Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Február másodika a Vizes Élőhelyek Világnapja, annak emlékére, hogy 1971-ben, egy iráni kisvárosban, Rámszárban ezen a napon írták alá a Ramsari Egyezmény néven ismert nemzetközi megállapodást a vizes élőhelyek, elsősorban az ott élő madárvilág védelméért.

Az egyezmény 1975. december 21-én lépett érvénybe. Mára az eredetileg főképp a vízi madárvilág megvédését irányzó program jóval sokrétűbb lett, mivel már nemcsak a madarakra figyelünk oda, hanem rengeteg más élőlény is a kutatások és a védelem tárgya. A vizes élőhelyek fogalma is tágult, kiterjed például a barlangi vizekre vagy a víz által közvetlenül befolyásolt élőhelyekre is, például a kavicszátonyokra vagy az időszakos pocsolyákra is.

Magyarország jelenleg 23 élőhellyel szerepel a Ramsari Jegyzéken, 180 ezer hektár kiterjedéssel. A magyarországi ramsari területek a Kárpát-medence szinte valamennyi jellemző vizes területtípusát magukba foglalják: tavakat, mocsarakat, szikes tavakat, lápokat, holtágakat, folyószakaszokat, nedves réteket, de még ember alkotta halastavakat, víztárolókat is. 

A Visó folyó partja a Tiszába ömlés előtt, Visóvölgynél (Románia, Máramaros megye). Ezen a partszakaszon szinte valamennyi különböző szemcseméretű ásványi hordalék megtalálható, a hatalmas kövektől a kavicson keresztül a homokos foltokig (fotó: Makranczy György)

Zuhatagos patak a Fogarasi-havasokban (Románia, Szeben megye). Az ilyen vizek nagyon hidegek, de gazdag élővilág található a hatalmas köveken levő és vízzel permetezett mohapárnákban (fotó: Makranczy György)

A Magyar Természettudományi Múzeum kutatásai is kapcsolódnak vizes élőhelyekhez. Az 1980-as évek közepén például a balatoni angolnapusztulás hatására indultak azok a kutatások, amelyek a Kis-Balaton vízfelületének megnövelésére irányultak. Ebben számos munkatársunk részt vett, és ehhez kapcsolódik A nádasok állatvilága (Magyar Természettudományi Múzeum, szerk. Vásárhelyi Tamás, 1995) című könyv is. Az 1990-es években a Fertő-Hanság Nemzeti Park faunáját vizsgáltuk, ebből két kötet is született 2002-ben. 

A hágai per után a Szigetköz faunájára irányult a fő figyelem. Kiderült, hogy a Duna elterelése miatt szárazra került folyómeder addig nagyon ritkán észlelt fajoknak biztosított ideiglenes, gyorsan változó élőhelyet. Ez lényegében visszautalás a folyók ősi állapotára, mert a szabályozatlan folyók hordalékukkal gyakran eltorlaszolták és elhagyták régi medrük egyes szakaszait. A Szigetközben (zömmel 1992 és 2008 között) folyó kutatások eredményeként készült A Szigetköz állattani értékei című könyv (Magyar Természettudományi Múzeum, szerk. Gubányi András és Mészáros Ferenc, 2010). 

Ártéri erdő a Szigetközben, Nagybajcsnál (fotó: Makranczy György)

A 2009. évi tavaszi áradás a Szigetközben (fotó: Makranczy György)

 A jelenleg folyó kutatások során speciális élőhelyeket vizsgálunk, például barlangi vizeket. A barlangokon belüli vizek közé tartozik az epikarszt vize (a mészkő repedéshálózatát átjáró víz), a patakok és egyéb áramló vizek, valamint a csepegő, szivárgó vizekből keletkezett tócsák. Ezek az élőhelyek is változatos élővilágnak adnak otthont, legtöbbször olyan fajoknak, amelyek csak abban a bizonyos barlangrendszerben találhatók meg, vagyis a világon egyedül ott fordulnak elő (endemikus fajok). Ezek nagy része „élő kövületekként” fennmaradt jégkori maradványfaj, mely a kedvezőtlen éghajlati változásokat földalatti menedékekben vészelte át.

Ezekről a múlt század elején felfedezett fajokról egészen a legutóbbi kutatásokig keveset tudtunk, rendszertani helyzetük is bizonytalan volt. Ez leginkább a szegényesen szűkszavú fajleírásoknak és a kutatók sokszor egymásnak ellentmondó véleményének volt köszönhető. Az alkalmas élőhelyek számának csökkenése és a barlangok vízrendszerének megváltozása bennszülött fajok eltűnését okozhatja, ezért is fontos előfordulási helyeik felkutatása, populációméretük vizsgálata, valamint ökológiai igényeiket figyelembe véve a védelmük kidolgozása. 

Gyűjtés a Baradla-barlang főágában, a patakból és környékéről (fotó: Balázs Gergely)

Magyar vakvíziászka (Protelsonia hungarica hungarica Méhely 1924). Az Abaligeti-barlang főágában és nyugati oldalágaiban élő rákfaj más mecseki barlangokból is előkerült (fotó: Németh Tamás)

Az éghajlatváltozás egyik közvetlen hatása a vizes élőhelyek visszaszorulása. A 19. században a folyószabályozásokkal nagyon sok vizes élőhely megszűnt. A mai alföldjeink nagy részét korábban időről időre áradások borították el, területüket lényegében a víztől hódítottuk el városok és falvak építésére, mezőgazdasági területek céljára. 

A legutóbbi időkben többeknek az a véleménye, hogy a nagy áradások ellen hosszú távon hibás a folyók kanyarjainak levágásával és a víz minél gyorsabb levezetésével való védekezés, amelyért súlyos árat fizetünk a talajvízszint süllyedésével és a talaj termékenységének csökkenésével. Már bölcsebbnek tűnik az olyan stratégia, amely az áradások vizeit inkább irányítottan szétteríteni igyekszik, bár erre a sűrűn lakott területeken ma nagyon kevés lehetőség kínálkozik. 

Gyűjtés egy időszakosan elárasztott területen a horvátországi Lički Novi határában
(fotó: Makranczy György)

A partok élővilágának megismerésében nélkülözhetetlen az "úsztatásos" gyűjtés. A vödörnyi vízbe helyezett és lapáttal kevergetett parti anyagból számtalan, különböző csoportokba tartozó rovar úszik a felszínre
(fotó: Makranczy György)

A magasabban fekvő forrásokat és hegyi patakokat ma már sok helyen védik a hegységekben alapított nemzeti parkokban. Amint azonban a vizek elhagyják a védett zónákat, és lakott területeken, ipari övezeteken, városokon haladnak át, egyre inkább sújtja őket a mai ember kizsákmányoló természethasználata. A lakosság a vízfolyást gyakran hulladékeltávolító eszköznek tekinti, amelynek még csak a kisebb következménye a felszínen úszó és itt-ott lerakódó szemét. Sokkal súlyosabb hatásúak a vízbe engedett szennyvíz és egyéb anyagok (olaj, mosószer, üzemanyag, fűrészpor), amelyek a partok talajába ivódva évekre megmérgezik ezeket az élőhelyeket, és csak nagyon hosszú idő alatt bomlanak le vagy mosódnak ki. 

A Dâmboviţa patak szurdokvölgye a Királykői Nemzeti Parkban (Románia, Argeș megye). Az ilyen patakok időszakos kavicsszigetein sok apró állatfaj él (fotó: Makranczy György)

A Dâmboviţa patak szurdokvölgye a nemzeti park határán. A patak átfolyik Rucǎr falun, ahol a legváltozatosabb hatások érik, az autók áthajtásától a kavicskitermelésig, a szennyvizek bevezetésétől a ruhamosásig
(fotó: Makranczy György)

 A vizes élőhelyek sorsa nagyon sok tényezőtől függ. Elég rémisztő végiggondolni, hogy az életmódjuk miatt a homokos-kavicsos folyóparthoz kötődő állatfajok védelme érdekében nemcsak azon a bizonyos szakaszon, hanem a vízfolyás teljes vízgyűjtő területén természetes vagy ahhoz közeli állapotban kéne tartanunk a vízfolyásokat, azokba ne kerüljön méreg vagy szennyezés, ne változzon meg a hőmérsékletük, az oxigéntartalmuk, a szállított hordalékok összetétele. Sokszor megyényi területekről van szó, ahol emberek élnek, gazdálkodás folyik, és ahol rendkívül sok igényt és érdeket kellene összehangolni.

A Vizes Élőhelyek Világnapjának egyik célkitűzése, hogy folyamatosan felhívja a figyelmet az ilyen gondokra, fenntartsa a köztudatban a víz mint életelem sérülékenységét – valamint figyelmeztessen arra, hogy napjainkban a víz is olyan érték, amelyet nem lehet természetesnek és magától értetődőnek venni és egyre többet kell majd küzdeni érte. Várhatóan az előttünk álló évtizedek egyik legnagyobb leckéje az lesz, hogy minél többet teszünk ma a vízért és a hozzá kötődő élővilágért, annál kevésbé lesz reménytelen a megmentésük a következő nemzedékek számára.

Makranczy György, Bogárgyűjtemény