ízérzékelő receptorai vannak; a vízben terjedő elektromos jeleket is jól detektálja, és a hallása is remek, ami a vízen kívüli környezetre is kiterjed. Elsődlegesen azonban szaglása segíti a táplálék felkutatásában. Áramvonalas, izmos testének hullámmozgásával siklik a víz alatt és bajszának rendkívül fejlett szaglóreceptoraival láthatatlan kémiai útvonalakat követ, így tudja becserkészni áldozatait. A „kiszemelt” étek maga után hagyott molekuláit követi – ilyen lehet a lehetséges zsákmány stressz hatására kibocsátott fehérjéinek nyomvonala. Mindennek ellenére persze „minden vadásznak van olyan áldozata, amely megmenekül… néha” (1.).

Mint a sátán kutyája, rémhírek tekintetében jól áll a harcsa. Vérfagyasztó tetteiről tudományos művekben is sokféle történet olvasható:

E történetek nagy része városi legenda, ám vannak köztük érdekes és valós megfigyelések is. A ragadozók számtalan sziporkázó stratégiát alakítottak ki és formálnak folyamatosan, hogy adott körülmények közt sikeresek lehessenek a zsákmányszerzésben. A franciaországi Tarn folyó partján Az élet erőpróbáinak (2.) alternatív fejezete elevenedik meg: a harcsák nappal, a sekély vízben fürdőző galambokra vadásznak, mint a kardszárnyú delfinek az oroszlánfóka-kölykökre. A támadások egyharmada sikeres, a hajsza és menekülés során pedig sokszor a harcsák fél teste ténylegesen a szárazra kerül.

Leginkább azonban halakkal táplálkozik, főként pontyfélékkel. Óriási szája pedig csalóka, nyelőcsöve jóval szűkebb annál, mint hogy bármit le tudjon nyelni, ami a száján befér. Ezt ő is tudja: általában zsákmányának nagysága a saját testméretének legfeljebb 20 százalékát teszi ki.

Vadászó harcsa (forrás: Pinterest)

Hatalmas termete folytán gondolják, hogy magas kort megérő halfajról van szó. Igaz, akár 80 évig is élhet, de „cetméreteit” gyors növekedéssel, fiatalon eléri. Cseperedőben a harcsaivadék apró gerincteleneket és növényi részeket eszik, de egyéves korára már elég nagy lesz apró halak elfogyasztásához is. Ekkorra 15–20 centiméteres. A változatos, intenzív táplálkozás és a passzív életmód miatt nagyon jól hasznosítja az elfogyasztott táplálékot, ezért gyorsan nő. Nyolcéves korára eléri az egyméteres testhosszt, és még 15 éves kora után is évi 5–6 centimétert növekszik, így úszik be a világ 20 legnagyobbra növő édesvízi hala közé.

Táplálkozása tavasszal a legintenzívebb, télen viszont gyakorlatilag egyáltalán nem eszik. Márciustól novemberig tart az aktív időszaka, ezután megfelelő búvóhelyet keres, ami egy fagyökerek közötti mély gödör képében a legtökéletesebb. Hibernálva tölti a telet, várja az új tavaszt.

Amikor beköszönt az április, az ivarérett egyedek kisebb-nagyobb vándorútra indulnak szokásos ívóhelyeik felé. Megérkezvén, a hímek nekilátnak kialakítani a majdani fészket: főleg a parti fűzek vízbe nyúló gyökérzete közt vagy a nádas szélén kitisztítanak egy megfelelő részt. Nyár elején ívnak, amikor a víz hőmérséklete tartósan 20 °C fölé emelkedik. Zivatar előtti estéken pedig a hirtelen légnyomásváltozás a befolyásoló erő, több egyed kezd ikrázni ilyenkor. Az ívás sötétedés után kezdődik, és igen mozgalmas: először csak egymás körül kavarognak a harcsatestek, nem lehet követni, hogy melyik úszó kié, majd a hím körbefonja a nőstényt, kipréseli belőle az ikrákat, és ezután rögtön megtermékenyíti őket. Azok az ikrák tudnak tovább fejlődni, amelyek a fészekbe nyúló fagyökerekre tapadnak. Nagyjából 3 nap múlva kelnek ki az ivadékok. A hím, mint büszke sziklafal, őrt úgy áll a fészeknél (3.), amíg az utódok aktív úszásra nem képesek. Ez 3–4 napos korukra következik be, addig viszont a fészek legsötétebb részébe gyűlnek, és összehangoltan, ütemesen csapkodva farkukkal áramoltatják a vizet maguk körül. Öt–hét naposan elkezdenek önállóan táplálkozni, ezután már egyedül is boldogulnak, a felnőttek pedig az ívás után visszatérnek eredeti élőhelyükre, újra birtokba veszik a víz alatti katakombákat.

Sötétségbe burkolózó harcsa (Viktor Vrbovský fényképe)

Fogható halfaj a harcsa, méretkorlátozása 60 cm, tilalmi időben (május 2.– június 15.) viszont 100 cm. Bár jól tűri a vízszennyezést, szervezetében kimutathatóan akkumulálódnak a nehézfémek, és minden elem esetében az izom a magasabb fémkoncentrációjú szövetek közt szerepel. Ezért érdemes odafigyelni, nem csupán vizeink és e tekintélyes halfajunk védelme érdekében, hanem azért is, ha kockázatmentes harcsapaprikást szeretnénk tálalni vacsorára.

1. hivatkozás: David Attenborough: Az élet erőpróbái című filmsorozatából származó idézet.

2. hivatkozás: Utalás David Attenborough megegyező című könyvére; ennek egy fejezete a Hajsza és menekülés címet viseli, aminek első jeleneteként a Patagónia partjainál fókákra vadászó kardszárnyú delfinek jelennek meg.

3. hivatkozás: A Mulan c. rajzfilm magyar nyelvű dalszövegéből átvett részlet.

Távol még a nyári nyüzsgő rovarélet, a szemünkbe szálló levéltetveknek, a nyitott ablakon berepülő éjjeli lepkéknek vagy a sörünkbe szédülő darazsaknak még se híre, se hamva. De van egy bogár, ami olyannyira nem bír magával, hogy már az első melegebb februári napokon előbújik, és őrült tempóban keresi párját, hogy hódolhasson a fajfenntartás ösztönének. A szemfüles városlakó pedig akár találkozhat is vele.

Írta: Németh Tamás (Bogárgyűjtemény)

A hólyaghúzóféléknek hazánkban 41 faja fordul elő, legismertebb képviselőik talán a nünükék. Az általában feketéskék színű, „potrohos” bogarakkal a legtöbb kiránduló találkozhat a tavasz folyamán, löszgyepeken, erdei utakon és nedvesebb réteken. A család többi, jellemzően kisebb, narancssárgás vagy fémszínű fajai homokpusztákon, sziklagyepeken és erdőszéleken fordulnak elő. A hólyaghúzók nevüket testnedveik irritáló hatásáról kapták. Ha némelyik fajukat kézbe vesszük, égő viszketés, sőt akár csúnya hólyag is keletkezhet bőrünkön. Testük kantaridintartalmát a népi gyógyászatban is használták már hólyagfakasztó és vérbőséget okozó hatásuk miatt.

Különféle hólyaghúzófajok. 1 = pannon hólyaghúzó (Mylabris pannonica), 2 = kőrisbogár (Lytta vesicatoria), 3 = hollóbogár (Epicauta rufidorsum) és 4 = vastagcsápú hólyaghúzó (Oenas crassicornis)

Lárváik sáskák petecsomóiban vagy méhfélék lárváiban és felhalmozott táplálékkészletében fejlődnek. Legtöbb fajuk az utóbbi időben jelentősen megritkult, „hála” a növényvédőszereknek, a rovarfauna diverzitását csökkentő növényi monokultúráknak és az élőhelyek megszűnésének.

Nünükék. 5 = pompás (Meloe variegatus), 6 = közönséges (Meloe proscarabaeus), 7 = kék (Meloe violaceus) és 8 = ráncos nünüke (Meloe rugosus)

A rendszertanilag szintén a hólyaghúzók közé tartozó kétfoltos élősdibogár (Apalus bimaculatus) minden rokonánál előbb bújik elő. Évtizedes gyűjteményi példányaink főként homokos területekről, például a Kiskunságról származnak, ám az utóbbi években egyre több, nem éppen természetközeli élőhelyről is előkerült. Lárvái magányos méhek, főként a tavaszi selyemméh (Colletes cunicularius) fészkében fejlődnek.

Kétfoltos élősdibogár (Apalus bimaculatus)

Legnagyobb tömegben a fővárosban, az Újpest-Városkapu metróállomásnál figyelhető meg rajzása. Amikor hóolvadás után február végén, március elején kisüt a nap, a kétfoltos élősdibogarak nem várnak tovább. Egy-két melegebb délután elég, és csapatosan bújnak elő a talajból. Kedvezőbb évek esetén a járókelőkkel mit sem törődve a betonon, a buszmegállókban jönnek-mennek, keresik párjukat. Igazán jó időben még szárnyra is kaphatnak, ilyenkor lomhán röpködnek a környéken, olykor még a metróaluljáróba is bekeverednek.

 Tömeges jelenlétükre több magyarázat van. A lebetonozott területen méter magas növényágyak találhatók, melyek homokos talaját hamarabb átmelegítik az első napsugarak. Az alulról, a metróalagút révén érkező hő is segítheti ezt a folyamatot. Az itt növő díszcserjék virágjait pedig tömegesen látogatják a talajban fészkelő tavaszi selyemméhek, így a bogár lárvájának sem kell messzire mennie, hogy táplálékot találjon. A petéből kikelő apró lárva a méhre kapaszkodva jut el annak fészkébe, ahol az imágó kibújásáig fejlődik.

Párosodó kétfoltos élősdibogarak

A kifejlett bogarak nem élnek sokáig. Egy-két hetes életüket, mely csak a párkeresésről szól, tovább rövidíthetik a sietős cipőtalpak. A járókelők sokat eltaposnak közülük, különösen akkor, ha egy melegebb időszak után hirtelen lehűl a levegő. Ilyenkor a bogarak lelassulnak, és nem tudnak elbújni.

A jól ismert újpesti lelőhelyen élő jelentős populáción túl az utóbbi években a város egy-egy újabb szegletéből kerül elő ez a különleges, korai bogárfaj. Ilyen az Etele tér, a Stadionok metróállomás környéke, a Rákos-patak partja Zuglóban és Csepel több pontja. A bogár nem repül jól, ám erre nincs is szüksége; megteszik helyette a méhek. A petékből kikelő lárvák a virágokon várják, hogy a méhekre felkapaszkodhassanak, és potyautasként új területekre jussanak el.

Mai tudásunk szerint a galantofilia (galanthophilia) az emberiség igen kis százalékát érinti. A brit The Telegraph néhány napja számolt be egy hölgyről; az ő esete 18 éve kezdődött egy ártatlannak tűnő hóvirággal.

A cikkben említett hóvirág mégsem volt teljesen ártatlan, mert elbűvölő szépségének köszönhetően a galantofilek tábora tovább bővült. Ebből már sejthetjük, hogy nem egy betegségről, legalábbis nem egy hagyományos értelemben vett betegségről, hanem (egy fertőző) szenvedélyről van szó. A galantofilia a Brit-szigetekről indult, és egyelőre nem hódított meg nagy területeket, így a szónak ismert magyar fordítása nincs is. Hóvirágimádatnak fordíthatnánk, míg a galantofileket hóvirágimádóknak vagy hóvirággyűjtőknek. Az angol kifejezés sem túl régi, Edward Augustus Bowles (1865–1954), a híres angol botanikus barátjának, Oliver Wyattnak írt levelében szerepel először. Egyesek inkább a hóvirág angol nevéből (snowdrop) származó ’snowdropping’ kifejezést használnák a galantofilia helyett. Sajnos a rendőri szlengben a snowdropping kifejezést arra az esetre használják, mikor száradó alsóneműket lopnak el fetisiszták – a két jelenség semmiképp sem keverendő!

Hóvirágmagok hangyakalácssal, a hangyáknak táplálékul szolgáló tápanyagdús nyúlvánnyal, melyért "cserébe" a hangyák terjesztik a magokat

Míg az átlagember ismeri A hóvirágot, a hóvirággyűjtők tudják, hogy a hóvirágoknak világszerte 20 fajuk és kétezernél több kertészeti alakjuk létezik. Mi több, időt és pénzt nem kímélnek egy-egy ritka változat beszerzéséért. És bizony nem kis összegekről van szó: a ’Green Tear’ fajta egyetlen hagymájáért 368 £-ot (több, mint 130.000 Ft-ot) is elkérnek, míg az egyik legújabb, ’Elizabeth Harrison’ nevű fajta (mely az Északkelet-Törökországtól a Kaukázus környékéig elterjedt Galanthus woronowii egyik kertészeti alakja) egy hagymája 725 £-ért, azaz mintegy 260.000 Ft-ért kelt el tavaly.

A ’Green Tear’ fajta egyetlen hagymájáért 368 £-ot (több, mint 130.000 Ft-ot) is elkérnek

Rácáfolva a mondásra (aki a virágot szereti...) a ’Green Tear’ egykori bemutatása után egy hónappal, mikor a kert munkatársai szabadságon voltak, a fajta egyetlen cserépnyi növénye rejtélyes módon eltűnt. Nem csoda, hogy a ritka hóvirágok tulajdonosainak őröket kell fogadniuk, vagy más módon kell védekezniük a hóvirág-tolvajok, más „gyűjtők” ellen.

John Grimshaw, ismert hóvirággyűjő

Mi olyan izgalmas a hóvirágokban? A 16–17. századi kertészek még nem voltak különösebben oda értük. Maga a hóvirággyűjtés sem túl régi keletű. A 19. század közepétől kezdett népszerűvé válni és a Viktoriánus korban gyakran és széles körben használt motívummá vált a bútoroktól az irodalomig. Az első hóvirág-konferenciát 1891. március 10-én tartották, innentől indult igazán a hóvirág karrierje és válogatták ki a mind különösebb, mind szokatlanabb, morbidabb megjelenésű egyedeket, hogy új fajtákként továbbszaporítsák őket. Mára kiterjedt fajtaválasztéka van a hóvirágoknak, valóban olyan változatos, esetenként bizarr megjelenésű hóvirágok léteznek, hogy első ránézésre talán nem is gondolnánk, hogy hóvirágokról, sőt, ugyanarról a fajról van szó, mint ami nálunk vadon is előfordul. Íme, néhány közülük:

'Blewbury Tart' (Galanthus nivalis) (forrás: https://carolynsshadegardens.com)
  'Alburg Claw' (pinterest.com)

Galanthus Hipployta (forrás)

'Rüschl'l Jö' (fotó: Hagen Engelmann, pinterest.com)

A Brit-szigeteken sok hóvirágkertet tartanak nyilván, amikben hóvirágok nagy tömegben és változatosságban találhatók, természetesen sok más növényfajjal együtt. Sok kert rendez hóvirágnapokat, hóvirág-fesztivált, ami a Nottinghamshire-i Clumber Parkban vagy a skóciai Castle Kennedy gardens-ben már 4 héten át tart.

Az egy hónapig tartó skót hóvirágfesztivál helyszíne a Castle Kennedy Gardens (Stranraer © Castle Kennedy Gardens)

Hóvirágos kertért persze nem kell ilyen messzire menni: az Alcsúti Arborétum híres a hóvirágairól és hóvirágokat találhatunk Budapesten a Soroksári Botanikus Kertben és a Füvészkertben, a Vácrátóti Botanikus Kertben, a Gödöllői Botanikus Kertben, legtöbb hazai botanikus kertünkben és élőnövény-gyűjteményünkben.

Hóvirágok az Alcsútdobozi Arborétumban (Fotó: Izing Máté, http://bicske.blog.hu)

Aki hóvirágnézőbe indul, ne hagyja otthon fényképezőgépét, vagy telefonját, ne felejtse el lefotózni a hóvirágot és beküldeni a Hóvirágfigyelőbe, hogy részt vehessen és nyerhessen a Magyar Természettudományi Múzeum hóvirágos játékán.