Tengeri szörnyek igenis léteznek!

A Szent István Egyetem 1. évfolyamos biológus (BSc) hallgatói tudományos ismeretterjesztő írás elkészítését kapták feladatul egyik múzeumi munkatársunktól. A legjobban sikerült munkákat blogunkon is közzétesszük. E sorozat részeként Matuz Vanessza írását olvashatjuk a legendás és valós „tengeri szörnyekről”.

Írta: Matuz Vanessza, Állatorvostudományi Egyetem, biológus BSc 1. évf.

 1_tengeri-szornyek_web.jpg

Tengeri kígyó ábrázolása (Olaus Magnus: Historia de Gentibus Septentrionalibus című, 1555-ben megjelent könyvéből; az illusztráció közkincs)

Képzelet és valóság

Az emberiség évezredek óta hajózza a tengert. Ez a tény a természetfelettiben való hittel és a csodák iránti vággyal párosítva ahhoz vezetett, hogy a történelem során számos legenda alakult ki különböző tengeri szörnyekről. Még ma is vannak közöttünk olyanok, akik hisznek ezekben, és bizonyítani akarják a létezésüket. Ők a kriptozoológia nevű áltudomány művelői, és „felfedezéseiket” mindig gyanúsan homályos képekkel és videókkal próbálják igazolni. Ennek talán legismertebb példája Nessie, a skóciai Lock Ness-i tó szörnye, de hozzá hasonló vízi sárkányszerű lényekről hallani Írországban, Oroszországban, Norvégiában, Kanadában, Svédországban, sőt még Izlandon is. De léteznek jóval régebbi legendák is. Gondoljunk csak a görög mitológiára: Homérosz Odüsszeia című művében is szerepelnek szirének, a gyönyörű hangú, de vérszomjas emberevő sellők, és Szkülla, a Messinai-szorosnál élő többfejű tengeri sárkány, aki elragadta a leleményes hadvezér bajtársait. Aztán jött a középkor, majd az újkor, Amerika felfedezése, ezzel együtt pedig a még hosszabb, veszedelmesebb utak az óceánon keresztül. Születtek újabb legendák leviatánokról, tengeri sárkányokról és tengeri kígyókról, krakenekről (a hatalmas, hajókat elsüllyesztő polipokról), hableányokról, fókatündérekről. Bármilyen nagy is azonban az emberi fantázia, mégsem tudunk kitalálni olyat, amihez legalább részben hasonlót még soha nem láttunk. Kellett lennie valaminek a víz alatt, ami ötletet adott az elmúlt évszázadok tengerészeinek.

A tengeri kígyó

Nos, ha ott lehettem volna azon a hajón, aminek a legénysége először látott „tengeri kígyót”, és lett volna bátorságom a lényért a habok közé vetni magam, hogy aztán majd egy kötéllel kimentsenek a társaim, akkor valószínűleg egy kétségbeesetten vergődő szíjhalfélével a kezemben tértem volna vissza a fedélzetre: egy óriás hevederhallal (Regalecus glesne). Persze az, hogy közelebbről is láttuk volna ezt a halat, még így sem akadályozhatott volna meg bennünket abban, hogy csodás, kiszínezett történetekben kígyóként mutassuk be. Ugyanis tényleg nagyon hosszú, kígyószerű teste van. Bár tény, hogy oldalról lapított, a nevéhez hűen szíjszerű. Farokúszója nincsen, illetve a harcsákéhoz hasonlóan csak egy vékony szegély a hosszúkás testükön. Többi úszója közül csak a farkáig érő, lapos hátúszója és apró mellúszói vannak meg. Érdekessége, hogy igen nagy szemei és testéhez képest kicsi feje van, ráadásul a hátúszója sugaras bóbitát formál a fejére, és két tüskeszerű nyúlvány van a hasoldal fejhez közeli részén. Ezek az árulkodó nyúlványok sok korabeli tengeri kígyó ábrázoláson is láthatók, alátámasztva, hogy valójában hevederhalat láthattak a tengerészek! Már színei miatt is legendáriumba illő állat, mivel teste ezüstösen csillogó, de úszói narancssárgák. Mérete is megfelelő ahhoz, hogy tengeri szörnynek minősítsük, hiszen a legnagyobb feljegyzett példány 11 méteres volt. De aggodalomra semmi ok. Ugyan ragadozó életmódot folytató halról beszélünk, de emberre teljesen ártalmatlan. Már csak azért is, mert ritkán fordul elő a felszín közelében, a több száz vagy akár több ezer méteres mélység az igazi otthona. Előfordul a legtöbb óceánban, és a Földközi-tengerben is, tehát nem képtelenség, hogy az európai tengerészek találkoztak vele.

2_tengeri-szornyek_web.jpg

Tengeri kígyó ábrázolás (Hans Edege, 1734; az illusztráció közkincs)

3_tengeri-szornyek_web.jpg

Óriás hevederhal: a valódi „tengeri kígyó” (Forrás: felső kép: Catalina Island Marine Institute; alsó kép: Wm. Leo Smith, NAVY, All Hands magazin, 1997. áprilisi szám)

4_tengeri-szornyek_web.jpg

A kraken

A legendás kraken (P. D. de Montfort, 1810; az illusztráció közkincs)

5_tengeri-szornyek_web.jpgA tengeri kígyók után következzenek a krakenek. Sokáig lehetetlennek tartották a tudósok, hogy olyan hatalmas polipok éljenek a mélységben, amelyek képesek lennének egy hajót is elsüllyeszteni. Aztán a tenger partra vetette az óriáskalmárok (Architeuthis-fajok) több mint tízméteres tetemeit. Ezek után már csak annyi volt a biológusok feladata, hogy elszállítsák és felboncolják, tehát a szervezeti felépítésüket viszonylag jól ismerjük. Viszont arról, hogy milyen az életmódjuk, mivel táplálkoznak, meddig élnek, mekkorára nőnek meg és milyen mélységben laknak, már csak feltételezéseink vannak. Ők a mélység rejtőzködő óriásai, akik ha túl közel jönnek a felszínhez, az alacsony nyomás elpusztíthatja őket. Ennek fényében érdekes lenne, ha a középkori rajzokon az óriáskalmárok csápjai lennének azok, amik kinyúlnak a hajókra, hogy aztán összetörve rántsák őket a mélybe. Ezek a történetek valószínűleg kitaláltak. De ha egy hatalmas, félelmetes krakent kellene elképzelnem, csakis egy óriás kalmárszerű lényre gondolnék. A legújabb kutatások szerint lehetséges az is, hogy „csupán” párszáz méter mélyen élnek. Szerencsénkre eszük ágában sincsen hajósüllyesztőset játszani, ugyanis vitathatatlan, hogy egy ekkora állatnak hatalmas ereje van. Kérdezzük csak meg az ámbrás ceteket! Akarom mondani, vizsgáljuk meg az ő partra sodródott tetemeiket is – feltéve, hogy a cápák hagytak belőlük bármi megvizsgálhatót. Az ámbrás cetek ugyanis hiába közel akkorák, mint egy szilás, planktonszűrögető bálna, valójának fogas cetek, és hegyes, kúpszerű fogaik leginkább óriás kalmárra fájnak. Ezért lemerülnek értük a mélybe, és megpróbálják levadászni őket. Igen ám, csakhogy a kalmárok sem hagyják magukat, ezért hosszú tapadókorongos karjaikkal igyekeznek eltávolítani a rájuk harapó ámbrás ceteket. Az erős tapadókorongok pedig kör alakú hegeket hagynak a cetek bőrén. Tehát elég nagy erővel küzdhet egy óriás kalmár! Arról nem is beszélve, hogy ezek a mélységi csaták a cetek számára is végzetesek lehetnek. A cet emlős, időnként fel kell jutnia a felszínre levegőért, egy óriás kalmárnak viszont nincsenek ilyen problémái, és ha elég ideig tartja „karjai ölelésében” a mélyben a cetet, fordulhat a kocka.
6_tengeri-szornyek_web.jpg

A valódi kraken: óriás kalmár a madridi természettudományi múzeum kiállításában (Forrás: Wikimedia Commons, szerző: José-Manuel Benito Álvarez (Locutus Borg))

A szirének

 7_tengeri-szornyek_web.jpg

Szirének a legendákból (Forrás: Johann Ulrich Krauss, 1690; az illusztráció közkincs)

Most pedig térjünk rá a sellőkre! Bizonyára az ő létezésüknek örülnénk a legjobban az eddig felsorolt lények közül. Igazság szerint, ha Kolumbusz Kristóf Közép-Amerika (vagy, ahogy ő hitte, India) vizeiről visszatérve azt állította volna, hogy látta a sziréneket, akkor egy tudományosan teljesen helytálló tényt közölt. Az emlősök Sirenia rendjének, azaz a tengeriteheneknek egyik faja, a karibi manátusz ugyanis elfordul ezekben a vizekben. Vízilovakéra emlékeztető pofájukkal, kicsi, testtől el nem különölő fejükkel és igencsak kövér alkatukkal azonban nem kifejezetten hasonlítanak a kis hableányra. De ha csak vízszintesen álló, lapos farokúszójuk látszik, és karra emlékeztető, úszóvá módosult mellső lábuk dereng fel a homályos vízből… hát, bele lehet látni valami emberit. A mitológiai szirénekkel ellentétben azonban nem kell attól félni, hogy ezek jámbor állatok bárkit a halálba csábítanak: nincsen gyönyörű énekhangjuk, és kizárólag növényekkel táplálkoznak. Testméretük is felülmúlja egy sellőét, hiszen egyes fajok akár 4 méteresre is megnőhetnek. A csordában élő fajok egyedei összetartóak, vigyáznak egymásra, és időnként még játszani is szoktak. Az anyaállatok is nagyon gondoskodóak, két évig szoptatják a kis borjút. Származásukat tekintve hiába nevezzük őket teheneknek, valójának közelebbi rokonai az elefántoknak. Ugye mennyivel érdekesebbek és kedvesebbek, mint egy fürdőruhás nő, akinek történetesen lába helyett halfarka van?

8_tengeri-szornyek_web.jpg

Egy valódi szirén, a karibi manátusz (Forrás: NPS/Everglades National Park Photo)

 Vigyázzunk a szörnyeinkre!

Tengeri szörnyek léteznek. A legtöbb legenda és szóbeszéd mögött ott van egy hús-vér, eleven élőlény, akit láthatunk, megérinthetünk és kutathatunk. De nincs olyan csodaszerzet, aki képes lenne életben maradni a tápláléka és az élőhelye nélkül. Tehát ahelyett, hogy mindenféle kitalált lényeket üldözünk, érdemesebb lenne megismerni és megóvni a létező „szörnyeket”, hogy továbbra is szörnyülködhessünk rajtuk és gyönyörködhessünk bennük. A mítoszok rémségeivel ellentétben nincsen bennünk semmi rosszindulat, egyszerűen csak élni akarnak.

VÁRUNK LEGÚJABB KIÁLLÍTÁSUNKBA!

Egy utazás különleges képei világunk védelemre szoruló örökségéről.
Balogh Boglárka fotókiállítása A Magyar Természettudományi Múzeumba.
Kattints a képre!

szellel_szemben600px.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://mttmuzeum.blog.hu/api/trackback/id/tr2912554163

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Látogasd meg honlapunkat, lájkolj és kövess minket! Facebook, Google+, Twitter, YouTube, Tumblr, Pinterest

Mtmagyar.jpg

 

greenfo_logo_uj_fekvo.JPG

mti_hirfelhasznalo.jpg

 

Hirdetés

Facebook oldaldoboz

Friss témák

Szerzők

Információk, ajánlók

pinterest_blogra.jpg

google_plusz_gomb_blogra_200.jpg

 

 

Látogassatok el ide is!

 

okologia_blog.JPG

További blogjaink:

bogaraskonyv_200.jpg

lepkésskonyvek_200.jpg

vasilogo.jpg

Állatvilág magazin

allatvilag-2016-1.jpg