Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Egyelőre azonban ne rohanjon senki a piacra vagy a Tescóba, hogy megkóstolja a legújabb hazai ínyencfalatokat. Sajnos mindössze egyetlen példány került elő, az is 30 millió éves, így valószínűleg már sokat veszített a gasztronómiai értékéből…

Írta: Dulai Alfréd (MTM, Őslénytani és Földtani Tár)

A magyar homár (Homarus hungaricus) (Matúš Hyžný rekonstrukciója)

A szerencsés és éles szemű természetjárók hazánk édesvizeiben is találkozhatnak tízlábú rákokkal (Decapoda), de igazi gazdagságukat az tapasztalhatja meg, aki eljut valamelyik tengerpartra. Itt a kövek alatt vagy az üres csigaházakba rejtőzve szebbnél szebb, színesebbnél színesebb rákok élik mozgalmas életüket. De nem csak a tengerparton, hanem a mélyebb vizekben is nagy számban fordulnak elő, így nem csoda, hogy több mint tízezer fajukat különítették el a szakemberek.

Mélytengeri tízlábúrák-fajok (forrás: NOAA)

Hasonlóan gazdag volt a Decapoda-fauna a földtörténeti múltban is, de sajnos a rákok egykori gazdagsága nem mindig őrződött meg az ősmaradványok között. Ezt könnyen megérthetjük, ha kezünkbe vesszük egy ma élő rák hajszálvékony páncélját. Habár a kitines váz a rákok egy részénél elmeszesedik, az elpusztuló egyedek túlnyomó részének a váza nagyon gyorsan felismerhetetlen, apró darabokra töredezik a hullámzás által mozgatott kavicsok között, így nincs lehetőség a fosszilizálódásra. Leggyakrabban ott őrződtek meg a maradványaik, ahol minimális volt a vízmozgás: a mélyebb és elzártabb környezetekben, vagy például a zátonyok koralltelepei között.

Magyarországi miocén tízlábú rákok maradványait ábrázoló képtábla Főzy István és Szente István Ősmaradványok - A Kárpát-Pannon térség kövületei című könyvéből (GeoLitera Kiadó, Szeged, 2012)

Napjainkban külföldre kell utaznunk, ha tengert akarunk látni, ám a földtörténeti múltban gyakran hullámzott tenger a mai Kárpát-medence területén is. A jelenleginél melegebb, időnként szubtrópusi éghajlaton ezek a tengerek gazdag élővilágnak adtak otthont, és egyes környezetekben nem voltak ritkák a rákok sem. Különösen a miocén, de kisebb mennyiségben az eocén és oligocén üledékekben is találhatók Decapoda maradványok. Ennek köszönhetően hazánk két kiemelkedő paleontológussal is büszkélkedhet, akik nemzetközileg elismert Decapoda-kutatók voltak. Lőrenthey Imre a 19. század végén és a 20. század elején dolgozott, míg Müller Pál a közelmúltban hunyt el. A Magyar Természettudományi Múzeum abban a szerencsés helyzetben van, hogy Lőrenthey példányai mellett a fiókjaiban őrizheti Müller Pál hatalmas gyűjteményét is.

Müller Pál 1935. július 14-én született Budapesten. Az ELTE-n végzett geológusként 1958-ban, 1975-ben kandidátusi fokozatot szerzett, majd 2003-ban az MTA doktora lett. Számos kutatási területen alkotott maradandót a karsztvizektől a pannon ősmaradványokig, de az igazi kedvencei a tízlábú rákok voltak. Számos kisebb cikk után 1984-ben monográfiában ismertette a Középső-Paratethys tenger középső-miocén (badeni) Decapoda-faunáját. Nagyrészt hazai anyagok alapján dolgozott, de emellett vizsgálta a Bécsi-medence és Lengyelország ősmaradványait is. A Hantken Miksa Emlékéremmel kitüntetett mű gondosan preparált anyagát a monográfia megjelenése után a múzeumnak adományozta (563 leltári tétel, több ezer példány mintegy 20 lelőhelyről). Néhány évvel később a Budai-hegység hat lelőhelyéről gyűjtött, és J.S.H. Collins-szal közösen publikált eocén anyaga is hozzánk került (133 leltári tétel). Mivel ezekben a munkákban számos új faj is leírásra került, a két gyűjtemény jelentősen gazdagította az Őslénytani és Földtani Tár típusgyűjteményét (94 fajhoz tartozó 183 típuspéldány, lásd Pálfy et al., 2008  típuskatalógusát). A 2015-ben bekövetkezett halála után, kívánságának megfelelően, a még otthonában lévő teljes gyűjteménye a Magyar Természettudományi Múzeumba került. Ez utóbbi anyag az előzetes felmérések alapján mintegy 2400 leltári tételt, és szerény becslések szerint is 8-10 ezer példányt tartalmazhat.

Müller Pál (1935-2015) egyik legkedvesebb gyűjtőterületén, a budai hegyek eocén kőfejtőiben (fotó: Müller Éva)

A tízlábú rákoknak, és különösen a töredékes megtartású ősmaradványaiknak a tanulmányozása nem egyszerű feladat, és speciális szaktudást igényel. Szerencsére Müller Pál munkásságának utolsó évtizedében kinevelt egy „utódot” a pozsonyi Comenius Egyetemen dolgozó Matúš Hyžný személyében. Matúš a tanítómesteréhez hasonló aktivitással és szeretettel foglalkozik a Decapodákkal, és örömmel sietett segítségünkre a gazdag gyűjtemény rendezésében, illetve a még feldolgozatlan anyagok tudományos vizsgálatában. Már eddig is számos publikációja jelent meg a magyarországi rákokról, kezdetben Müller Pállal közösen, majd az elmúlt években a körülmények alakulása miatt már önállóan. Az utóbbi időkben is rendszeres vendége az őslénytárnak, ugyanis első lépésként a magyarországi miocén rákok monografikus feldolgozása, és a típusanyag revíziója a kitűzött cél.

Müller Pál Decapoda-gyűjteményének egyik szép középső-miocén példánya (Maja biaensis)

Időnként azonban előfordul, hogy egy specialista is további szakemberek segítségére szorul. Ez történt a jelen esetben, amikor az egyik mányi mélyfúrásból előkerült oligocén korú Decapoda-példány feldolgozásához Matúš segítségül hívta Dale Tshudy-t, az amerikai Edinboro Egyetem professzorát, aki a Decapodákon belül is kifejezetten a homárokkal foglalkozik. Később csatlakozott a csapathoz a holland John W.M. Jagt a maastrichti múzeumból, így komoly nemzetközi kutatócsoport alakult egyetlen példány vizsgálatára. Ez az együttműködés a magyarországi példány leírása mellett lehetőséget nyújtott a Homarus nemzetség és a közeli rokon Hoploparia nemzetség teljes földtörténeti múltjának áttekintésére is.

A Homarus nemzetséget két faj képviseli a mai tengerekben: az amerikai homár (H. americanus) és az európai homár (H. gammarus). Ez utóbbi faj akár 50 cm-es re is nőhet, és előfordul az Atlanti-óceánban, a Földközi-tengerben és az Északi-tengerben egyaránt. Az ősmaradványanyagban körülbelül 100 millió évvel ezelőtt jelentek meg a homárok a kora-krétában (1 faj), majd mintegy 50 millió évre nyomuk veszett, és csak a paleogénben bukkantak fel újra. Eddig négy fosszilis fajukat ismertük az európai eocén és oligocén kőzetekből (Németország, Belgium, Anglia, és Oroszország területéről). Ezekhez jön most egy újabb faj a magyarországi oligocénból.

Csendélet egy kutató íróasztalán: a ma élő amerikai homár (H. americanus) és a 30 millió éves magyar homár (H. hungaricus) (fotó: Dale Tshudy)

Az egyetlen töredékes példányt az egyik mányi kutatófúrás (Má-14) rétegsorából gyűjtötte Müller Pál, aki munkássága jelentős részében a Magyar Állami Földtani Intézetben dolgozott. A több mint 400 méteres mélységből származó kőzetminta a felső-oligocén Mányi Formációba tartozott, amely főleg homokos és agyagos rétegek váltakozásából áll. Ezek az üledékek egykor egy sekély lagúnában rakódtak le, többnyire csökkentsósvízi körülmények között, de előfordulnak a rétegsorban édesvízi és normál sós tengeri üledékek is. A puhatestű- fosszíliák (csigák, kagylók) alapján a lerakódási mélység a lagúnában nem haladta meg a 20-30 métert.

A magyar homár rekonstrukciója az európai homárból kiindulva és azzal összehasonlítva (Matúš Hyžný munkája). A legjelentősebb különbségek az ollóknál láthatók: a magyarországi faj ollója hosszabb, keskenyebb és kevésbé díszített

Habár ez egyetlen előkerült homár példány töredékes megtartási állapotú, a legfontosabb jellemzők jól láthatók rajta, és ezek alapján egyértelműen elkülöníthető valamennyi eddig ismert fosszilis és recens Homarus fajtól. Az európai homárral összehasonlítva például jól látható különbségek vannak az ollóik alakjában és méretében. A magyarországi előfordulás alapján Homarus hungaricus-nak elnevezett fajnál az ollók keskenyebbek és hosszabbak, és a belső oldalukról hiányzik a tüskeszerű díszítés. A tanú című film magyar narancsára utalva elmondhatjuk, hogy ez a homár a mai fajokkal összehasonlítva ugyan kisebb és töredékesebb, de mégis a miénk. Ráadásul a Homarus hungaricus születéséről az egyik legjelentősebb őslénytani szaklap, a Journal of Paleontology (az amerikai őslénytani társaság, a Paleontological Society lapja) számol be, tovább öregbítve a magyarországi őslénytan és a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményének hírnevét.

A vizsgálatok elvégzését a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal OTKA K112708 számú projektje támogatta.

Linkajánló:

A megjelenés alatt lévő Journal of Paleontology cikk
Interjú Dale Thusdy-val az az Edinboro Egyetem honlapján
A Magyar Természettudományi Múzeum őslénytani típuskatalógusa
Müller Pál életét és munkásságát ismertető cikk
Müller Pál középső-miocén Decapoda monográfiája