Június 21-e van, a nyári napforduló napja, a csillagászati nyár kezdete. A mai napon leghosszabb a nappal, és legrövidebb az éjszaka. A világ minden táján megünneplik ezt a napot. Számos néphit szerint ilyenkor a földben rejlő kincset apró fények jelzik. A gyanútlan kincsvadászokat sokszor érheti csalódás, hiszen legtöbbször csak a szentjánosbogarakat vagy világító gombákat sikerül találni.

 Írta: Székely Ágnes (MTM Mátra Múzeuma)

Szentjánosbogarak rajzása (forrás)

Nyári napfordulókor a Föld forgástengelye a legkisebb szögben hajlik el a Nap sugaraitól. A fény és a sötétség örökös harcának győztes pillanata Magyarországon, idén június 21-én, 10 óra 7 perckor következik be, de igazából csak három nap múlva ünnepeljük meg. Az eltolódást a Juliánus-naptár bevezetése okozza. A magyar népi szokások szerint már korábban is fontos ünnep volt, de a kereszténység felvétele óta Szent Iván napjához (éjjeléhez) kötjük a nyári napfordulót.

Ha ebben az időszakban teszünk éjszakai túrát, utunk során apró zöld fények kísérhetnek végig. Június második felében rajzanak ugyanis a szentjánosbogarak (német nyelvterületen Keresztelő Szent János után Johanniskäfer, ennek fordítása honosodott meg a magyar nyelvben). Meleg nyári estéken a teljes sötétség beálltakor (általában 10 óra körül) kezdenek a röpképtelen nőstények és a repülni tudó hímek is világítani. A felajzott hímek akár 50 méter távolságból is észreveszik a nőstényeket.

A párok egymásra találása a fénykibocsátás (biolumineszcencia) segítségével történik. E biokémiai folyamat során a luciferin nevű szerves vegyület – magnéziumionok jelenlétében, légköri oxigén hatására – oxiluciferinné alakul át, miközben „hideg” fényt bocsát ki (mivel a folyamat gyakorlatilag nem jár hőtermeléssel). A folyamatot a luciferáz enzim segíti (a latin lucifer szó jelentése fényhozó.) A szentjánosbogarak világítószerve a potrohuk hasoldalán található. Ha a párok esetleg még sem lelnek rögtön egymásra, a nőstények két óra múlva „lekapcsolnak”, és legfeljebb 10 napig próbálkoznak a hímek csalogatásával.

Világító nőstény nagy szentjánosbogár (Lampyris noctiluca) (forrás)

 Hím nagy szentjánosbogár (Lampyris noctiluca) (forrás)

Az éjszakai nyári erdőt járva nemcsak a szentjánosbogarak fénye vezethet (félre) minket. A fatuskókból derengő lidércfény jelenségét először Arisztotelész (i.e. 384–322) írta le, de tudományos szempontból csak jóval később, a XVII. században kezdtek vele foglalkozni. Először megállapították, hogy a világításhoz oxigénre van szükség (Robert Boyle, 1667), később bebizonyították, hogy csak a nedves, korhadó fák bocsátanak ki fényt (Francis Bacon). Johann Florian Heller 1853-ban megállapította, hogy nem a fa világít, hanem bizonyos gombafajok, például a világító tölcsérgomba (Omphalotus olearius).

A folyamathoz tápanyag, víz, oxigén és megfelelő hőmérséklet szükséges. Ha a gomba termőteste kiszárad, újranedvesítéssel sem bírható újra világításra. Ha viszont a lemezei túl nedvesek, akkor kevésbé fényes, de a felesleges víz elpárolgása után erősebben lumineszkál. A gombák valószínűleg azért világítanak, hogy az őket felkereső éjszakai rovarok segítségével terjesszék spóráikat. A világító tölcsérgomba mérgezést okozhat, mivel  összetéveszthető az ízletes rókagombával.

Világító tölcsérgomba (Omphalotus olearius) nappal (forrás)

Világító tölcsérgomba (Omphalotus olearius) éjszaka (forrás)

Szóval, senki ne ijedjen meg a furcsán imbolygó zöldes fényektől vagy éppen a világító fatuskóktól – nem lidércek lakják az erdőket, csupán szerelemre éhes bogarak vagy spóraterjesztésre váró gombák.