Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Manapság, mikor naponta pusztulnak ki zuzmófajok is, nem árt kicsit megállnunk rohanó gondolataink közepette és elmélkedni azon, hogy elődeink milyen csodákban gyönyörködhettek egy-egy terepnap – vagy éppen kirándulás – alkalmával. A kevésbé szembetűnő, ám hazánkban kiveszőfélben lévő fajok közé tartozik egyik legféltettebb „zuzmókincsünk”, a tüdőzuzmó.

Írta: Sinigla Mónika (MTM Bakonyi Természettudományi Múzeuma, Botanikai Gyűjtemény) és Lőkös László (Növénytár, Zuzmógyűjtemény)

A tüdőzuzmó telepe (fotó: Lőkös László)

A bakonyi erdők hajdani zuzmógazdagságának egyik bizonyítéka a tüdőzuzmó, melynek első magas-bakonyi példányát Polgár Sándor, a kitűnő botanikus-tanár gyűjtötte 1926-ban, a turisták által kedvelt szurdokvölgyben, a Cuha-patak völgyében. A hely manapság is háborítatlannak tűnik, viszont a felszín alá nézve, a terepi kutatások során lebiggyedő ajakkal tapasztaljuk, hogy számos, korábban előforduló zuzmófaj, köztük a tüdőzuzmó, nem található már a területen.

A tüdőzuzmó (Lobaria pulmonaria) lombos telepű zuzmófaj. Az 5­­­–30 mm széles és 10–120 mm hosszú lebenyekből álló szürkészöld telep nedvesség hatására élénkzöldre vált. A lebenyek felszíne hálózatos, gödrös mintázatú, a fonák szintén hálózatos és fehéren foltos.

 A tüdőzuzmó (Lobaria pulmonaria) lebenyeinek hálózatos mintázata (fotó: Lőkös László)

A tüdőzuzmó hazai előfordulásának drasztikus csökkenése az élőhelyek átalakulására, a klíma szárazodására vezethető vissza. A legrégebbi bakonyi zuzmóadat – a „Düdőfű” – Kitaibel Pál nevéhez fűződik, aki 1799-es útinaplójában (Iter Baranyense) a Lichen pulmonarius (= Lobaria pulmonaria) adatát jelzi Sümegprága mellől. A Magas-Bakonyból, a Cuha-völgy Csesznek és Vinye-Sándormajor (Bakonyszentlászló) közötti szurdokerdei szakaszából 1926. augusztus 29-én gyűjtötte Polgár Sándor a terület legelső tüdőzuzmópéldányát. A régi herbáriumi kapszulák alapján a cuha-völgyi mellett Bakonybélből (1928, Gyelnik Vilmos gyűjtése) és Bakonyoszlopról (1938, Boros Ádám gyűjtése) ismert előfordulása a Maga-Bakony területéről. Napjainkban egyik korábbi lelőhelyéről sem került elő.

A tüdőzuzmó 1926-ban Polgár Sándor által gyűjtött herbáriumi példánya (fotó: Lőkös László)

A tüdőzuzmó a nedves, párás, tiszta levegőjű élőhelyeket kedveli. Bükkösök, szikladomborzatú erdők – elsősorban szurdokerdők – völgyeléseinek legmélyebb, leghűvösebb pontjain fák törzsén, olykor mohatelepek között élnek lombos lebenyei. Valószínűleg nem pusztán figyelmetlenség okán kerülte el a céltudatos zuzmászok figyelmét 1938 óta, hanem azért, mert sajnos eltűnt a Bakony területéről. Mintegy negyven éven át az egész országban is kipusztultnak vélték, mígnem 2008-ban a Bükkből előkerült néhány telepe. A faj jelenleg jogszabályi védelem alatt áll, természetvédelmi értéke 10 000 Ft.

Részlet a Cuha-völgyből (fotó: Kutasi Csaba)

Ritkulásának elsődleges oka a megváltozott makroklíma mellett az erdők állományszerkezetében és összetételében beálló változásban, az erdőkezelés módjában keresendő. A faj reprodukciós tulajdonságai is gátolják térhódítását. Közép-Európában két évtized szükséges ahhoz, hogy vörösbarna színű, csésze alakú termőtesteiben a telep szaporítósejteket képezzen, melyek csak rövid távolságra képesek eljutni. Vizsgálatok bizonyítják, hogy egyetlen tüdőzuzmóval „borított” fa körül csupán 40–50 méteres távolságra találni szaporítósejteket, ami szintén hátráltatja a távolabbi erdőállományokban való megjelenését, stabil populációk fennmaradását.

A levegőminőség romlásával Európa-szerte észlelhető a tüdőzuzmó állományainak csökkenése. Mivel érzékeny a környezeti változásokra, előszeretettel alkalmazzák ökológiai és természetvédelmi kutatások során indikátorfajként. A népi gyógyászat is évszázadokig használta, általános csökkenéséhez tehát telepeinek gyógyászati célú gyűjtése is hozzájárulhatott, jóllehet, az emberi szervezetre gyakorolt pozitív hatása nem bizonyított.