Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Öt új rádióadó Magyarországon – a földikutyák hullámhosszán

Öt új rádióadó Magyarországon – a földikutyák hullámhosszán

Földikutyákra rögzíthető rádiós jeladókat nyert a Magyar Természettudományi Múzeum egy kanadai cég rangos pályázatán. Az eszközökkel a korábbinál sokkal jobban megismerhetjük e ritka, fokozottan védett, kizárólag a föld alatt élő, teljesen vak kisemlősök rejtélyes életét.

Bizony, felderült Csorba Gábor és Görföl Tamás arca, amikor egy kora júniusi reggelen, elektronikus postabontáskor meglátták a HOLOHIL vállalat levelét. A kanadai cég, mely vadon élő állatokra rögzíthető rádióadókat gyárt, arról értesítette a Magyar Természettudományi Múzeum emlőskutatóit, hogy a magyarországi földikutyák védelmét és megőrzését szolgáló programjukkal megosztott első helyezést értek el a vállalat pályázatán, így támogatásként megkapják az általuk kért öt rádióadót.

A HOLOHIL a legmodernebb technikával a legkülönfélébb állatfajokra rögzíthető jeladókat készít, és az értékesítés mellett évek óta támogat meghatározott fajokhoz kapcsolódó védelmi programokat is. Csorba Gábor emlőskutató, a múzeum főigazgató-helyettese és Görföl Tamás, az Emlősgyűjtemény vezetője úgy döntöttek, a földikutya-védelmi programmal szállnak ringbe a jeladókért.

fk_134_1.jpgFöldikutya terepen, elengedés előtt (fotó: Csorba Gábor)

A földikutyák rejtélyes életmódját nem könnyű felderíteni, ugyanis szinte sosem jönnek a földfelszínre. Korábbi élőhelyeik, a kiterjedt füves puszták leromlása, átalakítása, beépítése, intenzív mezőgazdasági művelés alá vonása miatt eredeti elterjedési területük mintegy 90 százalékkal csökkent a Kárpát-medencében az utóbbi mintegy száz évben. Nem csoda hát, hogy e veszélyeztetett emlősök mára a legmagasabb fokú jogi védettséget (fokozottan védett státusz) kapták Magyarországon.

 

kelebia_tokleveles_2_20170425.jpgFöldikutyatúrás Kelebia külterületén. A háttérben látható, gazdasági célból telepített erdő megszüntetésével jelentősen növekedhetne az élőhelyfolt területe (fotó: Csorba Gábor)

 

dsc07214.JPGA földikutyatúrások gyakran egy vonalban helyezkednek el (fotó: Csorba Gábor)

A földikutyák rendszertani helyzetének, elterjedésének, életmódjának természetvédelmi célú tudományos vizsgálata 2005-ben kezdődött Magyarországon. A program egyik kezdeményezőjeként az MTM kutatói a kezdetektől részt vesznek a kutatásban.

A munka részeként végzett molekuláris genetikai vizsgálatok legfontosabb, nem várt eredménye, hogy a korábban egyetlen fajként számon tartott nyugati földikutya (Nannospalax leucodon) valójában fajcsoport, melybe meghatározó genetikai különbségeket mutató, önálló (kis)fajok tartoznak.

Hogyan lett egy fajból mindjárt négy?


A klasszikus, morfológiai alapú rendszertani besorolás alapján az Európában élő, kistestű földikutyákat egyetlen fajba sorolták. Ez a nyugati földikutya (Nannospalax leucodon).

A vizsgálatok során a múzeum és az ELTE kutatói megállapították, hogy a hazai földikutyák különböző populációit (bár külső megjelenésükben és csonttani bélyegeikben igen hasonlóak) nem csupán eltérő az kromoszómaszám- és szerkezet, hanem molekuláris biológiai jellemzőik, és ökológiai igényeik is élesen elkülönítik. E különbségek indokolták a csoportok faji szintű elkülönítését.

A jellegzetes eltérések alapján tehát a nyugati földikutya (Nannospalax (superspecies) leucodon) fajcsoportba a Kárpát-medencében négy, sehol máshol elő nem forduló (kis)faj tartozik: az erdélyi földikutya (Nannospalax (leucodon) transsylvanicus), a magyar földikutya (Nannospalax (leucodon) hungaricus), a délvidéki földikutya (Nannospalax (leucodon) montanosyrmiensis) és a szerémségi földikutya (Nannospalax (leucodon) syrmiensis).

Ezt az örömteli felfedezést beárnyékolja az a tény, hogy e négy kisfaj közül a szerémségi földikutya kihalt, a maradék három veszélyeztetett vagy fokozottan veszélyeztetett. A jogi védelem ellenére a megmaradt, egymástól elszigetelt, beszűkült élőhelyeken előforduló, lecsökkent állományok is (földi)kutyaszorítóban érezhetik magukat, mert fennmaradásukat sok helyen veszélyeztetik a területátalakítások, ipari beruházások. Még az aktuálpolitika is beleszól az egyébként apolitikus földikutyák életébe: a magyar-szerb határon 2016-ban épült kerítés és az azt szegélyező tereptárgyak, utak, valamint az intenzív emberi zavarás véglegesen elszigetelték egymástól a kelebiai és a szabadkai állományokat.

foldikutya_mao_szinkodos_feliratos.bmp
Földikutya-lelőhelyek Magyarországon a különböző fajokat jelölő színkódokkal. A 2017-ben Albertirsán előkerült faj nincs jelölve a térképen, mert genetikai alapú meghatározása még folyamatban van

kelebia_tanyahelyek_2.jpgKelebia mellett az elhagyott tanyahelyeken is találhatók elszórtan földikutyatúrások, ezek az élőhelyek azonban a cserjésedés miatt néhány éven belül megszűnnek (fotó: Csorba Gábor)

Az adott körülmények között a földikutyák fennmaradásának kulcsa az élőhelyeik természetvédelmi területté nyilvánítása, illetve végszükség esetén – amennyiben lehetséges – a veszélyeztetett egyedek más élőhelyekre történő áttelepítése lehet.

Az első ilyen program három évvel ezelőtt kezdődött, amikor a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósággal közösen a hajdúhadházi lőtérről (a legnagyobb hazai állományból) a bagaméri Malomgát védett területre telepítettek át a szakemberek földikutyákat. Az átköltöztetett egyedek azóta folyamatosan szaporodnak, számuk csaknem megháromszorozódott.

teglas_20140417.JPGCsorba Gábor éppen járatot bont Téglás település közelében. A területen mindössze egyetlen földikutyaegyed élt, melyet áttelepítettek a bagaméri élőhelyre (fotó: Németh Attila)

img_0644.JPGMesterséges járatrendszer kialakítása Bagaméren, az elengedés helyszínén (fotó: Németh Attila)

2017 őszén újabb áttelepítés kezdődik, melynek során a fenti pályázaton nyert rádiótelemetriás jeladókkal szerelik fel az áttelepítendő egyedeket. A jeladók páratlan lehetőséget kínálnak arra, hogy pontos képet kapjunk az állatok életmódjáról, életciklusáról.

13lgsquirrel.jpgA földikutya is nyakörvként viseli majd a jeladóját, csakúgy, mint a képen látható tizenháromsávos ürge (Spermophilus tridecemlineatus) (forrás: https://www.holohil.com/photos/nggallery/full/pd-series)

Gratulálunk Csorba Gábornak és Görföl Tamásnak, és várjuk a jeladók segítségével nyerhető információkat, amelyek remélhetőleg felfedik a földikutyák mélyre ásott titkait.

Jókuthy Emese

Köszönet a szakmai segítségnyújtásért Csorba Gábornak és Görföl Tamásnak!

Források:
http://www.termeszetvedelem.hu/_user/browser/File/FajmegorzesiTervek/foldikutya_fmt_2013.pdf
http://www.holohil.com/grant-recipients/
https://hu.wikipedia.org/wiki/Nyugati_f%C3%B6ldikutya

Öt új rádióadó Magyarországon – a földikutyák hullámhosszán Tovább
Messziről pont olyan

Messziről pont olyan

Pál János festményei a Múzeumban

Pál János festőművész 70 éves. Műveiből ÉLŐ-VILÁG-KÉPEK címmel 2017. augusztus 21-ig kiállítás látható a Magyar Természettudományi Múzeumban.

 

Írta: Merkl Ottó (Bogárgyűjtemény)

Pál János, a festő, évtizedeken át termelőmunkát végzett a Magyar Természettudományi Múzeumban. Még Kaszab Zoltán, hajdani főigazgatónk kezdte rajzoltatni vele a Magyarország Állatvilága (Fauna Hungariae) bogarakkal és kétszárnyúakkal foglalkozó füzeteinek habitusábráit (tehát az egész alakos képeket a fajokról), illetve tette ugyanezt az általa leírt új gyászbogárfajok (Tenebrionidae) esetében. 

Futóbogarak (Carabidae). Kattints a képre a galéria megnyitásához!

 Pál János amúgy amatőr lepkész is, ezért leginkább a lepkék ábrázolásában leli örömét (meg latin-amerikai gyümölcsökében és arcokéban). Hinnénk, hogy egy cirkalmas lepkeszárny megfestése az igazán nehéz munka, pedig nem: a biliárdgolyó simaságú, szőrtelen bogár gömbölyűségét visszaadni, na, ahhoz kell igazi technikai tudás.

rajzok.jpg

Két tábla az Óbuda-Békásmegyer táji-természeti értékei című könyvből
(Guckler Károly Természetvédelmi Közalapítvány, Budapest, 2013)

Ezek a képek nem hiperrealista alkotások. Ha az eredeti műveket egészen közelről megnézi az ember, a részletek alig hasonlítanak az igazi bogár felszínének skulptúrájához és textúrájához. Messzebbről viszont pont olyanok. Ez lehetővé teszi, hogy a képek ördögi gyorsasággal készüljenek el, akár pár óra alatt. Pál János művész ugyebár, és a művészi szabadságba beletartozik nem csak az ecset, hanem a határidő könnyed csuklójú kezelése is (ami a pedánsabb megrendelőt stresszes szituációkba sodorja), de a helyzet sohasem fajult el. 

Apróságok. Kattints a képre a galéria megnyitásához!

Színes festményeinek alapanyaga főleg akrilfesték, bár néha mindenféle eszközt használ, ami a keze ügyébe kerül. A faunafüzetekben és a tudományos leírásokban megjelent grafikái azonban fekete golyóstollal készültek. Elmagyarázta, hogy míg tustollakkal csak adott szélességű vonalak húzhatók, ezért többfélét kell használni, a golyóstoll kezes báránya a rajzolónak: a nyomás erejétől függően vékonyabb, vastagabb, sötétebb vagy halványabb az eredmény. 

 Ormányosbogarak (Curculionidae) és levélbogarak (Chrysomelidae). Kattints a képre a galéria megnyitásához!

Miután Pál János egyszer csak telephelyet változtatni kényszerült a Múzeumban, hosszú évekre a Bogárgyűjteményben lelt asztalra és nyugodt munkakörülményekre. Sok közös feladatunk adódott: rengeteg tudományos és ismeretterjesztő írásomat illusztrálta, melyeket felsorolni itt nincs mód; de azért említsük meg a Révai Új Lexikonát, melyben minden állatábrázolás az övé, a lenti szövegdobozban említett kis könyvet, a Bogarak a pannon régióban című (nagyobb) kötetet, a Kárpát-medencei élővilág enciklopédiáját - nem sorolom tovább.

top1006.jpg

Részlet egy gyászbogaras cikkből (megjelent 2004-ben, a National Geographic Magyarország 2. évfolyamának júniusi számában)

Születésnapi ajándékként - és a kiállítás megtekintéséhez kedvcsinálóként - nyújtom hát át ezt a néhány (főleg bogaras) képet és galériát. 

Katicabogarak a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményéből. Kattints a képre a galéria megnyitásához!

 

PÁL JÁNOS festőművész, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja, 1970 óta dolgozik tudományos ismeretterjesztő művek, illetve természetrajzi témájú kiállítások illusztrálásán. Az állat- és növényvilágot szakmailag is hiteles módon ábrázoló képzőművészek szövetsége, az ALTAMIRA Egyesület alapítója. 1978 óta a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársa. Számos hazai kiállítása mellett 1976-ban Lisszabonban, 1992-ben, 1998-ban és 2000-ben Mexikó több városában voltak kiállításai. 2000-ben Brazíliában a Goiânia városi Madártani Múzeum falfestményeinek és a Tocantins Állami Egyetem (UNITINS) zoológiai intézete diorámáinak készítését bízták rá.

(Részlet Merkl Ottó: A bogarak világa – Magyarország leggyakoribb bogarai című könyv hátlapjáról (Műszaki Kiadó, 2009). A könyv 100 bogárfajról ad rövid ismertetőt, és mindegyiket Pál János festménye illusztrálja. A kis könyv a természetrajz iránt érdeklődők körében meglepően sikeres volt, a mai napig keresik és veszik. Nyilván Pál János illusztrációi adják el elsősorban.)

  

És még néhány bogár. Kattints a képre a galéria megnyitásához!

 

Messziről pont olyan Tovább
Budapest Inferno – A Molnár János-barlang titka

Budapest Inferno – A Molnár János-barlang titka

Új magyar természetfilm televíziós bemutatója

2017. július 7-én, 13:15-kor a Duna TV-n láthatja a nagyközönség a Természetfilm.hu új ismeretterjesztő filmjét a Budapest szívében, a Rózsadomb mélyén több kilométer hosszan húzódó, máig is aktív, hévizes eredetű Molnár János-barlang kutatásáról. A barlangban alkalmazott feltárási módszerek bemutatása mellett a film bepillantást ad a barlangbiológusok munkájába. A Gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztivál nagydíját elnyert film egyedülálló víz alatti felvételeken mutatja be a kutatók lélegzetelállító kalandjait. A képi világot látványos számítógépes animációk, valamint légi- és mikroszkópos felvételek teszik teljessé.

 

BUDAPEST INFERNO TRAILER from Filmjungle on Vimeo.

Írta: Angyal Dorottya

Fotók: Természetfilm.hu

A fürdők városaként is világhírű Budapestet méltán nevezhetjük a barlangok fővárosának is. Kevesen tudják, hogy itt található az ország leghosszabb, hét barlang összeköttetéséből álló barlangrendszere, a 31 kilométert is meghaladó Pál-völgyi-barlangrendszer. Ezt is, mint a budai termálkarszt többi barlangját nagyrészt a mélyből feltörő hévizek formálták, s tették az ember számára is járható méretűvé. A víz később visszahúzódott, így a legtöbb barlang szárazra került. Kivételt képez ez alól Európa legnagyobb és leglátványosabb hidrotermális barlangja: a Molnár János-barlang, melyet mind a mai napig a mélyből érkező termálvíz tölt ki.  

budapest_inferno_still_10.jpg

A barlangban több évtizede merülő kutatóbúvárok a víz alatti járatok feltárásán és feltérképezésén, valamint a tájékozódást és nagyobb biztonságot szolgáló kötélrendszer kiépítésén dolgoznak. A barlang eddig 6 kilométernyi járatszakaszát tárták fel, és már elérték a 100 méteres mélységet is. Rendszeres merüléseik során több alkalommal találkoztak élőlényekkel a rendszer különböző pontjain, amiről beszámoltak a barlangbiológusoknak.

budapest_inferno_still_3.jpg

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Floridai Nemzetközi Egyetem, a Magyar Természettudományi Múzeum és a Texasi Agrártudományi és Műszaki Egyetem tudósai az elmúlt években a barlang egyedülálló ökológiai rendszerének feltárásán dolgoztak. A filmben megismerhetjük munkamódszereiket a barlangi búvár merülés alatti mintagyűjtéstől egészen a legmodernebb genetikai vizsgálatokig. Számos szerteágazó kutatási irányvonalat tárnak elénk a film alkotói, melyek mindegyike a biológiai szempontból is egyedülálló barlang titkainak megfejtéséhez járul hozzá. A biológusok többek közt azokra a kérdésekre keresték a választ, hogyan népesítették be az állatok a felszíntől elzárt földalatti járatokat, milyen kapcsolatban állnak máshol található fajokkal, és vajon populációik hogyan maradhattak fenn a felszínről érkező szerves anyag utánpótlás nélkül. Munkájuk során több olyan rákfajra bukkantak, melyek semmilyen eddig ismert fajhoz nem sorolhatóak be. Hasonlóan érdekes felfedezés a felszíni vizekből is ismert közönséges víziászka (Asellus aquaticus) egy, a barlangi élethez alaktani bélyegekben is alkalmazkodott populációja, mely 110 ezer éve, egy eljegesedési periódus alatt húzódott a számára élhetőbb földalatti élőhelyre.



Angyal Dorottya bemutatja, hogy fénymikroszkópos technika segítségével hogyan jeleníthetőek meg az egyes barlangi rákfajok alaktani elkülönítő bélyegei

 budapest_inferno_still_8.jpg

A Molnár János-barlangot elhelyezkedése - felette egy kétmillió főt számláló, Budapest nevű metropolisz épült ki - igen sérülékennyé teszi. A kutatók azt remélik, hogy eredményeik közzétételével hozzájárulhatnak a barlang, és annak különleges ökológiai rendszerének védelméhez.

bp_inferno_poster_eng_new.jpg

   

Gyártó: Természetfilm.hu

Forgalmazza: Filmdzsungel Stúdió, http://teka.filmdzsungel.hu

Írta és Rendezte: Lerner Balázs és Balázs Gergely

Producer: Molnár Attila Dávid, Tóth Zsolt Marcell

Operatőr: Sásdi Zsolt, Tisza Balázs, Tóth Zsolt Marcell

Animáció: Palotás Kincső, Vidos Erik

Zene: Ruskó Péter, Székely Márton

Narrátor: Fekete Ernő

Szereplők: Balázs Gergely, Jorge Luis Peréz-Moreno, Brankovits Dávid, Pataki Róbert, Brankovits István, Balogh Réka, Dr. Leél-Őssy Szabolcs, Hosszú Attila, Müllner László, Zsoldos Péter, Pap Viktor, Charles Golightly, Dr. Angyal Dorottya, Sásdi Zsolt, Selmeczi Dániel

Budapest Inferno – A Molnár János-barlang titka Tovább
Őserdő Európa közepén

Őserdő Európa közepén

Kevesen gondolnak bele, hol is van Európa földrajzi középpontja. A XIX. század végén az Osztrák-Magyar Monarchia Térképészeti Intézete által végzett számítások szerint ez a pont a kárpátaljai Terebesfejérpatak (Dilove) községtől nem messze található a mai Ukrajna területén. 1887 óta több emlékművet is állítottak e tény megörökítésére. Számunkra azonban a térség igazi érdekessége az, hogy itt, a Kárpátok szívében található Európa legnagyobb összefüggő ősbükköse, ahol legalább háromszáz éve nem folytattak tervszerű erdőgazdálkodást.

Írta: Gubányi András, Erőss Zoltán és Katona Gergely

raho2.jpgŐserdő madártávlatból a rahói platóról

A több hegycsoportot magába foglaló, természetvédelmi oltalom alatt álló közel 60 ezer hektárnyi területegyüttes 1992-ben bioszféra rezervátumi státuszt kapott, majd 2007-ben a közel 15 ezer hektárnyi összefüggő ősbükköst az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította.
 kidolt_fatorzs2.jpg

Erdőrészlet vihar sújtotta, kidőlt fákkal

A Bioszféra Rezervátum alapvető célkitűzései:

  • Természetvédelem és konzervációbiológia a Kárpátokban
  • Természetvédelmi és ökológiai kutatás és monitoring
  • A hagyományos gazdálkodási formák és a fenntartható fejlődés támogatása
  • Ökoturizmus
  • Környezettudatos nevelés

A rezervátum 2,5 százaléka szigorúan védett természetvédelmi terület. Botanikai és állattani szempontból a legizgalmasabb részek egészen 2061 méter magasságig - a Hoverláig, Ukrajna legmagasabb pontjáig - húzódnak. Az eddigi kutatások alapján a térségből több mint 3000 növényfajt írtak le, ebből 8 Európai Vörös Listás faj, Az eddig közölt 2500 állatfaj közül pedig 23 Európai Vörös Listás. Az Uholska környéki ősbükkösök a legkiterjedtebbek (8000 ha), a bükkfák átmérője eléri a 140 cm-t is. A melegebb részeken kocsánytalan tölgyes bükkösök és gyertyános tölgyesek, a magasabb nedves térszíneken pedig juhar-bükk vegyes erdők találhatók.

karszt-hid2.jpg"Karszthíd" Uholka fölött

Különleges társulások is előfordulnak a rezervátum területén: a nyúlfarkfüves bükkösök (Fageto-Tiliaetum sesleriosum) vagy a mészköves lejtőkön a tiszafás bükkösök.

Az ősbükkösökből több mint 1000 edényes növényfaj, közel 450 zuzmó és több mint 430 mohafaj került elő eddig. Az európai fabontó gombafajok közül sok megtalálható ezekben a bükkösökben. Mivel csak természetközeli gazdálkodás folytatható az érintett területeken, rengeteg kidőlt fával találkozhatunk, amelyek aránya átlagosan eléri a 15 százalékot. Ez az érték az erdészetileg művelt európai erdőkben egy nagyságrenddel kisebb, 2 százalék körüli. A korhadó fák paradicsomi állapotokat  teremtenek, és táplálékforrást nyújtanak a tipikus erdőlakó élőlényeknek. Igazából megbecsülni sem könnyű, hogy a gerinces állatvilágon kívül hány ezerre tehető ténylegesen a gerinctelen fauna fajszáma. A természetjárók számára is ismerős, ritka bogarak közül a remetebogarat (Osmoderma eremita), a nagy szarvasbogarat (Lucanus cervus), a havasi cincért (Rosalia alpina) a nagy hőscincért (Cerambyx cerdo), illetve a lepkék közül a t-betűs pávaszemet (Aglia tau) érdemes megemlíteni.

dsc_8038.jpgA Kárpátok vizes élőhelyeihez kötött endemikus kárpáti gőte (Triturus montandoni) tömegesen figyelhető meg késő tavasszal a hóolvadás után a magasabb, 1500 méteres régiókban

karpati_csiga2.jpgA legnagyobb erdei meztelencsiga a kékes-lilás színben játszó kárpáti meztelencsiga (Bielzia coerulans)

gimpafrany2.jpgA gímpáfrány (Asplenium scolopendrium) védett, hűvös, nedves erdőkben élő páfrányfaj. A madársóska (Oxalis sp.) kálcium-oxalát kristályokat tartalmazó levelei savanykásak

 labatlangyik2.jpg A kékpettyes lábatlangyíkkal (Anguis colchica) gyakran találkozunk az erdei ösvényeken

dsc_8199.JPG

 Feketebordás futrinka (Carabus auronitens)

Kutatócsoportunk abba a szerencsés helyzetbe került, hogy meghívást kapott a Kárpáti Bioszféra Rezervátum vezetőségétől. Közel egy hetet töltöttünk – szakmai út keretében – a rezervátum területén. A közös kutatás és tárgyalások eredményeként tudományos együttműködési keret-megállapodást írt alá a Magyar Természettudományi Múzeum és a Kárpáti Bioszféra Rezervátum a védett területek élővilágának jobb megismerése céljából.

Folytatása következik...

Őserdő Európa közepén Tovább
Tudományra új fürkészdarázs a Börzsönyből

Tudományra új fürkészdarázs a Börzsönyből

Az „Ottó-darázs” és rovarászgenerációkon átívelő története

Ismeretlen fürkészdarázsfajokért nem kell feltétlenül messzi tájakra utazni, Magyarország is tartogat még meglepetéseket. A Börzsönyből 2016-ban leírt faj történetében találkozik a Magyar Természettudományi Múzeum darázsgyűjteményének és bogárgyűjteményének múltja és jelene is.

Írta: Vas Zoltán (Hártyásszárnyúak gyűjteménye) és Merkl Ottó (Bogárgyűjtemény)

fig_1_vas.jpg

Woldstedtius merkli, eddig csak Magyarországról ismert fürkészdarázsfaj (fotó: Németh Tamás)

A Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság 2015–2016-ban igencsak testhez álló feladattal bízta meg múzeumunk Bogárgyűjteményét. Legalább 100 szaproxilofág (holtfához kötődő) bogárfaj legalább 3500 pontos koordinátákkal ellátott adatát kellett rögzíteni a Börzsöny minél nagyobb területéről. A hasznos adatokban, szép és ritka bogarakban, valamint nem feledhető élményekben gazdag felmérésről – melynek eredményeképpen a fajok és az adatok száma alaposan meghaladta az előírt mennyiségeket – blogunk is beszámolt itt és itt.

Darazsászó bogarászok

A börzsönyi projekt – hivatalosan az „Erdei életközösségek védelmét megalapozó többcélú állapotértékelés a magyar Kárpátokban” című, a Svájci-Magyar Együttműködési Programban nyertes pályázat (SH/4/13) része – azonban a bogarászokon és a nemzeti parkon kívül értékes szakmai eredményeket hozott a darázsgyűjteménynek is. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy Merkl Ottó és gyűjtőtársai igyekeznek elkerülni azt a „szelektív vakságot”, amiben számos más gyűjtő „szenved”: sokan csak a saját kutatási területükbe illeszkedő példányokat gyűjtik be, de a Bogárgyűjtemény munkatársai a múzeum más gyűjteményeinek gyarapodását is a szívükön viselik.

hoplismenus_pica_wesmael_1855_1.png

A Börzsönyben fakéreg alól gyűjtött igen ritka fürkészdarázs: Hoplismenus pica Wesmael, 1855. Bár nem új a hazai faunára, említést érdemel, mert ez a harmadik magyarországi példány. Az első 1905-ből, a második 1938-ból való (Illusztráció: Alexander Tereshkin, forrás: Wikimedia Commons)

Fáradozásuk a darazsak terén sokszorosan megtérült. Önmagában is szép eredmény, hogy a Pleolophus brachypterus (Gravenhorst, 1815) és Rhadinodonta flaviger (Wesmael, 1845) fürkészdarázsfajok első hazai példányait is megfogták, így ezzel nem csak a gyűjteményt, hanem a hazai faunalistánkat is bővítették. Az igazi meglepetést azonban egy olyan példány okozta, amelyről alapos összehasonlító vizsgálat során kiderült, hogy a tudomány számára még ismeretlen, leíratlan, „elnevezetlen” faj képviselője. ketten_keretesen_kicsi.jpg

A magyar faunára új fürkészdarazsak a Börzsönyből. Balra. Pleolophus brachypterus (Nagyoroszi: Nagy-völgy); jobbra: Rhadinodonta flaviger (Nagymaros: Alsó-Körtvélyes) (fotó: Németh Tamás)

A darázs éjszakai lámpázás alkalmával került elő. A módszer az éjjel aktív repülő rovarok gyűjtésének nem nélkülözhető eszköze. Az erdőszélen kifeszített fehér lepedő előtt higanygőzégő függ, melynek áramellátását hordozható generátor biztosítja, a csillagok és a Hold fénye alapján tájékozódó rovarok pedig nem tudnak ellenállni a szupernormális ingernek. A diósjenői Hosszú-bérc tölgyesének szélén, 2015. június 12-én végzett lámpázás bogarász szempontból nem volt túl sikeres – viszont így volt idő eltenni a darazsakat is. 

dscf7696.JPG

 Életkép egy új darázsfaj „születésének” estéjéről. A Woldstedtius merkli börzsönyi példányát ez a fény hívta a fehér vászonra. Balról jobbra: Szöllősi-Tóth Petra, Merkl Ottó és Grabant Aranka (fotó: Szőke Viktória)

Biztos, hogy új?

A hártyásszárnyúanyag feldolgozását végző Vas Zoltán nem számított különösebb kihívásra, amikor mikroszkópja alá került a példány. Azonnal látszott, hogy a – kissé nyelvtörős hangzású – Woldstedtius genusz valamelyik fajával van dolga, ennek a genusznak pedig mindössze 7 faja ismert a nyugat-palearktikus régióban.

A fürkészdarazsak elképesztően nagy fajszámú csoportjában az ilyen kevés fajjal képviselt genusz példányainak meghatározása valóságos pihenést jelent. Különösen szerencsés volt a helyzet azért, mert nemrégiben jelent meg egy átfogó revízió (rendszertani áttekintés) erről a csoportról, benne remek határozókulccsal. Az ilyesmi szintén ritka kincs a fürkészdarazsászok világában. fig_1_fig_2_keretes_kicsi.jpg

 A Woldstedtius merkli névre keresztelt fürkészdarázs börzsönyi példánya. Viszonylag nagy, 8 mm-es testhossza és feltűnő színezete ellenére csak 2016-ban került fel az ismert fajok lajstromára (fotó: Németh Tamás)

Azonban hiába a naprakész határozókulcs, egyik ismert Woldstedtius-faj morfológiai jellemzőivel sem egyezett meg a börzsönyi példány. Ilyenkor hosszas munka veszi kezdetét, amíg a szakember megállapítja, hogy sem Európában, sem a Föld más részén nem írták még le, nem nevezték még el ezt a fajt. Darazsunk a legszigorúbb ellenőrzések, összevetések próbája során is megőrizte egyediségét – egyetlen szépséghibája az volt csupán, hogy mindössze a bogarászok által a Börzsönyben gyűjtött egyetlen példány létezett belőle (mely végül az új faj holotípusa lett).

A több mint 150 éve gyarapodó múzeumi gyűjteményi anyag áttekintése következett, és a remélt eredmény nem maradt el: a genusz feldolgozatlan anyagai közül előbukkant még egy példány az éppen felfedezett fajból. Jó ideje várta, hogy észrevegyék, mert ezt a második példányt legalább 70–80 éve gyűjtötték Dabas környékén. Ráadásul mindez szép keretet adott a felfedezés történetének: az első, börzsönyi példány begyűjtése a Bogárgyűjtemény jelenlegi vezetőjének, Merkl Ottónak a nevéhez fűződik, a második példány gyűjtője pedig Csiki Ernő volt, aki 1897–1932 közt vezette a Bogárgyűjteményt.

Hogy a bogarászok eredményesen gyűjtik más állatcsoportok képviselőit, nem példa nélküli. Csiki Ernő (1875–1954) nem csak gyűjtött a bogarakon kívül sok minden mást is, de dolgozatokat közölt ászkarákokról, százlábúakról, egyenesszárnyúakról, hártyásszárnyúakról, lepkékről, csigákról, sőt kígyókról is. Kaszab Zoltán (1915–1986) alapozó jelentőségű mongóliai expedícióiról több mint 486 ezer állatpéldányt hozott haza; ezek közül a legnagyobb tételt (173 ezer példány) a bogarak teszik ki, de a bogarakon kívüli csoportok összesített példányszáma meghaladja a bogarakét. Természetesen nem-bogarász zoológusoknak is sajátja lehet az a hasznos szokás, hogy szakterületükön kívüli csoportok példányaival gazdagítják múzeumunkat – közülük ki kell emelnünk Topál Györgyöt (1931–2016), a múzeum Emlősgyűjteményének néhai vezetőjét, pompás argentínai, vietnami és indiai bogáranyagok értő és szorgalmas gyűjtőjét.

Keresztelő

A tudományra új fajok leírásának kétségkívül az egyik legmegkapóbb része a faj elnevezése. Ezt a hazánkból leírt új fürkészdarázs-fajt Woldstedtius merkli  néven jegyezte be e cikk első szerzője a tudományos fajnevek világába – a darázs nevében is tisztelegve Merkl Ottónak, aki bogarász létére az elmúlt évtizedekben sok ezernyi különféle darázs-, hangya- és méhpéldánnyal gyarapította a Hártyásszárnyúak gyűjteményét. A Woldstedtius merkli „hivatalos” magyar nevet ugyan nem kapott, de onnantól, hogy az új faj fotóit készítő Németh Tamás (Bogárgyűjtemény) „Ottó-darázs” névvel illette, – legalábbis múzeumon belüli használatban – ráragadt ez a név. borzsony_2016_05_05_004.jpg

Csapatban több az eredmény… A felvétel a börzsönyi munkát lezáró utolsó terepnapon, 2016, május 5-én készült. Hátsó sor, balról jobbra: Szőke Viktória, Kovács Tibor, Grabant Aranka, Szöllősi-Tóth Petra, Katona Gergely; elülső sor: Csorba Gábor, Merkl Ottó, Jókuthy Emese, Németh Tamás (fotó: Németh Tamás)

 

Köszönetnyilvánítás: Vas Zoltán munkáját az Emberi Erőforrások Minisztériuma, Emberi Erőforrás Támogatáskezelő támogatta a Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíj (NTP-NFTÖ-16-0304) keretében.

Tudományra új fürkészdarázs a Börzsönyből Tovább
Szöcskelesen a hadifogolytáborban

Szöcskelesen a hadifogolytáborban

„Sáskák, szöcskék gyűjtéséhez nem kell sok minden. Mindössze egy rovargyűjtő személy és némi nyílt terep. Kisebb-nagyobb korlátozással mindkettő adva volt az eselheidei, angol zónabeli hadifogolytábor területén, ahol 1946 jelentős részét töltöttem 24–25 évesen, sok ezernyi társammal együtt.”

sarkantyusimon_hadifogolytabor_eselheide.jpgA fenti sorok múzeumunk korelnök önkéntes munkatársa, Dr. Nagy Barnabás tollából származnak. Fiatal kutatóként és egyetemi oktatóként érte a második világháború, majd a behívó parancs 1944 őszén. Néhány hónap múlva már angol hadifogságban találta magát, ahol a szigorú körülmények sem csillapították kíváncsiságát az élővilág és azon belül is kedvenc rovarcsoportja, az egyenesszárnyúak iránt. A szerény lehetőségeket és szabadidejét kihasználva a tábor szöcske- és sáskafaunájának vizsgálatába fogott. Megfigyeléseiről és azok körülményeiről való visszaemlékezéseit a Magyar Természettudományi Múzeum évkönyvének legutóbbi kötetében írta meg. A cikk online is olvasható.

Puskás Gellért

Szöcskelesen a hadifogolytáborban Tovább
Tengeri szörnyek igenis léteznek!

Tengeri szörnyek igenis léteznek!

A Szent István Egyetem 1. évfolyamos biológus (BSc) hallgatói tudományos ismeretterjesztő írás elkészítését kapták feladatul egyik múzeumi munkatársunktól. A legjobban sikerült munkákat blogunkon is közzétesszük. E sorozat részeként Matuz Vanessza írását olvashatjuk a legendás és valós „tengeri szörnyekről”.

Írta: Matuz Vanessza, Állatorvostudományi Egyetem, biológus BSc 1. évf.

 1_tengeri-szornyek_web.jpg

Tengeri kígyó ábrázolása (Olaus Magnus: Historia de Gentibus Septentrionalibus című, 1555-ben megjelent könyvéből; az illusztráció közkincs)

Képzelet és valóság

Az emberiség évezredek óta hajózza a tengert. Ez a tény a természetfelettiben való hittel és a csodák iránti vággyal párosítva ahhoz vezetett, hogy a történelem során számos legenda alakult ki különböző tengeri szörnyekről. Még ma is vannak közöttünk olyanok, akik hisznek ezekben, és bizonyítani akarják a létezésüket. Ők a kriptozoológia nevű áltudomány művelői, és „felfedezéseiket” mindig gyanúsan homályos képekkel és videókkal próbálják igazolni. Ennek talán legismertebb példája Nessie, a skóciai Lock Ness-i tó szörnye, de hozzá hasonló vízi sárkányszerű lényekről hallani Írországban, Oroszországban, Norvégiában, Kanadában, Svédországban, sőt még Izlandon is. De léteznek jóval régebbi legendák is. Gondoljunk csak a görög mitológiára: Homérosz Odüsszeia című művében is szerepelnek szirének, a gyönyörű hangú, de vérszomjas emberevő sellők, és Szkülla, a Messinai-szorosnál élő többfejű tengeri sárkány, aki elragadta a leleményes hadvezér bajtársait. Aztán jött a középkor, majd az újkor, Amerika felfedezése, ezzel együtt pedig a még hosszabb, veszedelmesebb utak az óceánon keresztül. Születtek újabb legendák leviatánokról, tengeri sárkányokról és tengeri kígyókról, krakenekről (a hatalmas, hajókat elsüllyesztő polipokról), hableányokról, fókatündérekről. Bármilyen nagy is azonban az emberi fantázia, mégsem tudunk kitalálni olyat, amihez legalább részben hasonlót még soha nem láttunk. Kellett lennie valaminek a víz alatt, ami ötletet adott az elmúlt évszázadok tengerészeinek.

A tengeri kígyó

Nos, ha ott lehettem volna azon a hajón, aminek a legénysége először látott „tengeri kígyót”, és lett volna bátorságom a lényért a habok közé vetni magam, hogy aztán majd egy kötéllel kimentsenek a társaim, akkor valószínűleg egy kétségbeesetten vergődő szíjhalfélével a kezemben tértem volna vissza a fedélzetre: egy óriás hevederhallal (Regalecus glesne). Persze az, hogy közelebbről is láttuk volna ezt a halat, még így sem akadályozhatott volna meg bennünket abban, hogy csodás, kiszínezett történetekben kígyóként mutassuk be. Ugyanis tényleg nagyon hosszú, kígyószerű teste van. Bár tény, hogy oldalról lapított, a nevéhez hűen szíjszerű. Farokúszója nincsen, illetve a harcsákéhoz hasonlóan csak egy vékony szegély a hosszúkás testükön. Többi úszója közül csak a farkáig érő, lapos hátúszója és apró mellúszói vannak meg. Érdekessége, hogy igen nagy szemei és testéhez képest kicsi feje van, ráadásul a hátúszója sugaras bóbitát formál a fejére, és két tüskeszerű nyúlvány van a hasoldal fejhez közeli részén. Ezek az árulkodó nyúlványok sok korabeli tengeri kígyó ábrázoláson is láthatók, alátámasztva, hogy valójában hevederhalat láthattak a tengerészek! Már színei miatt is legendáriumba illő állat, mivel teste ezüstösen csillogó, de úszói narancssárgák. Mérete is megfelelő ahhoz, hogy tengeri szörnynek minősítsük, hiszen a legnagyobb feljegyzett példány 11 méteres volt. De aggodalomra semmi ok. Ugyan ragadozó életmódot folytató halról beszélünk, de emberre teljesen ártalmatlan. Már csak azért is, mert ritkán fordul elő a felszín közelében, a több száz vagy akár több ezer méteres mélység az igazi otthona. Előfordul a legtöbb óceánban, és a Földközi-tengerben is, tehát nem képtelenség, hogy az európai tengerészek találkoztak vele.

2_tengeri-szornyek_web.jpg

Tengeri kígyó ábrázolás (Hans Edege, 1734; az illusztráció közkincs)

3_tengeri-szornyek_web.jpg

Óriás hevederhal: a valódi „tengeri kígyó” (Forrás: felső kép: Catalina Island Marine Institute; alsó kép: Wm. Leo Smith, NAVY, All Hands magazin, 1997. áprilisi szám)

4_tengeri-szornyek_web.jpg

A kraken

A legendás kraken (P. D. de Montfort, 1810; az illusztráció közkincs)

5_tengeri-szornyek_web.jpgA tengeri kígyók után következzenek a krakenek. Sokáig lehetetlennek tartották a tudósok, hogy olyan hatalmas polipok éljenek a mélységben, amelyek képesek lennének egy hajót is elsüllyeszteni. Aztán a tenger partra vetette az óriáskalmárok (Architeuthis-fajok) több mint tízméteres tetemeit. Ezek után már csak annyi volt a biológusok feladata, hogy elszállítsák és felboncolják, tehát a szervezeti felépítésüket viszonylag jól ismerjük. Viszont arról, hogy milyen az életmódjuk, mivel táplálkoznak, meddig élnek, mekkorára nőnek meg és milyen mélységben laknak, már csak feltételezéseink vannak. Ők a mélység rejtőzködő óriásai, akik ha túl közel jönnek a felszínhez, az alacsony nyomás elpusztíthatja őket. Ennek fényében érdekes lenne, ha a középkori rajzokon az óriáskalmárok csápjai lennének azok, amik kinyúlnak a hajókra, hogy aztán összetörve rántsák őket a mélybe. Ezek a történetek valószínűleg kitaláltak. De ha egy hatalmas, félelmetes krakent kellene elképzelnem, csakis egy óriás kalmárszerű lényre gondolnék. A legújabb kutatások szerint lehetséges az is, hogy „csupán” párszáz méter mélyen élnek. Szerencsénkre eszük ágában sincsen hajósüllyesztőset játszani, ugyanis vitathatatlan, hogy egy ekkora állatnak hatalmas ereje van. Kérdezzük csak meg az ámbrás ceteket! Akarom mondani, vizsgáljuk meg az ő partra sodródott tetemeiket is – feltéve, hogy a cápák hagytak belőlük bármi megvizsgálhatót. Az ámbrás cetek ugyanis hiába közel akkorák, mint egy szilás, planktonszűrögető bálna, valójának fogas cetek, és hegyes, kúpszerű fogaik leginkább óriás kalmárra fájnak. Ezért lemerülnek értük a mélybe, és megpróbálják levadászni őket. Igen ám, csakhogy a kalmárok sem hagyják magukat, ezért hosszú tapadókorongos karjaikkal igyekeznek eltávolítani a rájuk harapó ámbrás ceteket. Az erős tapadókorongok pedig kör alakú hegeket hagynak a cetek bőrén. Tehát elég nagy erővel küzdhet egy óriás kalmár! Arról nem is beszélve, hogy ezek a mélységi csaták a cetek számára is végzetesek lehetnek. A cet emlős, időnként fel kell jutnia a felszínre levegőért, egy óriás kalmárnak viszont nincsenek ilyen problémái, és ha elég ideig tartja „karjai ölelésében” a mélyben a cetet, fordulhat a kocka.
6_tengeri-szornyek_web.jpg

A valódi kraken: óriás kalmár a madridi természettudományi múzeum kiállításában (Forrás: Wikimedia Commons, szerző: José-Manuel Benito Álvarez (Locutus Borg))

A szirének

 7_tengeri-szornyek_web.jpg

Szirének a legendákból (Forrás: Johann Ulrich Krauss, 1690; az illusztráció közkincs)

Most pedig térjünk rá a sellőkre! Bizonyára az ő létezésüknek örülnénk a legjobban az eddig felsorolt lények közül. Igazság szerint, ha Kolumbusz Kristóf Közép-Amerika (vagy, ahogy ő hitte, India) vizeiről visszatérve azt állította volna, hogy látta a sziréneket, akkor egy tudományosan teljesen helytálló tényt közölt. Az emlősök Sirenia rendjének, azaz a tengeriteheneknek egyik faja, a karibi manátusz ugyanis elfordul ezekben a vizekben. Vízilovakéra emlékeztető pofájukkal, kicsi, testtől el nem különölő fejükkel és igencsak kövér alkatukkal azonban nem kifejezetten hasonlítanak a kis hableányra. De ha csak vízszintesen álló, lapos farokúszójuk látszik, és karra emlékeztető, úszóvá módosult mellső lábuk dereng fel a homályos vízből… hát, bele lehet látni valami emberit. A mitológiai szirénekkel ellentétben azonban nem kell attól félni, hogy ezek jámbor állatok bárkit a halálba csábítanak: nincsen gyönyörű énekhangjuk, és kizárólag növényekkel táplálkoznak. Testméretük is felülmúlja egy sellőét, hiszen egyes fajok akár 4 méteresre is megnőhetnek. A csordában élő fajok egyedei összetartóak, vigyáznak egymásra, és időnként még játszani is szoktak. Az anyaállatok is nagyon gondoskodóak, két évig szoptatják a kis borjút. Származásukat tekintve hiába nevezzük őket teheneknek, valójának közelebbi rokonai az elefántoknak. Ugye mennyivel érdekesebbek és kedvesebbek, mint egy fürdőruhás nő, akinek történetesen lába helyett halfarka van?

8_tengeri-szornyek_web.jpg

Egy valódi szirén, a karibi manátusz (Forrás: NPS/Everglades National Park Photo)

 Vigyázzunk a szörnyeinkre!

Tengeri szörnyek léteznek. A legtöbb legenda és szóbeszéd mögött ott van egy hús-vér, eleven élőlény, akit láthatunk, megérinthetünk és kutathatunk. De nincs olyan csodaszerzet, aki képes lenne életben maradni a tápláléka és az élőhelye nélkül. Tehát ahelyett, hogy mindenféle kitalált lényeket üldözünk, érdemesebb lenne megismerni és megóvni a létező „szörnyeket”, hogy továbbra is szörnyülködhessünk rajtuk és gyönyörködhessünk bennük. A mítoszok rémségeivel ellentétben nincsen bennünk semmi rosszindulat, egyszerűen csak élni akarnak.

VÁRUNK LEGÚJABB KIÁLLÍTÁSUNKBA!

Egy utazás különleges képei világunk védelemre szoruló örökségéről.
Balogh Boglárka fotókiállítása A Magyar Természettudományi Múzeumba.
Kattints a képre!

szellel_szemben600px.jpg

Tengeri szörnyek igenis léteznek! Tovább
Drónok ellen szirti sast!

Drónok ellen szirti sast!

Állatok a hadviselésben - 3. rész: légi hadviselés

Sorozatunk utolsó részében rugaszkodjunk el a földi valóságtól, hogy megtudjuk, hiába a béke jelképe a galamb, nélkülözhetetlen szerepet játszott a csatatereken. Azt is megtudhatjuk, hogyan robban a denevérbomba, és hogy még a drónoknak is van "természetes" ellensége a levegőben: a szirti sas.

11_kep_dronvseaglegettyimages-635590890.jpg

Írta: Fuisz Tibor István

A hagyományos hadviselés és felderítés az elektronikai hírközlő berendezések feltalálása előtt csak a gyalogos és lovas futárokra támaszkodhatott, de sebességüket sokszorosan felülmúlták a postagalambokkal közvetített üzenetek. Persze a galambok csak abba a dúcba szállítanak üzenetet, ahol felnevelték őket, tehát bevetésük alapos logisztikai fejtörő elé állította a hadseregeket.

A legkorábbi postagalambokról szóló források szerint az ókori Egyiptomban III. Ramszesz (i.e. 1187–1156) uralkodása idején a Nílus áradásáról továbbítottak híreket az egyes városok között postagalambok.  Hamarosan a hadszínterek felett is megjelentek a szárnyas hírvivők, és a középkor és újkor csatáiba nélkülözhetetlen szerepet játszottak. A mai napig találhatók hírek arról, hogy a közel-keleti csatatereken galambpostával juttatnak információt a lázadók az ellenség hadműveleteiről egymásnak.

Az első világháborúban a harcoló felek ezerszámra használtak postagalambokat üzenetküldésre, de a német hadsereg még légi fényképezésre is használta őket. Egy Cher Ami névre keresztelt galambot francia hadi érdemrenddel tüntettek ki, miután 12 veszélyes küldetést végrehajtva 194 amerikai katona életét mentette meg a verduni csatában. Az utolsó üzenetet átlőtt mellel és szárnnyal juttatta célba, és az üzenetet rejtő fém kapszulát csak egy bőrfoszlány csatolta törött lábaihoz. A postagalambokat ráadásul nemcsak hírvivőként, légi fényképészként is bevetették.

6_kep_alternativ_bundesarchiv_bild_183-r01996_brieftaube_mit_fotokamera_cropped.jpgGalamb fényképezővel az első világháborúban (forrás)

Bizonyított tény, hogy még a második világháborúban is tömegesen használták a szembenálló felek a postagalambokat. A harcoló alakulatokon kívül különleges feladatokra is bevetették őket, például kémek titkos üzeneteinek szállítására.

Az SS főparancsnoka, Heinrich Himmler lelkes postagalamb-tenyésztő volt, és elrendelte, hogy Németország összes postagalambját foglalja le az állam. Az irányítása alatt álló egységek és a Gestapo postagalambokat használtak a tikos üzenetek továbbítására. Az angol csapatok többször észleltek Angliából a megszállt Franciaország felé eltűnő galambokat. Feltételezték, hogy ezek között a nácik számára fontos üzeneteket továbbító postagalambok lehetnek. A fegyverkezési versenyek sajátja, hogy egy-egy hadászati újításra az ellenfél is technikai fejlesztésbe fog: a postagalambok elfogására mindkét oldal solymászokat vetett be a világégés alatt (elsősorban vándorsólyom volt a kedvelt pedző madaruk).

7_kep_futi_vandor_solyom.JPGvándorsólyom (fotó: Fuisz Tibor István)

A második világháború alatt az operáns kondicionálás atyja, Frederick B. Skinner vezetésével folytak olyan kísérletek, amelyekben galambokat idomítottak arra, hogy pilóta nélküli repülőgépeket irányítsanak ellenséges hajók vagy egyéb célok felé. Egy ablakra vetített kép kopogtatásával tudták a célra irányítani a robbanóanyaggal felszerelt kis repülőt a tollas bombázók. Azonban a bevetésig ez a robbanóanyaggal felszerelt galambposta-fejlesztés sohasem jutott el. Hogy miért? Mert a saját és idegen céltárgyak azonosítása/megkülönböztetése megoldhatatlan feladat volt a kezdetleges képernyőre vetített kép alapján.

„Bat mobil” talán nincs, de denevérbomba létezett

A második világháború során az amerikai hadsereg a Japán ellen vívott harcban tömegesen repülő „biofegyvert” fejlesztett ki. A főleg fából épült hagyományos japán városok felégetésére önvezérlő gyújtóbomba-támadást terveltek ki. A több ezer méter magasból ledobott bombába ezer denevért rejtő ketrecet szereltek, ami pár száz méter magasan szabadon engedte a mexikói szelindekdenevéreket. Az állatokra 29 grammos időzítővel felszerelt gyújtóbombát szereltek. A tervek szerint tíz B-24-es bombázó fedélzetéről több mint egymillió denevért szabadítottak volna Oszaka környékén az ipari központokra. A pihenőhelyet kereső denevérek azután a város különböző pontjain okoztak volna hatalmas tüzeket.

Vajon a fegyver működőképes volt? Nos, a válasz határozott igen. A próbák során az új-mexikói Carlsbad légitámaszpont kisegítő repterét felgyújtották a bombával felszerelt elszökött denevérek, amelyek az üzemanyagtartályok alatt kerestek menedéket. A fegyver ugyan visszafelé sült el, de korántsem mondott csütörtököt.

10_kep_carlsbad_aaf_fire_after_bat_bomb_accident.jpgA lángoló Carlsbad légitámaszpont
(forrás: United States Army Air Forces - Bat Bomb: World War II's Other Secret Weapon, by Jack Couffer, University of Texas Press, 1992)

A hadifelhasználásra azért választották a denevéreket, mert képesek voltak saját tömegüknek megfelelő bombát repülve célba juttatni, és az új-mexikói barlangokban milliószámra lehetett őket befogni. Persze az sem mellékes, hogy éjszakai bombázás során is célba juttathatók, és önállóan szétszéledtek volna hatalmas területen. Hadi bevetésükre folytatott kísérleteket azért fejezték be, mert egy másik, sokkal nagyobb pusztításra képes bomba fejlesztése a háború gyorsabb befejezésével kecsegtetett.

Drónok ellen szirti sast!

A légi csatatereken az emlősök kisebb létszámban képviselt szereplők, a levegő igazi urai a fenséges ragadozó madarak. Azt gondolhatnánk, hogy mára a világűrbe telepített kémműholdak, robotrepülőgépek, lézervezérlésű bombák és precíziós fegyverek korában csökken az állatvilág harcosainak alkalmazása a csatatereken. Ennek ellentmond az a hír, hogy a drónok egyre kiterjedtebb alkalmazása miatt a hadseregek ismét szárnyas katonák bevetése mellett döntöttek.

11_kep_dronvseaglegettyimages-635590890.jpgSzirti sas drónt támad (fotó: Georges Gobet—AFP, forrás: http://fortune.com/2017/02/22/drones-eagles-france/)

A drónok olyan – távirányítással vagy önirányító vezérlő elektronikával felszerelt – kisméretű légi eszközök, amelyekkel felderítő tevékenység, térképezés és szállítás is kivitelezhető. A pilóta nélküli légi járműveket (Unmanned Aerial Vehicles) először a légierő vadászrepülőinek és a légvédelem lőgyakorlatainak célrepülőiként használták fel.  A repülőkről, hajókról, tengeralattjárókról indítható, a memóriájukban eltárolt térképeket a felszíni domborzattal összevető, és ennek alapján a célig önállóan repülő cirkáló rakéták már sokkal komolyabb harci eszközök voltak. A napjainkban elhíresült „Predátorok” kezdetben az amerikai hadsereg szemei voltak a hadszíntéren, a légi felderítés hatékony eszközeiként kezdték pályafutásukat. A mai rakétákkal felszerelt, új generációs Predátorokat számtalan, terroristák ellen végrehajtott akcióban vetették be épületek, személyek, járművek vagy harcálláspontok ellen. Ezek az eszközök magas áruk és bonyolultságuk miatt a kizárólag a legfejlettebb hadseregek és jól kiképzett személyzetük játékszerei maradtak a közelmúltig.

A hobbidrónok megjelenésével azonban a világ hadseregei és terrorelhárítói új kihívással szembesülnek. Az olcsó, bárki által megvásárolható és könnyen vezethető, sőt automatikus útvonal követésére is programozható drónokkal bárki bepillanthat egy katonai területre, de akár egy hagyományos robbanóanyaggal készült bomba vagy biológiai, vegyi ágens is célba juttatható. A mai drónok akkumulátorai, GPS vezérlése és a fedélzeti kamera képeit az irányítójához küldő távközlési rendszere rendkívül veszélyes eszközzé teheti őket. Képzeljük csak el, hogy egy felszálló repülőgép hajtóművébe irányított drón, vagy egy fontos középületre, például egy ország törvényhozó testületének épületére irányított biológiai fegyvert szállító multikopter micsoda fenyegetést jelenthet. A drónok megsemmisítése gyors mozgásuk és erratikus repülésük miatt még a számítógépes célkövető/tűzvezető rendszerrel felszerelt mesterlövész puskákkal is nehéz feladat.

 

 

A modern hadviselés számos eszközt fejlesztett ki a drónok leküzdésére. „Közelharcra” olyan sörétes lőszereket fejlesztett ki az amerikai hadsereg, amelyek több, drótokkal egymáshoz kapcsolt darabra szétesve megbénítják a drón propellerjeit. A drónok „hazatérő” vezérlő elektronikával vannak ellátva, amely abban az esetben, ha a drón és az irányító között megszakad a kommunikáció, vagy azonnal leszállítja, vagy a kiindulási pontra viszi vissza a drónt. Ezt kihasználva számos, a drón rádióforgalmazását zavaró eszközt fejlesztettek ki, és ezeket a fontos politikai találkozók helyszínének biztosítására be is vetették a közelmúltban. Elégséges a drónok elleni harchoz a fegyvertárunkban rendelkezésre álló eszközök választéka? Korántsem! A hadseregek terrorelhárítók a dollármilliókat felemésztő fejlesztés helyett ismét az állatvilághoz fordultak segítségért. Az aktív felderítést és megsemmisítést célzó egyik legizgalmasabb fejlesztésről a francia hadseregnél számoltak be. Programjuk egy 2015-ös holland próbálkozás eredményeire támaszkodik. A hadsereg a kémkedő vagy romboló drónok leküzdésére szirti sasokat vet be.

A kísérletbe bevont négy, tavaly kikelt fiatal egyed élelmét rendszeresen földön álló drónokon tálalták fel, majd oktatóik a levegőben,helyben szitáló multikopterek kíméletlen levadászására oktatták őket. A következő lépésben már repülő drónok voltak a célpontok, de ezek sem jelentettek akadályt a sasok számára. Akár másfél kilométeres távolságról is képesek utolérni, majd elfogni és a földre levinni, megsemmisíteni a céltárgyat. Ha figyelembe vesszük, hogy egy kifejlett szirti sas akár zergékre is rátámad, talán már nem is csodálkozunk azon, hogy a drónok sem állítják megoldhatatlan feladat elé a sasokat.

És persze a high-tech csavar sem maradhat el a történet végéről. A szirti sasok lábát és karmait a golyóálló mellényekben is használt kevlár és nagy szilárdságú műanyag felhasználásával készült felszereléssel védelmezik a drónok gyorsan forgó propellerei ellen.

Nos, a francia irodalom előtti tisztelgésünk jegyében hadd áruljam el a négy sas nevét is az olvasóknak. Dumas hősei: Athos, Porthos, Aramis és persze D’Artagnan, a modern, szárnyas muskétások védelmezik a francia hon légterét. 

Ha egy viselkedéselem gyakoriságát szeretnénk megváltoztatni, esetleg valamilyen ingerhez kötni a megjelenést, akkor kiváló eszköz az operáns kondicionálás. Az állat viselkedésrepertoárjának valamelyik véletlenszerűen megjelenő elemét a kiképző/kísérletvezető azonnal jutalmazással díjazza. A híres Skinner dobozba helyezett kísérleti állat a normális felderítő tevékenysége során megnyomja például az ott elhelyezett pedált. Ha nem történik semmi a környezetében, a pedál megnyomása még többször is megismétlődhet, de ezt az "alapjárati" rátát drámai módon növelhetjük, ha a pedál nyomásához valamilyen megerősítés, például egy jutalomfalat jár. A kísérleti állat gyakorlatilag megállás nélküli pedálozásra is rávehető a megfelelő jutalmazási rendszer kialakításával. Ha pedig valamilyen környezeti inger (például egy fény felvillanása vagy a mentőhelikopteren ismertetett narancssárga mentőmellény megpillantása) után fellépő pedálnyomást (vagy bármilyen viselkedés elemet pl. kopogtatást) jutalmazunk, akkor az adott ingerrel azonnal kiváltható az általunk elvárt magatartás. Több megerősített viselkedéselem egymáshoz kapcsolásával, "láncba fűzésével" pedig akár egy komplett akciósor is betanítható a kísérleti állatnak. (Gondoljunk csak a cirkuszban bukfencező nagymacskákra, vagy az agility versenyen akadályok között cikázó border collie-ra).

 

Drónok ellen szirti sast! Tovább
Beremendi apróságok

Beremendi apróságok

Avagy mire jó egy mészkőbánya?

A mostanában divatos kifejezéssel egyszerűen tájsebnek nevezik a felszíni művélésű bányákat, bár az ezekből kikerülő nyersanyagokra vitathatatlanul szükségünk van mindnyájunknak. Ezen kívül egy ilyen bánya kedvelt terepe az ásványgyűjtőknek, és egyáltalán nem utolsósorban a bányászott mészkövek üregeiben, barlangjaiban felgyülemlett agyagos üledékek sokszor igen gazdag ősmaradvány-együtteseket rejtenek.

Írta: Szentesi Zoltán

A kincset érő mészkőbánya

A beremendi rögként is ismert Szőlő-hegy sötét színű, alsó-kréta (kb. 100 millió éves) mészkövét valószínűleg már évszázadok óta bányásszák, de az építőiparban nélkülözhetetlen cementet csak 1909 óta állítják elő belőle. A bányaművelés egy különleges ásványvilágú kristálybarlangot is feltárt, mely kiemelt jelentősége miatt országos védettséget kapott. 

ami_a_beremendi_szolo_hegybol_megbekeleskapolna.jpgAmi a beremendi Szőlő-hegyből maradt, középen a Kristálybarlang hernyószerű védősávjával (forrás: http://megbékéléskápolna-beremend.hu/volt-egyszer-egy-domb)

A bánya mészköveinek hasadékait, üregeit kitöltő ősmaradvány-tartalmú üledéket már a XIX. század első felétől vizsgálta korának kiváló polihisztor tudósa, Petényi Salamon János (1799–1855), aki a magyar gerinces őslénytan kutatásának alapjait tette le ezzel. Az idők során számos kutató követte példáját, köztük múzeumunk egykori kiváló kutatója, muzeológusa, Jánossy Dénes, kinek a beremendi ősgerinces lelőhelyekről gyűjtött anyagát a Magyar Természettudományi múzeum őrzi.

A hegybe zárt őstörténet

A beremendi Szőlő-hegy mészköve összesen 26 olyan üreget, barlangot rejtett melyekből ősgerinces ősmaradványok kerültek elő. Ezek a pliocéntől (kb. 3,3 millió év) a jégkorszak vége feléig (kb. 400 ezer év) tartó időszakot képviselik, nagyszerű lehetőséget nyújtva az ősfauna időbeli változásainak vizsgálatára. Azért különösen érdekes ez a kor, mert az egykori szubtrópusi környezet ekkor alakult át a ma is jellemző mérsékelt övivé és alakult ki a mára is jellemző élővilág.
 valogatot_beremendi_osmaradvanyok_szentesizoltan.JPG

 Válogatott beremendi ősmaradványok (fotó: Szentesi Zoltán)

A lelőhelyekről előkerült ősmaradványok között előfordulnak nagyemlősök (patások, medve, kardfogú tigris stb.), de a legjelentősebbek a kisgerincesek mind számukat, mind őskörnyezet-jelző értéküket tekintve. A leggyakoribbak a denevérek, cickányok, kisméretű rágcsálók fogai, csontjai, de nem ritkák a szalamandra-, béka-, gyík- és kígyófélék maradványai sem. A kisemlősök, különösen a pocok-félék, rövid fajöltőjük miatt kiválóan használhatók korjelzésre. A ma is élő és megfigyelhető fajoknak pedig a környezetjelző szerepe igen jelentős beleértve a csúszómászókat is. Nemcsak az egykori hőmérséklet és a csapadékmennyiség változásaira kaphatunk választ ezekből az ősmaradványokból, hanem például a növényzettel borítottság mértékére, patak vagy tó közelségére a leleteket magába rejtő üreghez.

Látogass el Műhelytitkok című programunkra június 3-án, és próbáld ki magad őslénykutatóként! Beszélgetéssel, információcserével egybekötött csontocska és fogválogatással, nézegetéssel meg- és felismeréssel várunk! 

Beremendi apróságok Tovább
„Egy ismeretlen ismerős: a kvarc” - Interaktív ismerkedés az év ásványával, a kvarccal, Papp Gábor mineralógus segítségével

„Egy ismeretlen ismerős: a kvarc” - Interaktív ismerkedés az év ásványával, a kvarccal, Papp Gábor mineralógus segítségével

Műhelytitkok 2017. május 27-én 10–14 óra között a múzeumban!

Szöveg és képek: Jánosi Melinda

hegyikristaly.jpg

Kvarc (hegyikristály), Bourg d’Oisans, Franciaország A KIVÁLASZTOTTAK – az év fajai, 2017. című időszaki kiállításban látható a példány

Ismerősen cseng számodra is a kvarc szó? Mi jut róla eszedbe?

A Minecraft számítógépes játék ifjú rajongóinak bizonyára az „alvilági kvarc érc” vagy éppen a „kvarcblokk” elnevezés ugrik be, míg az idősebbeknek a kvarclámpa képe villan fel, hiszen egykor szolárium helyett azzal barnították, gyógyították magukat. Legtöbbünknek a kvarc talán a kvarcóra elnevezésből ismerős. Vajon mi közük lehet a 2017-es év ásványához, a kvarchoz?

achatok.jpg

Mikrokristályos, sávos kvarcváltozatok (achátok) az MTM ásványtani állandó kiállításán 

Egészen biztos, hogy már a legkisebbek is találkoztak homokozás, kavicsgyűjtögetés közben ezzel az anyaggal, a földkéreg egyik leggyakoribb ásványával. Az iskolások a kémia és a földrajz órák keretében ismerkedhetnek meg vele. A felnőttek pedig munkájukban, építkezés közben vagy a háztartás vitele során sok területen veszik hasznát a kvarcnak.

Melyek a kvarc hasznos vagy érdekes tulajdonságai és hogyan hasznosítjuk őket? Nemcsak erről lesz szó a szombati foglalkozáson, de felvillan a kvarc megannyi arcvonása, hiszen a homokszem, az üveg, a fémszilícium, a királyi jogar vésett gömbje, a számtalan színes drágakő a püspöklila ametiszttől a sárga citrinen át a kék kalcedonig vagy a sokszínű achátig vagy éppen az egyszerű tűzkő, melyet már az ősember használt, mind-mind kvarc anyagú, vagy éppen belőle készül.

flintstone.jpgPattintott kőeszközök – A KIVÁLASZTOTTAK – Az év fajai, 2017. c. időszaki kiállításból

 A „Műhelytitkok” foglalkozás keretében igyekszünk választ adni ezekre a kérdésre is, miközben a kézbe vehető példányok segítségével megismerkedhetsz „az ezerszínű és ezerarcú kvarccal”, a 2017-es év ásványával, majd egy kis kvarchoz kapcsolódó kézműveskedésre is alkalom nyílik.

 

Mindenkit szeretettel várunk május 27-én, szombaton 10 és 14 óra között a Kupolacsarnokban!

 

„Egy ismeretlen ismerős: a kvarc” - Interaktív ismerkedés az év ásványával, a kvarccal, Papp Gábor mineralógus segítségével Tovább
Bionikus generátor, avagy az elektromos angolna

Bionikus generátor, avagy az elektromos angolna

A Szent István Egyetem 1. évfolyamos biológus (BSc) hallgatói tudományos ismeretterjesztő írás elkészítését kapták feladatul egyik múzeumi munkatársunktól. A legjobban sikerült munkákat blogunkon is közzétesszük. Elsőként Mihók Fanni írását olvashatjuk a természet egyik „áramfejlesztő erőművéről”, az elektromos angolnáról. 

írta: Mihók Fanni (Állatorvostudományi Egyetem, biológus BSc 1. évfolyam)

mihok_fanni_1.jpgElektromos angolna (fotó: Steven G. Johnson, forrás: Wikimedia Commons)

El tudnád képzelni az életedet elektromosság nélkül?

A mai társadalmunkban már természetes és megszokott az elektromosság mindennapi használata. De nemcsak mi emberek, hanem az állatvilág egyes fajai is előszeretettel használják.

Az elektromoskéshal-félék (Gymnotidae) családjába tartozó elektromos angolna (Electrophorus electricus) az egyik legveszélyesebb hal a világon. Ezt a címet annak a tulajdonságának köszönheti, hogy olyan magas feszültséget képes létrehozni a szervezetében, amely egy emberre is halálos áramütést mérhet.

Az elektromos angolna dél-amerikai elterjedésű édesvízi halfaj, és nevével ellentétben nem sok köze van a valódi angolnákhoz, hiszen az elektromoskéshal-félék rokonsági körébe tartozik. Elérheti akár a 3 méteres testhosszt és a 20–30 kg-ot is. Akárcsak a többi késhalnak, a hasi oldalán egy hullámos úszó található egészen a fejétől a farkáig, amelynek köszönhetően az állat hátra és előre egyaránt nagy magabiztossággal tud úszni. Hosszú, áramvonalas teste háti része barnás-zöld, hasi oldala pedig világosabb.

Szája nagy, belső felületét sűrűn behálózzák a véredények – ez teszi lehetővé, hogy szükség esetén, ha alacsony a víz oxigéntartalma, a levegőből vehessen fel.
mihok_fanni_2.jpgElektromos angolna rajza (1785-ben készült könyvillusztráció, forrás: Wikimedia Commons)

Mitől elektromos?

Elektromos áramot csak mozgás közben tud termelni. Testfelépítése olyan, akár egy mágnes: feji része pozitív, farki része pedig negatív töltésű. Természetesen nemcsak ez teszi lehetővé áramtermelő képességét, hanem két, a farokrészben található belső szerve, a Sach- és a Hunter-szerv is fontos szereppel bír. A Sach-szerv másodpercenként 20–50 alacsony feszültségű elektromos impulzust ad le. Az elektromos angolna ezek segítségével érzékeli a környezetét, mintegy elektromos radarként, hiszen az Amazonas és az Orinoco zavaros vizeiben kicsi, fölfelé néző szemeivel nem sokra megy.

A Hunter-szerv magas feszültségű impulzusokat, elektromos kisüléseket generál – ez a táplálékszerzés és az önvédelem eszköze. Praktikusan úgy működik, mint egy sokkoló: az áramütés hatására az áldozat valamennyi izma egyszerre összehúzódik, és az elektromos angolna elkaphatja lebénult prédáját. A Hunter-szervvel azonban akár 500 V vagy annál magasabb feszültséget is képes létrehozni – gondoljunk bele, hogy Magyarországon a háztartási gépek 220 V-al működnek. Ez teszi lehetővé, hogy szorult helyzetben saját magánál nagyobb állatokat is leterítsen.

Miért nem szenved áramütést saját magától?

Erre a kérdésre még nem ismert a pontos válasz. Különböző feltételezések persze léteznek. Van olyan magyarázat, miszerint a víz az állat testénél sokkal jobban vezeti az elektromos áramot, így amikor elektromos áramot generál, az a víz felé fog elvezetődni. De hozzájárulhat a védekezéshez az is, hogy a létfontosságú szervei jól szigetelő zsírréteggel vannak körülvéve a feji részénél.

Pontosan mire is hat az elektrosokkoló?

Kutatás igazolja, hogy az áramütése nem szervekre hat, hanem az izmok és a gerinc közötti idegekre. A kísérlet során egy elektromos angolna mellé behelyeztek egy halat, amelynek korábban kivették az agyát, és izommunkát mérő eszközöket szereltek rá. Majd az angolnának bedobtak néhány, csalinak szánt kukacot, amelyekre bénító áramütést mért. Azonban a hal izmai is összerándultak, amiből arra következtettek, hogy az áramütés nem a kivett szervre hat. Ahhoz, hogy biztosak legyenek ebben a megállapításban, nemcsak a hal agyát, hanem a gerincét is kivették, majd újra elvégezték a kísérletet. Az izmok még mindig összerándultak, ezért egy olyan vegyületet juttattak az izmokba, amely megakadályozza, hogy saját maguktól összehúzódjanak. Azonban a hal izmai továbbra is összerándultak az angolna elektromos kisüléseitől. Így már biztosan megállapítható volt, hogy az áram nem kimondottan egy szervre vagy szervekre hat, hanem az izmok és a gerinc közötti idegekre.

Ezek után, ha valaki az Amazonasban szeretne hűsölni, legyen óvatos, mert megrázó élményben lehet része.

Bionikus generátor, avagy az elektromos angolna Tovább
Elefántok az ókori és modern csatatereken, tevegelő, kutyaszánozó, rénszarvast  lovagoló elitalakulatok

Elefántok az ókori és modern csatatereken, tevegelő, kutyaszánozó, rénszarvast lovagoló elitalakulatok

Állatok a hadviselésben - 2. rész. Szárazföldi hadviselés

A tenger mélyén folyó harci cselekmények után lépjünk ki a szárazföldre, és ismerkedjünk meg a szilárd talajt tapodó monstrumok, a játékos kutyák, a nemes paripák és más állatok hadszíntéri szolgálatával. 

2-kep_war_elephant.jpg

Írta: Fuisz Tibor

Bástya vagy elefánt? Az ókori csataterek és sakkjátszmák tankjai

Ramszesz egyiptomi fáraó idomított oroszlánjával vonult háborúba. Az ellenség megfélemlítésére, a fontos személyek védelmére az idomított gepárdok bevetése sem volt ismeretlen az afrikai csatatereken. Az ókori csaták rettegett szereplői voltak a harci elefántok. Az ázsiai elefántok háziasítására utaló régészeti bizonyítékok arról árulkodnak, hogy Indiában i.e. 4500 évvel már alkalmaztak teherhordó elefántokat, az első teherhordó elefántokról beszámoló írásos emlékek az i.e. 1. és 2. évezredre tehetők. Harci bevetésükre az i.e. 4. századra datálható Rámájanaban találunk utalást. Innentől az elefántok idomítása két merőben eltérő mederbe terelődött a hadseregeken belül. A hímekkel szemben alárendelt, azokkal sohasem harcoló, de könnyebben idomítható elefánttehenek igás állatként a hadsereg szállítási feladataiban segédkeztek. A sokkal agresszívebb hímek viszont harci elefántok lettek, vasalással látták el agyaraikat és fejüket, testüket részben borító páncélt is kaptak.

3-kep_elephant_de_guerre_estampe_hindoue_01_details_chamfrein_rl01.jpgHarci elefántot ábrázoló mogul festményrészlet a 16. századból (forrás: http://www.votran-daiviet.org/GB_PROBOSCIDESTRIAN%20ART_War%20Elephants_Harnessing.html)

Az elefántokat a nyakukon ülő hajcsárok (mahoutok) irányították és ösztökélték az ellenség letaposására, felnyársalására. A pánikba esett, zárt alakzatból kilépő, pajzsukkal már nem védekező katonákat pedig a hátukra rögzített kosarakban helyet foglaló íjászok tizedelték. A harci elefántok használata Indiából kiindulva Kínában is megjelent, de a perzsa haderő is bevetette őket. Nagy Sándor a perzsák ellen i.e. 331-ben vívott gualgamelai csatában találkozott először ezekkel a rohamozó élő erődítményekkel. A perzsák 15 harci elefántot vettetek be ellene. A győztes csata után a makedón uralkodó saját hadseregébe tagozta a legyőzött sereg elefántjait és hajcsáraikat. Sőt, további elefántokat szerzett ázsiai hadjárata során, és elefántőrség vigyázta babiloni palotáját. Mire India határához ért mintegy öt évvel később, már számos ormányos volt a hadseregében, de indiai ellenfelei több elefántot vonultattak fel ellene. Bár a gyalogos, zárt görög alakulatok, a falanxok szétzilálására kiváló eredménnyel vetették be az elefántokat, a harcászati ellenszert hamar megtalálták a könnyen pánikba eső elefántokkal szemben. A falanxokat fellazították, és a behatoló elefántokat oldalról hajítódárdákkal és nyilakkal sebezték meg a lábukon, ahol nem volt páncél, és megpróbálták megsebezni, levágni az ormányukat. A megrémült állatok a saját soraik felé menekülve óriási riadalmat és veszteséget okoztak a saját hadseregükben is. Éppen ezért a mahoutokat mérgezett lándzsával szerelték fel, hogy a visszatörő elefántokat még időben kivégezzék. A makedón harcosok emiatt nemcsak az elefántot próbálták megsebezni, hanem a mahoutokat is hatástalanították. Bár Porus indai uralkodót Nagy Sándor a saját elefántos alakulatai bevetése nélkül győzte le a Hydaspes folyónál, a hadvezérre óriási hatást gyakorolt a harci elefántok pusztítása. Alexandrosz további keleti előrenyomulásának részben az vetett gátat, hogy az indiai Nanda és Gangarida birodalom serege 3000–6000 elefántot tudott volna bevetni. Ekkora túlerővel szemben esélytelen volt a győzelem.

Ha legközelebb sakkpartit játszunk, gondolkodjunk el azon, hogy az általunk bástyának nevezett bábut az ősi indiai Chaturanga nevű táblajátékból örökölte a modern sakk, és korántsem véletlen, hogy eredeti neve elefántot jelent.

moghol-elepahnt-guerre.jpgPáncélozott harci elefánt makettje a leedsi Királyi Fegyvermúzeumban, a fegyverzet a mogul birodalom idejéből való (forrás: http://asianmil.typepad.com/stage3/2010/09/mughal-war-elephant.html)

Vérfagyasztó elefántelhárítás

Egy ókori leírásban a harci elefántok ellenszereként a disznók bevetését taglalták. Az ókori hadtudósok szerint az elefántok képtelenek elviselni a disznók, malacok visítást, és azonnal elmenekülnek. Most a gyengébb idegzetű olvasók, kérem, ugorjanak át pár sort. A Peloponnészoszi háborúban a Megara elleni athéni támadás idején a védők a disznóvisítás ellenszerét vetették be az ostromló sereg harci elefántjaival szemben. A visítás előállítására olajjal öntötték le a disznókat, azokat meggyújtották, és az elefántok felé terelték a lángoló sertéseket. Az elefántok pánikba estek és elmenekültek.

Hannibál sem volt rest az Alpok hófödte hágóin át elefántokkal megerősített pun seregét Róma ellen vezetni. A modern hadviselésben is nélkülözhetetlenek ezek a hatalmas növényevők. A második világháború alatt az elefántokat az úttalan utakkal jellemezhető, Délkelet-Ázsiában folyó harcok során a japánok és a szövetségesek egyaránt bevetették. Az elefántok utolsó dokumentált katonai alkalmazására az iraki csapatok kerítettek sort: 1987-ben teherszállításra, a nehézfegyverzet vontatására használták őket Kirkuk városánál.

2-kep_harci_elefantos_punokkal_csatazo_romaiak.jpgA második pun háború döntő csatája, a zámai ütközet (forrás: Wikipédia)

Jön a lovasság! Lovon, tevén, rénszarvason…

Ha már Nagy Sándort emlegettük, róla köztudott, hogy lova, Bukephalosz számtalan hőstettben és diadalban volt méltó társa. A lovasság megjelenése a csatatereken az ókortól a középkoron át a mai napig tetten érhető, hiszen a páncélos lovagok hátasaik nélkül mozgásképtelenek lettek volna, és a gépi vontatás kifejlesztése előtt a tüzérség mozgatása és az utánpótlás szállítása lovak, ökrök – vagy hegyi terepen szamarak, öszvérek – nélkül lehetetlen lett volna. A nomád ázsiai lovasíjász seregek pedig többször is győzelmet arattak az akkori Európa legfejlettebb hadereje, a páncélos nehézlovasság felett is. A sikert a kis méret mellett is hatékony, remek visszacsapó íjaiknak és kiváló, gyors manőverezésüket lehetővé tévő lovaiknak köszönhették. A magyar huszárok hőstettei sok hadsereget ösztökéltek a könnyű lovasság megszervezésére. Bár bevetésük nem hozott sok sikert, még a második világháborúban is rohamoztak lovas alakulatok Hitler páncélos hadoszlopai ellen a keleti fronton.

A közel-keleti szárazabb területeken, például az Arab-félszigeten és Közép-Ázsiában pedig tevegelő „lovasságot” vetettek be a hadurak az ókortól a XX. századig. Ha az északi csatatereket vesszük górcső alá, kiderül, hogy a szovjet, ma orosz különleges alakulatok a mai napig kapnak kiképzést rénszarvas- és kutyaszánhajtásra. De a régi frontfelvételek tanúsága szerint a finn hadseregnek is voltak rénszarvasfogatos egységei a második világháborúban. A történeti források szerint az 1700-as években XI. Károly svéd király uralkodása alatt a jóval nagyobb és veszélyesebb jávorszarvasok meglovaglásával is próbálkoztak a svéd hadseregben. A kísérleteknek megálljt parancsolt a jávorszarvasok igénye a változatos táplálkozásra: a hátaslovak szénából álló, egyoldalú étrendjének hatására az állatok megbetegedtek, hiszen természetes körülmények között fű, gallyak, és vízinövények alkotják táplálékukat. Ha tehát a hadtáp nem tart lépést egy új csodafegyver igényeivel, bevetése nem lehet sikeres.  

4_kep_orosz_renszarvas_russia_army_reindeer_03.jpgSarkvidéki orosz gyakorlóalakulat rénszarvasokkal (forrás: https://qz.com/898248/the-russian-defense-ministrys-photos-of-reindeer-in-the-arctic-hold-a-coded-message-to-the-world/)

4_kep_orosz_renszarvas_russia_army_reindeer-e1485799877369.jpg Sarkvidéki orosz gyakorlóalakulat rénszarvasokkal (forrás: https://qz.com/898248/the-russian-defense-ministrys-photos-of-reindeer-in-the-arctic-hold-a-coded-message-to-the-world/)

5_kep_finn_renszarvas_finnish_reindeer_soldier.jpgFinn katona rénszarvassal a második világháborúban (forrás)

Az ember a kutya legjobb barátja?  – Golyózáporban harcoló ebek a második világháborúban

A terület- és személyvédelemre kiképzett kutyák bevetése is mindennapos volt a csatatereken. Már a rómaiak is alkalmaztak harci kutyákat a csatákban, és a spanyol konkvisztádorok is masztifokkal támadták ellenségeiket Dél- és Közép-Amerika meghódítása során.

Ennél is félelmetesebb, ahogy a második világháború alatt a páncélosok megsemmisítésére is használtak különleges kiképzésben részesült, robbanó hátizsákot viselő kutyákat. Az akkori haditechnika legfejlettebb, és a német villámháborús stratégiát, a Blitzkrieg-et diadalra segítő eszközei a légierő és a páncélosok voltak. Az akkoriban talán legrettegettebb fegyverek közé tartozó harckocsik elleni hatékony küzdelem komoly kihívást jelentett a védekező seregek számára. A tüzérség, a lövészkatonáknak kiosztott páncéltörő puskák (ezeket már az első világháborúban, a tankok megjelenése idején kifejlesztették) nem voltak képesek lépést tartani a háború elején a páncélosok hihetetlen gyors fejlődésével, az egyre vastagabb páncélzat alkalmazásával. Csak a háború végére jelentek meg és terjedtek el az egyéni lövészfegyverek közé sorolható német páncélöklök és rakéta meghajtású, „bazooka” névre keresztelt amerikai tankelhárító eszközök. Azonban a rettegett high-tech eszközökkel, a páncélosokkal szemben a „nagy honvédő háborúban” a szovjet csapatok kutyás egységeket is bevetettek. A Szovjetunió Forradalmi Katonai Tanácsa 1924-ben hagyta jóvá a kutyák hadseregbe történő integrálását, és Moszkva közelében kiképzőközpontot hoztak létre. Hamarosan további tizenkét kiképzőközpontot alapítottak, és ezek közül háromban páncélosok elleni harcra képezték ki a kutyákat. Emellett hírvivő, aknakutató, elsősegély-szállító, és persze nyomkövetésre, elfogásra kiképzett kutyákat is neveltek a központokban. Harckocsi-elhárító kutyás egységeket 1935-ben hoztak létre a Vörös Hadseregben, és egészen 1996-ig képeztek ilyen kutyákat a Szovjetunióban, majd Oroszországban. A sors iróniája, hogy kiváló fizikai adottságaik és hihetetlen intelligenciájuk miatt épp a németjuhász kutyákat használták legnagyobb számban, és éles körülmények között német csapatok ellen vetették be őket.

A kiképzés során a kiéheztetett (!) kutyákat kölyök koruktól álló harckocsik alatt etették, majd járó motorú, de álló tankok alá kellett befutniuk. Előfordult, hogy arra tanították őket, hogy a vaktöltényekkel tüzelő harckocsik elől azok alá kellett menekülniük. Kezdetben olyan hámot terveztek, amelyről a mágneses akna a harckocsira tapadt, és a kutya egy vezetéket megrángatva megszabadult a robbanó mellénytől. Később sokkal egyszerűbb készüléket fejlesztettek, ami sajnos a kutyával együtt felrobbant, amikor az a tank alá futott, és a robbanószerkezetből kilógó 20 centis farúd a páncélos fenékpáncéljának ütődött. Mivel a harckocsik fenékpáncélja és lánctalpa a legsérülékenyebb, az itt felrobbantott töltet volt a leghatékonyabb.

A harctéri bevetésre 1941-ben került sor, elég kicsi sikerrel, de félelmetes tapasztalatokkal. A híres sztálingrádi csatában például a repülőtér körüli harcokban a kutyák 13 páncélost rongáltak meg. A második világháború legnagyobb páncélos csatájában, Kurszknál a szovjet vonalakat áttörő tankok közül 16-ot tettek mozgásképtelenné a különleges kutyák által szállított robbanószerkezetek. A gyors mozgású kutyákat sokszor a tankok fedélzeti géppuskáival sem sikerült leteríteni. A harctéri bevetések azonban a kiképzés több hibájára is fényt derítettek. A kiképzési költségek csökkentése érdekében a járó motorú tankokat álló helyzetben kellett megközelíteni a kutyáknak. A harctéri mozgó páncélosoktól megijedtek az ebek, és hátukon az élesített 10-12 kilogramm robbanóanyaggal visszamenekültek a saját állásaikba. Hat kutya pusztult el így, ráadásul saját katonáik halálát és sérülését okozták. További probléma volt, hogy a kiváló hallású németjuhászok, mivel kiképzésük során csak a szovjet hadsereg saját tankjaival találkoztak, az ismerős hangú, dízelmotoros szovjet páncélosok alá próbáltak berohanni, a számukra idegen hangú, benzinmotoros német tankokat pedig elkerülték. A szovjet frontvonal vagy saját tankok felé futó kutyákat kénytelenek voltak lelőni a katonák. Ezután a kiképzők egy része megtagadta újabb kutyák kiképzését és bevetését, amit a katonai rendőrség lázadásként kezelt, és meg is torolt. A német hadsereg katonái között bevált gyakorlat volt, hogy a keleti hadszíntéren minden kutyát azonnal lelőttek. 1943-tól a kudarcok hatására előtérbe került az aknakereső, sebesülteket szánon elhúzó kutyák kiképzése.

static1_squarespace_com.jpgBevetésen a második világháborúban (forrás: https://jenjdanna.com/blog/2016/9/27/working-dogs-through-the-ages)

A második világháborúban az amerikai hadsereg is kísérletezett megerősített harcálláspontok felrobbantására kiképzett kutyákkal. A szovjet tapasztalatokhoz hasonlóan ők is megoldhatatlan problémákkal szembesültek. A lövések elől a trénerükhöz visszafutó kutyák által okozott lehetséges balesetek miatt harctéri körülmények között sohasem alkalmazták a robbantó négylábúakat. Az '50-es években az indokínai hadszíntéren a vietnami csapatok vetettek be tankelhárító kutyákat.

us_navy_061027-n-9662l-048_petty_officer_2nd_class_blake_soller_a_military_working_dog_mwd_handler_pets_the_head_of_his_mwd_rico_at_the_war_dog_cemetery_located_on_naval_base_guam.jpgAmerikai katona harci kutyájával a második világháborúban elpusztult kutyák emlékhelyénél
(forrás: Wikimedia Commons)

Aknamunka, bombakeresés patkánnyal és tudatos ebtenyésztés

Érdekes talán az a tény is, hogy nemcsak kutyákat, de még gambiai hörcsögpatkányokat is bevetettek aknakeresésre kiváló szaglásuk miatt. A modern városi hadszínterek, illetve a reguláris hadseregek és lázadók, felkelők (vagy ha úgy tetszik terroristák) közti aszimmetrikus hadviselés közkedvelt, alattomos fegyvere az IED – azaz a rögtönzött robbanószerkezet. Ezeket az utak, szemét, törmelék alá ássák, vagy akár állattetemekbe rejtik. Felderítésük és hatástalanításuk óriási kihívás, hiszen akár egy mobiltelefonnal is indíthatják a robbantást, épp amikor a tűzszerészek munkához látnak. Azonban nem feltétlenül várják meg, amíg „Mohamed megy a hegyhez.” A robbanóanyagokat a várakozó páncélozott szállító gépjárművekhez, őrposztokhoz kutyákra és szamarakra erősítve, birkára kötözve is eljuttathatják a lázadók. Az iraki hadműveletek során a reguláris amerikai csapatokkal szemben vetettek be mit sem sejtő emlősöket a lázadó harcosok ily módon. A kutyaszános elitegységek máig a hadviselés csúcstechnológiás eszközei.

9cbkep_orosz_kutyaszanos_russiaa_army_dogsledger_02.jpgOrosz katona kutyaszánnal az Északi-sarkon (fotó: Lev Fedoseyev, forrás: https://qz.com/898248/the-russian-defense-ministrys-photos-of-reindeer-in-the-arctic-hold-a-coded-message-to-the-world/)

Aki azt gondolja, hogy a kutyafajták hihetetlen gazdagsága (a társállat öleb csivaváktól a hatalmas sharplani juhászkutyákig igazán széles a paletta) minden feladatra kínál megfelelő, már kitenyésztett kutyafajtát, az alaposan téved. A mára egyre közkedveltebb moszkvai őrkutyát a szovjet hadseregben tenyésztették ki, mivel a kaukázusi juhászok és közép-ázsiai juhászok megvesztegethetetlen, félelmet nem ismerő, de túlságosan egy gazdás, és az idegenekkel szemben bizalmatlan kutyáknak bizonyultak. A sorozásos alapon működő hadseregek változó állománya nehezen megoldható barát/idegen dilemma elé állította ezeket a terület- és objektumvédelemben, sőt, személyvédelemben egyaránt brillírozó kutyákat. Ráadásul a szibériai mínuszokat vodkával feledtető sor- és tiszti állomány furcsa mozgású, a kutyákkal meggondolatlanul kötekedő tagjait pillanatnyi habozás nélkül leteperték és hatástalanították a kaukázusi juhászkutyák. Ezért egy barátságosabb, intelligensebb, de a szibériai hidegtől a kaukázusi hóviharokig mindent elviselő, erős fizikumú kutyafajta kitenyésztésébe fogtak. A tenyésztés 1946-ban kezdődött a Vörös Hadsereg Vörös Csillag katonai telepén Gregorij Pantelenovics Medvegyev tábornok vezetésével. A hosszú kísérletezés, a megfelelő vérvonalak kiválasztása után az első alom 1953-ban született.  Az alapot a rendkívül kemény, bizalmatlan kaukázusi juhász szolgáltatta, az orosz foltos kopót jó szaglása, a bernáthegyit pedig intelligenciája miatt vonták be a tenyésztésbe. A kívánatos tulajdonságok megfelelő arányú adagolásával sokkal jobban kezelhető, jobban idomítható, de még mindig „kőkemény” fajtát hozott létre a sereg – állítólag a KGB megrendelésére. A hivatalos fajtasztenderd csak 1986-ban jelent meg, addig ez a kutyafajta szigorúan titkos, szovjet-orosz csodafegyver volt.

A következő részből kiderül, miként robban a denevérbomba, és milyen szárnyas hadakkal lehet leteríteni a drónokat.

 

    

Elefántok az ókori és modern csatatereken, tevegelő, kutyaszánozó, rénszarvast lovagoló elitalakulatok Tovább
Tollas, szőrös, uszonyos hősök a hadseregek szolgálatában

Tollas, szőrös, uszonyos hősök a hadseregek szolgálatában

Állatok a hadviselésben - 1. rész: tengeri hadviselés

A szorító egyik sarkában a drónok, cirkálórakéták, műholdas helymeghatározó rendszerek, lézervezérlésű bombák, elektronikus zavaró eszközök, azaz a hadviselés ultramodern, high tech eszközei. A másik sarokban elefántok, sasok, delfinek, cápák, galambok, sólymok, tevék, lovak és kutyák; és a sort a közismert példákon túl olyan hihetetlen tagokkal bővíthetnénk, mint a gambiai hörcsögpatkány vagy a házi sertés. Ezek az állatok ősidők óta a csataterek elmaradhatatlan kellékei, de képességeikkel a modern kor csataterein is tiszteletet és megbecsülést vívnak ki maguknak. Az állati katonákat az ellenség élő ereje, technikai berendezései vagy hírközlése ellen vetik be, de akár egymás ellen is vívhatják a mai napig a mi csatáinkat. A high tech és az evolúciósan fejlett entitások harcában vajon kié lesz a győzelem?

1024px-nmmp_dolphin_with_locator_wiki.jpegA hámon berendezést viselő delfin Perzsa-öbölben végzett aknamentesítést
(forrás: Wikipédia)

Írta: Fuisz Tibor István

Fikció és valóság

Fél évszázada, 1967-ben jelent meg Robert Merle kitűnő regénye, az Állati elmék (Un animal doué de raison), egy mára részben valósággá vált sci-fi. A történetben a palackorrú delfinek tudományos kutatása és hadi célú alkalmazása közt feszülő ellentétben az azokat kiképző tudósok is életveszélybe kerülnek.

A regény főszereplői, a mit sem sejtő tudósok a két tehetséges delfint (Al)Fa-t és Bé-t emberi nyelvre és beszédre tanítják. Ám hamarosan kiderül, hogy a kutatást pénzelő szervezeteket igazából nem önmagában az állati viselkedés  foglalkoztatja, valójában a hadviselés oltárán kívánják feláldozni a kísérleti alanyokat és azok rendkívüli képességeit. A tudósoktól elrabolt delfinekre olyan hámot adnak, amellyel egy számukra kijelölt hajóhoz mágnesesen rögzülő atomfegyvert szállítanak. Hogy ne maradhassanak beszédes tanúk, a kiképzés alatt használt állatbarát, a bombát a céltárgyra rögzülés után kiengedő hámok helyett másféléket kapnak, így a delfinek a hajóhoz rögzítve elpusztulnának. Az elképzelt kegyetlen módszer sajnos nem nélkülözi a valóságalapot: a második világháborúban páncélosok ellen bevetett robbantó kutyák felszerelésében is hasonló „fejlődés” játszódott le.

Hogy mi ebből a valóság? Vegyük szemügyre a delfinek és más állatok emberi beszédre taníthatóságát és beszédértését. A palackorrú delfinekkel folytatott kísérletekben jelnyelv segítségével vagy színes műanyaglapokkal a delfinek nemcsak szavakat, hanem akár egyszerű mondatokat is képesek megérteni, és azokkal kommunikálni kiképzőikkel.

Dr. Louis Herman nevéhez fűződik az első olyan komplex kísérletsorozat, amely a delfinek nyelvi képességeit vizsgáló kutatások alapját képezi mind a mai napig. Dr. Herman és csapata pozitív megerősítéses tréning segítségével megtanított két palackorrú delfint arra, hogy a medencéjükben elhelyezett vagy a környezetükben található tárgyakhoz kéz- és hangjeleket kössenek – azaz adott jelről pl. a pöttyös labdára vagy a szörfdeszkára asszociáljanak. Később, a kísérlet következő szakaszában az ezekből a tárgyakat jelölő "szavakból" és utasításokból összerakott egyszerű, legfeljebb 5 tagból álló mondatok értelmezését is elsajátították a delfinek. Sőt, a tanult asszociációk felhasználásával képesek voltak a szavak sorrendjéből adódó nyelvi különbségek megértésére, és az annak megfelelő feladat végrehajtására. Például megértik, és megkülönböztetik a „vidd a szörfdeszkát a karikához” és a „vidd a karikát a szörfdeszkához” mondatokat. Sőt, a delfinek helyesen végre tudták hajtani a feladatot új, azelőtt még nem hallott mondatösszetétel esetén is.

A jelek és a tárgyak közötti szoros összefüggést az bizonyította, hogy a delfinek képesek voltak nemcsak a tárgyak jelenlétét, hanem azok hiányát is jelezni. Ezt követően Dr. Herman és Dr. Kuczaj azt tesztelte, hogy mit cselekszenek a delfinek nyelvtanilag helytelen "mondatok" hallatán, például: „vidd az ablakot a karikához!” (az előbbi ugyanis egy nem mozgatható tárgy). Rendszerint a delfinek figyelmen kívül hagyták az ilyen értelmezhetetlen parancsokat.

Beszédkészség felsőfokon

Egyedülálló a palackorrú delfinek beszédértése az állatvilágban? Korántsem! Irene Peppenberg híres szürke jákópapagája, Alex több száz szó jelentését ismeri, és azokat kitűnő kiejtéssel maga is kontextusnak megfelelően használja. Sajnos a delfinek és az emberszabású majmok hangképző szervei nem alkalmasak ilyen kiváló beszédre, de a csimpánzokkal, orangutánokkal és gorillákkal folytatott kísérletekből az is kiderült, hogy ezek a főemlősök akár mondatokat is képesek alkotni, sőt hazugságon is rajta kapták már őket.

„Top secret”

Ezután tekintsük át, mit lehet tudni a hadseregek jórészt „Top Secret” bélyegzővel jelölt, szigorúan őrzött kiképzési programjairól. Közismert tény, hogy az amerikai (és persze az orosz és számos további) haditengerészet egyaránt alkalmaz delfineket, cápákat, kardszárnyú delfineket, sőt fókákat is aknamentesítésre, objektumvédelemre, és tárgyak, személyzet felkutatására. A postagalambok pedig megfelelő kiképzéssel (az operáns kondicionálás módszerével) megtaníthatók arra, hogy a tengerbe zuhant repülők pilótáinak vagy a hajók személyzetének narancssárga mentőmellényét látva egy kis üvegablakon kopogtassanak. Így segítik kitűnő látásukkal és nem lankadó figyelmükkel a mentőhelikopterek személyzetének munkáját pár szem búza reményében.

Az amerikai haditengerészet mára titkosított kutatásairól annyit lehet tudni, hogy az 1960-as évektől kísérleteznek delfinekkel és más állatokkal az Egyesült Államok Haditengerészetének Tengeri Emlős Programja (U.S. Navy Marine Mammal Program) keretében. A több tucatnyi állatfaj, köztük palackorrú delfin, kaliforniai oroszlánfóka, galambok és cápák kiképzésével és hadi bevetésével foglalkozó kutatók azt állítják, hogy támadó céllal, ellenséges felszíni vízi járművek, tengeralattjárók és búvárok megsemmisítésére sohasem vetik be ezeket az élőlényeket, mert a saját/idegen haderő biztos azonosítására nem képezhetők ki. Valami azonban azt súgja, hogy akár az ellenfél búvárait vagy delfinjeit támadó állatok kiképzésére biztosan voltak már kísérletek. Erre több elszórt cikk és visszaemlékezés utal. A tragikus körülmények között elhunyt Chris Cyle „Az amerikai mesterlövész” című önéletrajzi regényében érdekes delfines kalandról számolt be. A haditengerészeti búvárkiképzés keretében egy merülésük során oroszlánfókák és delfinek meglehetősen vehemensen lökdösték őket a víz alatt. Mint később kiderült, az adott napon igazából a delfinek gyakorolták az idegen úszók behatolásának meggátlását. Egy másik robbantás-specialista búvár szerint nagyon vicces megfigyelni, ahogy a delfinek valamelyik búvárral labdáznak, de ha a kiszemelt áldozatot kérdezzük, a 300 kilós delfin 30-40 kilométeres sebességű közeledése inkább emlékeztet gyorsvonat alá esésre, semmint  barátságos, állatsimogatós élményre. Az amerikai haditengerészet hírei között azt is megtaláljuk, hogy az ultrahangos szonárjuknak köszönhetően a delfinek akár zavaros vízben is halálbiztosan felderítik az idegen tárgyakat vagy behatoló búvárokat. Egy kísérletben a delfinek feladata két búvárpár felderítése volt. A búvárok csónakok alá rejtőztek, a horgonyzó hajó fenekéhez tapadtak, vagy az iszapot felkavarva a „zavarosban halásztak”, ennek ellenére a két jól képzett delfinnek egy percbe sem telt az összes betolakodó lefülelése. A haditengerészet beszámolója szerint az azonosított idegen tárgyak vagy behatolók helyzetének jelzése érdekében felszínre lebegő bóját erősítenek hozzájuk a delfinek. A bója felrobbanása jelzi az őrszemélyzetnek a védett területre történő behatolást… Nos, ha eljátszunk a gondolattal, hogy rövidebb pórázra fogva és nagyobb töltettel mire lehetne képes ez a jelzőrendszer… Leszerelt rohamosztagosok visszaemlékezései szerint folytak kísérletek az ellenséges búvárok mellüregébe széndioxid injekciót beadó, támadó delfinek és oroszlánfókák kiképzésére is, de a haditengerészet cáfolja ezeket a híreket.

1024px-us_navy_101013-n-0363b-063_marine_mammal_handler_gunner_s_mate_3rd_class_manuel_gonzalez_and_a_bottlenose_dolphin_both_assigned_to_explosive_ordna.jpg
Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének EODMU-1 programja keretében palackorrú delfineket képeznek tengeri aknák felismerésére (fotó: David Bennett, forrás: Wikimedia)

De fogadjuk el a hivatalos álláspontot, miszerint inkább a felderítés, objektumvédelem, mentőakciók során lehet a delfineket és fókákat eredményesen alkalmazni. Az dokumentált tény, hogy aknamentesítésre már a vietnami háború idején a Tonkini-öbölben is bevetettek delfineket, és az öbölháborúban is mozgósították a haditengerészet kötelékében álló tengeri emlősöket. Ezeknek a hadihajók idegen búvárokkal szembeni védelmét kellett segíteni, és részt vettek az aknamentesítésben is.

Ahogy az a fegyverkezési versenyben megszokott, a szemben álló felek nem engedhetik meg maguknak, hogy lemaradjanak az ellenségtől bármely területen.  A hidegháború alatt az orosz-amerikai hadászati versengésben a delfinek és fókák a vörös sarokban is szorítóba léptek. Ezekről a programokról jóval kevesebb hír szivárgott ki, mint az amerikai hadvezetés ilyen programjairól. Az ez irányú fokozott érdeklődést alátámasztja az a tény, hogy a Krím annektálása során nemcsak a fekete-tengeri hadiflotta kikötője került orosz fennhatóság alá, de az ukrán hadsereg harci delfinjeit is lefoglalta az orosz haderő. Az eltulajdonított delfineket az ukrán kormány visszakövetelte ugyan Oroszországtól, de semmilyen hír sem látott napvilágot a tengeri emlősök visszaszolgáltatásáról.

Az ukrán hadidelfin-kiképzés persze a szovjet hadsereg hagyatéka volt. Azonban a Szovjetunió szétesésével egy időben a szovjet harci tengeri emlős kiképzésnek is befellegzett. 2000-ben olyan hírek láttak napvilágot, miszerint Borisz Zhurid, a szovjet hadsereg korábbi delfinidomára, a hadseregből anyagi okok miatt magán delfináriumokba került példányokat Iránban értékesített. Összesen 27 állatot, delfineket, rozmárokat, oroszlánfókákat, fókákat és egy belugát szállítottak Szevasztopolból a Perzsa-öbölhöz, mikor a téli hónapokban az elmaradó turisták miatt Zhurid már nem tudta etetni és gyógyszerezni őket. Ezeket a delfineket a hadseregben aknaszedésre, a hátukra szerelt szigonnyal idegen búvárok megsemmisítésére, és ellenséges hajók felrobbantására képezték ki. Sőt, a delfinek kiváló hallásuk segítségével az eltérő hajtóművel és propellerrel szerelt orosz és amerikai tengeralattjárók biztos elkülönítésére is képesek voltak. Az moszkvai reakciók az eladás után azt taglalták, hogy sajnálatos módon az irániak olcsón vásárolták meg az ukránoktól az orosz titkos fegyvereket…

beluga-navy-attack-dolphin-sofrep-1.jpgVíz alatti objektumok felderítésére kiképzett beluga bevetésen
(Forrás: https://sofrep.com/69732/navys-deadly-mk6-attack-dolphin-program/)

2012-ben az ukrán hadsereg óriási delfináriumot épített Szevasztopol közelében, aminek nagyságával csak az amerikai San-Diegoban található amerikai hadidelfin kiképző központ vetekedhetett. És az amerikai tengeri  emlős programhoz hasonló munkába kezdtek. A krími események után az orosz hadsereg izgalmas lehetőségeket vázolt fel a frissen verbuvált ukrán harci delfinek bevetésével kapcsolatban. Elsősorban idegen hajók és búvárok felderítésére használnák őket, de elsüllyedt hadihajók és hadifelszerelés felkutatására is alkalmasak lennének. Sőt olyan fejlesztésbe is fogtak, ami a delfinre szerelt adó segítségével a felszíni hajókra sugárzott jelek segítségével a szonár képernyőjén mutatná a delfinek által megtalált tárgyakat.

51487b627bd1a5_02205576_1654.jpgLátogató- és delfinbarát életkép a szevasztopoli delfináriumból
(forrás: http://www.delfinariy.com/galleries/1/)

A deklaráltan humánus, emberbarát bevetési stratégia azonban csak az utóbbi évtizedekben vált elfogadott normává. Az ember a vadászat vagy pásztorkodás, illetve a földművelés során már kiválóan bevált igás állatokat és kutyákat a kezdetektől bevetette ellenségeinek jelzésére, felderítésére és megsemmisítésére.

Sorozatunk következő részéből kiderül, hogy az ember legjobb barátja, a kutya, mire számíthatott, ha valamelyik hadsereg szolgálatába szegődött, hogy mi történik a sakktábla megbokrosodott bástyájával, és az is, milyen élő harci eszközöket és hogyan vetettek, vetnek be a szárazföldi csatatereken az ókortól napjainkig.

Tollas, szőrös, uszonyos hősök a hadseregek szolgálatában Tovább
A vadalma a 2017-es év fafaja

A vadalma a 2017-es év fafaja

Hazánkban az alma az egyik legelterjedtebb gyümölcs, a kisbabák is gyakran almát kóstolnak először az anyatej után. Elmondható, hogy a nemes alma a mindennapi életünk része, a vadalma azonban szinte teljesen kikopott a 21. századi emberek életéből. Régebben, amikor a vadalma (Malus sylvestris) gyakoribb, a nemesített almák ritkábbak voltak, a vadalma gyűjtése nagyon elterjedt volt.

kituzo_vadalma_1db_vagott.jpg

Írta: Szurdoki Erzsébet, Pifkó Dániel

A régebbi idők emlékét jól őrző szólásokban és közmondásokban számos utalást találunk a vadalmára. Pl: Akárkinek vadalma, nekem édes alma. Beleharapott a vadalmába. Fojtós mint a vadalma. Mosolyog, mint a vadalma. Szelíd almának nagy becse, vadnak kevés. Tótnak kökény a bora, vadalma fügéje. Válogatónak vadalma, annak is a legrosszabb.

Nem meglepő, hogy a szólásokban, közmondásokban a vadalma gyakran negatív jelentéssel szerepel, hiszen gyümölcse kisebb, savanyúbb, mint nemesített rokonaié. Mégsem haszontalan ez kistermetű fa, hiszen nem csak gyümölcse, hanem fája is széleskörűen felhasználható. Számos néprajzi gyűjtés említi, hogy az elszórtan (hagyásfaként) található vadalmafákat nagy becsben tartották, és különféle jelzésekkel foglalták le a még éretlen gyümölcsöt. A Hargitában például, ha valaki bő termést ígérő, de még éretlen gyümölcsű vadalmát talált, az a törzsét ágakkal, szalma- vagy szénakötéllel körültekerte, tövéhez köveket halmozott fel, hogy jelezze: ennek a fának a gyümölcse már foglalt. Az ilyen lefoglalt fákról a vándorok szedhettek néhány szem almát. A Kisalföldön a falu közös legelőjén található vadalmafákra rávésték az adott évre szóló tulajdonjegyet, ami csak egy évre szólt, és a fát kivágni nem lehetett.

vadalma_termeses_2.jpgVadalma részei hrebáriumi lapon (forrás: MTM)

De mire is használták ezt a meglehetősen fanyar gyümölcsöt? Emberi fogyasztásra már a kőkor idején is gyűjtötték, később pedig almabort, pálinkát, ecetet, zselét és teát főztek belőle. Az ecet készítéséhez a gyümölcsöket fakalapáccsal összetörték, majd hordóba rakták és várták, hogy megecetesedjen. Az almaecet, ha nem is mindennapi élelmiszerünk, de még ma is igen elterjedt hazánkban. A leszedett gyümölcsöt gyakran aszalták vagy a padláson szalma közt tavaszig érlelték, hiszen magas C-vitamin tartalma segített a betegségek ellen is. A középkorban a háziállatok, elsősorban a sertés és a marha táplálásában is jelentős szerepe volt az összegyűjtött vadalmának.

Tartós, szívós fáját különböző eszközök készítésére használták fel, pl. órák fogaskerekeihez és a meghajtó szerkezetben is, tartós szántalpakhoz, szerszámnyélhez, favonalzóhoz és rajztáblához, girbe-gurba keresztmetszeti rajzolata miatt díszítéshez és különféle faragványokhoz. A vadalma magvát faiskolák számára is gyűjtötték, mivel a növény alkalmas arra, hogy nemesített almafajtákat oltsanak rá. Erdészeink manapság is gyakran meghagyják a magányos vadalmafákat, mivel 2–4 cm átmérőjű, szeptember–októberben érő, zöldessárga gyümölcseit a szomjas turisták mellett a madarak és vadak is kedvelik.

A vadalma szinte egész Európában és a Brit-szigeteken honos, de sehol sem túlságosan gyakori vagy erdőalkotó fafaj. Hazánkban a síkvidékektől a középhegységekig egyaránt előfordul. Az alföldeken az árterek keményfás ligeterdeinek jellemző elegyfafaja, megtaláljuk a hegy- és dombvidékek patak menti ligeterdeiben is, de természetes élőhelyei közé tartoznak még a gyertyános-tölgyesek, s ritkábban a szárazabb termőhelyű tölgyesek is. A vadalma az erdőszéleken és a tartósan megritkult foltokban érzi igazán jól magát, hiszen itt elegendő fényhez jut, ami a virágzásához és termésérleléséhez elengedhetetlen. Gyakran előfordul még mezsgyéken és fás legelőkön.

A vadalma általában 6–10 méter magasra növő fa, néha csak cserje. Törzse rövid, sokszor görbe, és gyakran csavarodott, kérge barna vagy szürkésbarna, gyakran már a fiatalabb fákon is erősebben repedezett és pikkelyes. Idős példányai gyakran többtörzsűek. Az idősebb példányok törzsének átmérője 20–25 cm, néha találkozhatunk vaskosabb példányokkal. A vadalmafák nem kiemelkedően hosszú életűek, a 80–100 éves egyedek már matuzsálemnek számítanak. Kerek vagy harang alakú lombkoronája sűrű, fiatalon felfelé törő, idősebb korában visszahajló. Az ágak gyakran szúrósak, de ezt általában a letöredező rövidhajtások hegyesre száradó csonkjai okozzák. Rügyei tojásdadok, sötét vörösbarnák, kisebbek és hegyesebbek a nemes almáénál.

Szórt állású levelei meglehetősen változatosak, a fiatalabbak levéllemeze kerekded, majd idősebb korban elliptikus-tojásdad. A levelek hossza 3–11 cm, szélességük 2.5–5.5 cm között változik. A levél színe matt zöld, a fonákon világosabb zöld, többnyire kevéssé szőrös. A levélváll szélesen lekerekített vagy ékszerűen keskenyedő, a levélcsúcs kihegyezett. A levélnyél 2–3cm hosszú. A nemes almától elkülöníti a vékonyabb levéllemez, a fonákon kevésbé kiemelkedő érhálózat, valamint a kopasz levélfonák (a kultúralmáknál maradandóan gyapjas a fonák). Őszi lombszíneződése jelentéktelen, szürkészöld, barnászöld vagy esetleg fakósárga.

vadalma_termeses_1.jpgElőbb-utóbb eltűnhet a tiszta génállományú vadalma, a gyűjteményi herbáriumi példányok ezért nélkülözhetetlen reprezentációi a természetben előforduló egyedeknek (forrás: MTM)

A virágaiban található 5 sziromlevél nem tiszta fehér, a rózsaszín különféle árnyalatai fedezhetők fel rajta. A 3–5 cm-es virágok kevés virágú álernyő virágzatba tömörülnek, és április második felében, lombfakadáskor vagy kicsit utána jelennek meg, de a virágok nem borítják be egyenletesen a teljes koronát. A virágok kellemesen erős illatúak, beporzásukat napközben méhek, reggel, este és hűvös napokon darazsak, éjszaka éjjeli lepkék végzik.

vadalmavirag_vagott.pngA vadalma virága a természetben (fotó: Hans Hillewaert, forrás: Wikipédia)

vadalma_viraga_blog.jpgA vadalma virága herbáriumi lapon (forrás: MTM)

Almatermése valójában áltermés, fanyar, savanykás ízű, kemény húsú, gömbölyded, és meglehetősen apró, alig 2–3.5 cm nagyságú. Szeptember-október folyamán érik be, színe ekkor sárgászöld, néha a napsütötte oldalon pirosas. Terméskocsánya hosszú, többnyire megegyezik az almácska hosszával. A méretén kívül az is jól láthatóan elkülöníti a nemes almától, hogy sem a kocsánynál, sem a csészénél nem, vagy alig található bemélyedés, míg a nemes almáknál ez kifejezetten jellemző.

vadalma_termeses_2_blog.jpgA vadalma termésének metszete herbáriumi lapon (forrás: MTM)

vadalma_termes_blog.jpgA vadalma termése herbáriumi lapon (forrás: MTM)

A vadalma mára kikopott a mindennapi életünkből. Miért került be mégis a lehetséges év fafajai közé? Habár nem erdőalkotó, fontos szerepe van az erdei biodiverzitás fenntartásában: sok-sok élőlény kötődik hozzá, gyümölcse a vadak kedvelt tápláléka. A vadalmafák törzse jellemzően 60 éves korukban elkezd korhadni, odvak keletkeznek benne, ami számos odúlakó madárnak és kisemlősnek nyújt búvó- és szaporodó helyet. Gazdasági jelentőségéhez hozzájárul, hogy virágai méhlegelőként szolgálnak.

Veszélyezteti-e valami a vadalmát? Sajnos számos veszélyforrás leselkedik erre az őshonos fafajunkra is. Az egyik, hogy magoncait és sarjait a vad előszeretettel károsítja, s emiatt még jobban visszaszorul. Az egyre jobban ritkuló állomány miatt a termőkorú fák ma már gyakran nagy távolságra találhatók egymástól, így a kölcsönös beporzásnak nincs esélye, s emiatt beltenyésztettség lép fel, ami gyors léptékben rombolja az elkövetkezendő nemzedékek ellenálló-képességét. Jelentős veszélyforrás, ami már régóta fenn áll, de a ritkuló vadalma állomány miatt egyre jelentősebb, hogy a vadalmafák természetes úton hibridizálódnak a nemes almával, és az utódok egy részének génállománya így különböző mértékben keveredetté válik, és előbb utóbb eltűnhet a tiszta génállományú vadalma.

 

 

A vadalma a 2017-es év fafaja Tovább
50 éve hunyt el gróf Széchenyi Zsigmond

50 éve hunyt el gróf Széchenyi Zsigmond

„Nagyot fordult itt a világ, mióta utoljára erre jártam. Nagyot lódult.” – írta Széchenyi Zsigmond Afrikáról 1933-ban, alig öt évvel első afrikai útja után.
Vajon mit mondana most a természetet szenvedélyesen szerető és írásaiban oly’ lenyűgözően, magával ragadóan megjelenítő író, akit a II. világháború által kettészakított életében olyannyira megtépázott a sors vihara, hogy szinte mindent elvett tőle, csak az emlékeit hagyta meg? Ötven évvel ezelőtt, 1967. április 24-én hunyta le végleg szemét, 22 évvel a nagy világégés után, de ezalatt a bő két évtized alatt sem tört meg életkedve, nem vesztette el azt a reményét, hogy szenvedélye és szenvedélyének átadása mások számára is hasznos lehet.

Írta: Korsós Zoltán

szechenyi_1.jpg

Az 50 év alatt, mióta Széchenyi meghalt, nemcsak Afrika, hanem  az egész világ hatalmasat változott. Két évvel Széchenyi halála után, 1969-ben leszállt az első ember a Holdra, vajon Széchenyi erre hogyan reagált volna? És akkor még az azóta egyre gyorsabb ütemű technikai fejlődésről, a számítógépek elterjedéséről, a digitalizáció térhódításáról nem is beszéltünk. Lehet, hogy Széchenyi Zsigmond mindezek előtt már értetlenül állna, de az biztos, hogy könyvei, szemléletmódja egy cseppet sem vesztettek népszerűségükből, sőt, írásai újabb és újabb kiadásokban jelennek meg, mert a nagyközönség rajong értük.

Széchenyi Zsigmond Nagyváradon született 1898-ban. Ükapja Széchényi Ferenc (1754–1820), a nemzeti könyvtár (a mai Országos Széchényi Könyvtár) és egyben a Nemzeti Múzeum alapítója (1802), akinek felesége, Festetics Julianna (1753–1824) a nemzetnek ajándékozott ásvány- és növénypéldányaival a nemzeti természettudományi gyűjteménynek, a későbbi Természetiek Tárának, a Természettudományi Múzeum elődjének az alapjait is lerakta.

Széchenyi Zsigmond gyermekkorát a család sárpentelei birtokán töltötte, ahol apja, Széchényi Viktor (1871-1945) Fejér megyei főispán és országgyűlési képviselő élt és gazdálkodott.

Székesfehérvári és budapesti középfokú iskolái után tanulmányait külföldön folytatta: először Münchenben, Stuttgartban, majd Oxfordban és Cambridge-ben lett diák. Angliában, Tringben találkozott Walter Rotschilddel (1868–1937), aki a család tringi birtokán zoológiai múzeumot hozott létre. Széchenyi Zsigmond az itt látott, több tízezernyi madár- és emlőspreparátum láttán határozta el végleg, hogy beteljesíti gyerekkori álmát: elejti a világ összes vadászható vadfaját, és ezekből magángyűjteményt hoz létre.

gyerekszechenyi.pngSzéchenyi Zsigmond apjával, Széchenyi Viktorral, és első dugóspuskájával

padon_2.jpg

Elsőként a „fekete kontinensre”, Afrikába jutott el, ahol 1927-ben Almásy Lászlóval autózták be Egyiptomot és Szudánt. További expedícióival már Afrika igazi vadászparadicsomát, Kelet-Afrikát célozta meg: 1928 és 1933 között három alkalommal vadászott több hónapig Kenyában és az akkori Tanganyika, Uganda területén. Élményeit legendás vadásznaplójában és szépirodalmi értékű útleírásokban is megörökítette. Azóta is sorra jelennek meg, ismétlődő kiadásokban könyvei. 1935-ben újfent Almásy Lászlóval utazott Egyiptomba („Hengergő homok”), és még abban az évben eljutott Alaszkába is. 1937-ben angol feleségével Indiába látogatott, végül háború előtti utolsó útja 1938-ban megint Egyiptomba vitte.

tevehaton.jpgTeveháton az arab sivatagban

 indiai_elefant.jpg

Fiatal indiai elefánttal

Ahogy a ’30-as évek Széchenyinek a vágyak beteljesüléséről, vadászkalandok soráról, trófeagyarapításról szóltak különböző földrészeken, a második világháború és az azt követő évek a mind tárgyi, mind lelki értelemben vett megfosztottságról, szenvedésről.

Mialatt Budapest ostromát szüleivel a budai várban, az Úri utcai lakás pincéjében vészelte át, a Svábhegyen (a mai Szabadság-hegyen) lévő villáját összes trófeájával együtt egy gyújtóbomba porig égette. Vagyontárgyai, emlékei és a mintegy 1300 darabot számláló, négy kontinensről összegyűjtött vadászzsákmánya mind odaveszett. Édesapja, Széchényi Viktor részletes naplót vezetett az ostromról. Egyik utolsó, 1945. február 16-án kelt bejegyzése szerint „Zsiga visszajött Istenhegyről, egy gyufaszál nem maradt, fenékig kiégett a ház, mindennel ami benne volt. Bútor, teljes berendezés és muzeális értékű trófeagyűjtemény. Az óriási elefántagyarakat megtalálta, de mikor hozzáért – porrá omlottak! Szegény fiú! Minden büszkesége, évek gyűjtő tevékenysége, egy buta gyújtóbomba áldozatává lett…”

A háború utáni kálváriának ez azonban még csak a kezdete volt. Édesapja meghalt, Széchenyi Zsigmondot márciusban elhurcolták, Csömörön raboskodott, csak augusztusban térhetett vissza az Úri utcai lakásba. 1950-ig úgy tűnt, rendeződnek a körülményei. Állást kapott az Országos Erdészeti Központban, ahol a vadászati osztály vezetője lett. Megírta a „Szarvas selejtezése” című szakkönyvét, közreműködött a Mezőgazdasági Múzeum és az akkor még a Nemzeti Múzeumhoz tartozó Természettudományi Múzeum kiállításainak előkészítésében.

A politikai közélet azonban fokozatosan megváltozott, sorozatos feljelentéseknek, támadásoknak lett célpontja, kizárták a Magyar Írók Szövetségéből. Végül megérkezett a Budapestről kitiltó BM-határozat, és 1951. június 21-én néhány órát kapott, hogy 500 kg-nyi ingósággal lakását elhagyja és új lakóhelyére, a Hajdú-Bihar megyei Polgár tanyára utazzon.

A Mezőgazdasági Múzeum igazgatója, S. Szabó Ferenc és maga Széchenyi Zsigmond is kérvények sorát írta, hogy a végzést érvénytelenítsék – sajnos sikertelenül. Csak annyit értek el, hogy a tulajdonképpeni tanyasi tyúkólból – amelybe való beköltöztetéssel a tanya kulák tulajdonosát is büntették –, Balatongyörökre költözhetett. Azonban „közveszélyes munkanélküliként” nemsokára innen is mennie kellett, először Pestre, majd Sopronkőhidára toloncolták, ahonnan 1953 júniusában szabadult.

Amikor valamelyest enyhült a politikai légkör, Széchenyi Zsigmond dolgozni kezdhetett a keszthelyi Helikon Könyvtárban. Egyedülálló vadászati bibliográfiát állított össze, amelynek alapjául részben saját, több ezres könyvgyűjteménye szolgált. Itt találkozott Hertelendy Margittal, akivel 1959-ben házasságot kötött. Közben a két háború között kiadott útleírásait kezdték újra felfedezni és kiadni: az Olcsó Könyvtár sorozatban és a Szépirodalmi Könyvkiadónál sorra jelentek meg az új kiadások, több ezres példányszámban. Felesége bátorítására és biztatására ismét írni kezdett: megjelent két önéletrajzi regénye, az „Ahogy elkezdődött…” és az „Ünnepnapok”. Budapestre költöztek, először a Jókai utcában, majd a Tóth Lőrinc utcában laktak: az előbbi homlokzatán ma emléktábla jelzi a nagy vadászíró egykori lakhelyét.

Az 1956-os események, a Nemzeti Múzeumban megnyitott és Európa-szerte elismert Afrika-kiállítás pusztulása hihetetlen fordulatot hozott Széchenyi Zsigmond életében. A Földművelésügyi Minisztériumban elhatározták, hogy pótolni kell az Afrika-kiállítás anyagát, és a gyűjtőút előkészítésére, megszervezésére és lebonyolítására Széchenyi Zsigmond „gróf kartársat” kérték fel. Az expedíción Schuiller Imre operatőr és dr. Szunyoghy János, a múzeum emlősgyűjteményének vezetője is részt vett. Az 1959–1960 telén megvalósult expedícióról készült filmet „Afrikában jártunk” címmel vetítették 1961-ben.

000055_x_ffn_f_6x9_ep_k.jpgRészlet a porrá égett Afrika-kiállításból

Az utolsó afrikai expedícióján, 1963–1964-ben szerzett élményei, tapasztalatai alapján írt, halála után megjelent „Denaturált Afrika” (1968) című könyve megrázó módon eleveníti meg az évtizedek alatt teljesen átalakult kontinenst, az eltűnő vadállományt, a civilizáció térhódítását. Széchenyi Zsigmond természetet védő gondolatai és intelmei ma, 50 évvel később, amikor már több mint 35 ezer állat- és növényfaj tartozik az egyre szigorodó Washingtoni egyezmény hatálya alá, talán még hatványozottabban érvényesek, mint 50 évvel ezelőtt.

bio_33_full.jpg

Az 1964-es expedíciós anyag egy része a Magyar Természettudományi Múzeum udvarán a Baross utcában

 

A http://www.nhmus.hu/szechenyi50/ oldalunkon Könyvtárunk virtuális kiállítása böngészhető, archív fotókon és eddig nem látott, varázslatosan illusztrált, több száz éves könyvrészleteken keresztül ad ízelítőt a nyughatatlan gróf kalandos életéből, valamint példátlan könyvgyűjteményéből.

 

50 éve hunyt el gróf Széchenyi Zsigmond Tovább