Miért ne? Hiszen természetrajzi múzeum… de akkor is! Mégiscsak múzeum. Legyenek azok az állatok preparálva, kitömve, fotózva! Mint minden „rendes” múzeumban!
Csakhogy a múzeumok ma már egészen mások, modern formájuk változatos, élményközpontú, emberközeli. És ebbe sok minden belefér.
Az alábbi írással útjára indítjuk az Állatkert a múzeumban című sorozatot, amelyben a Mátra Múzeum "állatkertjének" érdekességeiről tudósítunk – legyenek azok hétköznapi események, vagy olyan információk, amelyeket az adott fajról, annak ökológiai, etológiai vonatkozásairól tudni érdemes.
Írta: Ballók Zsuzsanna
A Magyar Természettudományi Múzeum Mátra Múzeumában, Gyöngyösön 2015 májusától állatkertként üzemelő élőállat-bemutató van. A 300 m2 alapterületű állatkertben trópusi, szubtrópusi környezetben madárröpde és kis tó található, melyeket két szinten terráriumok és akváriumok vesznek körül. Az állatkertnek a nagyrészt üvegfalú, zárt épületrész (a Pálmaházban) ad otthont.
Terráriumok a Mátra Múzeum Pálmaházában
Mit tud hozzáadni egy állatkert egy természettudományi múzeumhoz? Egyik elsődleges feladatunk az élővilág megismertetése. Múzeumunk értékét növeli, hogy tudományos alapossággal gyűjti, őrzi és feldolgozza az állat- és növényvilág elsősorban hazai fajait. Állandó kiállításunk pedig lehetővé teszi a szemléletes, megragadó bemutatásukat. Mindezt pompásan kiegészíti a Pálmaház, ahol az eddig preparátumokon, másolatokon keresztül megismert fajokat elevenen is megfigyelhetjük. Itt a gyűjteményekhez képest csak kevés, nagyjából 35–40 faj figyelhető meg, és nem is hazaiak. Kevés, mert az élőlényeknek mindig nagyobb a hely és törődés kell, mint a preparátumoknak. És nem hazaiak, mert az itthoni természetvédelmi szabályozás és a Pálmaház mikroklímája is az egzotikus fajoknak kedvez leginkább. Fontos, hogy az egyes nagyobb rendszertani csoportokból legalább néhány példát láthassunk, ezért bemutatunk gerinctelen és gerinces fajokat is, az utóbbiak közül halakat, hüllőket, kétéltűeket, madarakat és a közeljövőben emlősöket is.
Egy oktató, ismeretterjesztő intézményben hatalmas előnye van az ilyen kis állatkertnek. A növények mellett jó néhány állat is kézbe fogható, vagy egészen közelről vizsgálható. Az állatbemutatóba kerülő egyedek egy részénél követelmény, hogy hajlandó legyen elviselni, amikor gondozója vagy egy múzeumpedagógus felemeli, vagy akár simogatásra, óvatos tapogatásra az érdeklődőknek odanyújtja. Az élő állat közvetlen közelsége, megtapintása olyan élményt jelenthet, ami messzemenően segíti a hallott, látott információ hosszú távú rögzülését, megértését. Könnyedén eloszlathatók olyan tévhitek is, mint hogy a kígyók nyálkásak, a szakállasagáma szúr, a kifejlett zöld leguán könnyű, csak fel kell kapni, vagy hogy a csótányok harapnak.
Mindezek tudatában nyilvánvaló, hogy egy ilyen speciális állatkertbe nem könnyű összeválogatni az állatokat. Ráadásul, mivel múzeumról van szó, akad még pár szempont, amit be kellene tartani.
Itt van mindjárt a csönd, amit egy múzeumban nem illik harsányan megtörni! A legtöbb lakónk ezt maximálisan tiszteletben is tartja, ám a díszpintyekkel ilyen téren gondok vannak. A pálmaházban élik zajos, élénk mindennapjaikat jókora röpdéjükben. Helyük tágas, berendezése a természeteshez hasonló. Ez biztosítja, hogy nem csak maguk az állatok, de szokásos viselkedésük is megfigyelhető. Ilyen például a szaporodás. Lakóink egy része ebben is jeleskedik, így például zebrapintyeink. Reggel náluk első a lágyeleség „felszolgálása”. Sürgős, mert négy-öt fióka kéri számon a szülőpáron.
Zebrapinty a madárröpdében
Ahogy a madaraink a Pálmaház „zenei felelősei”, a látványért leginkább a vízi állataink felelnek. Jól megvilágított, 1300 literes akváriumokban trópusi sügérek, nagytestű harcsafélék, apró, színes rajhalak úsznak. Groteszk küllemükkel a mexikói axolotlok nagy kedvencei a látogatóknak. Néhány percig persze vonzzák a gyerekszemeket a színes sügérek, végül azonban mindenki az axolotlok akváriuma előtt köt ki és időzik hosszan.
Ha már a „felelősöknél” tartunk: a hang- és színjátékhoz a díszletet a Pálmaház növényei biztosítják.
A Föld különböző tájairól származó trópusi, szubtrópusi növények remekül érzik magukat a nedves talajon és a megemelt páratartalmú levegőn
A megfelelő nedvességtartalom biztosítása olykor okoz kellemetlen perceket. Megesik, hogy az ember óvatosan betipeg a növények közé, ültetni, metszeni kezd, majd minden figyelmeztetés nélkül hirtelen ugyan kellemes, ám bőséges párafüggöny ereszkedik rá. „Ez semmi, majd megszárad!” – gondoljuk, és elszántan ültetünk tovább. A közvetlenül az esőztető leállása után meginduló öntözőrendszer viszont már feladja a leckét. Nemcsak a lábunk alatt megjelenő pocsolyák okoznak bosszús perceket, hanem a gyorsan megfogalmazódó felismerés is, miszerint a sár nem marad a Pálmaházban, miután befejeztük a munkát, hanem a cipőnk talpáról adagonként szabadulva végigkísér minket a múzeum összes többi terének lépcsőin, folyosóin, irodáin…
A trópusokról származó ízeltlábúaknak ugyancsak kedvező a klíma a Pálmaházban, melynek növényei között és mellett bújnak meg terráriumaik. Ők mintha tisztában lennének azzal, milyen a múzeumi rend.
Négysávos sáska (Tetrataenia surinama)
A botsáskák idejük (nappaluk) nagyobb részében nem mozdulnak. Nagy részük kedvenc tápláléknövényén üldögél, és színével, formájával tökéletesen környezetébe olvadva csendben várja, hogy megéhezzen. Ekkor újból táplálkozik kicsit, tulajdonképpen saját lábai alól eszegetve ki a leveleket. Mivel legtöbbjük rózsalevéllel táplálkozik, az Abasár – Gyöngyös közti reggeli, tömött buszjáraton gyakori jelenség, hogy egy egyébként békésnek tűnő családanya, muzeológus jókora, 60–80 cm hosszú ágakból álló gyepűrózsacsokorral bökdösi a körülötte állókat.
Szellemsáska (Heteropteryx dilatata)
Képzeljük most el a rózsaágas jelenetet, csak most nem éppen barátságos méretű nejlonzsákkal, amelyben ráadásul nem illatozó rózsák, hanem lótrágya lapul. A terráriumokban is és a Pálmaházban is sok olyan növényfaj van, amely a laza, nagy szervesanyag-tartalmú földet igényli. Úgyhogy buszon cipelünk, majd keverünk…
Nagyjából 40–45 fajt mutatunk be terráriumokban, akváriumokban és a röpdében. Mindenkinek más-más táplálék kell, így lehetőségünk van lehetőségünk mag- és salátatálakat készíteni, elszabadult takarmánytücskök után mászni négykézláb, takarmányegerek korát, testméretét, darabszámát táblázatban követni, különféle ágakat vágni és cipelni, kézzel füvet tépkedni, majd „fűtortává” rendezni.
Mivel több fajunk kifejezetten nagy hajlandóságot mutat arra, hogy szaporodjék, állandó az utánpótlásunk bot- és ördögsáskából, zebrapintyből, anoliszból és a bütykös csótányból, ami önmagában remek. Az viszont időnként nehézséget okoz, hogy a növendékek előszeretettel lépnek meg terráriumukból. Így előfordulhat, hogy délcegen figyelő kis anoliszt találunk a madáritatóban, flamingóvirágon vagy akár a látogatók kezében. De megesik, hogy a tájékoztató táblán inog át jellegzetes mozgásával egy 3–4 cm-es növendék botsáska, és az is előfordult már, hogy a pálmaházi kis tó partján hatalmas szemeit meresztő apró víziagáma hűsölt. Őket persze mind össze kell szedni, el kell helyezni, fel kell nevelni. Még hogy múzeumban dolgozni unalmas!
Az állataink közül a legszelídebbeket lehet vakargatni, langyos vízzel mosogatni, finomságokkal kézből kínálni. Ilyen nagy kedvencek a szakállasagámák, de a zöld leguánok és a bütykös csótányok is.
zöld víziagáma (Physignathus cocincinus)
Fehértérdű tarantula (Acanthoscurria geniculata)
Tejbéka (Trachycephalus resinifictrix) 
Hosszúorrú fürgesikló (Philodryas baroni)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
