Magyar Természettudományi Múzeum Blog

A Magyar Természettudományi Múzeum és a Discovery Channel közösen mutatta be a sajtónak a Racing extinction - A kihalás kora című filmet. Az Oscar-díjas filmrendező Louie Psihoyos célja, hogy felnyissa az emberek szemét arra is, hogy a Földön élő állatok nagy része képtelen alkalmazkodni az egyre szennyezettebb levegőhöz és az óceánok egyre savasodó vizéhez. A dokumentumfilm a legmodernebb technológiával mutatja be, milyen károkat okoz az emberiség jelenlegi életmódja a bolygónak, és arra buzdít mindenkit, hogy használjon olyan megoldásokat, amelyekkel fenntarthatóvá válik a változatos élővilág a következő generációk számára is.

Dr. Gasparik Mihály, geológus-paleontológus, MTM Őslénytani és Földtani Tár

Abban a megtiszteltetésben volt részem nemrégiben, hogy meghívott szakértőként jelen lehettem a Discovery Channel premier előtti filmvetítésén. Már önmagában a film címe (Racing Extinction – A kihalás kora) is sok gondolatot elindított bennem, a megtekintése során azonban ezek a gondolatok valósággal rajzani kezdtek a fejemben. Közülük osztok most meg néhányat, csak a számomra legfontosabbakat, amelyek az olvasóknak remélhetőleg a legérdekesebbek is.

A film olyan témát boncolgatott, amely divatosnak számít mostanában nemcsak a médiában, hanem tudományos körökben is, és gyakran parázs vitákat vált ki – ez pedig a kihalás problematikája. A Föld valóban elérkezett-e történetének hatodik nagy, azaz tömeges kihalási eseményéhez, és valóban az ember okozza-e ezt?

Lehet, hogy sokak számára meglepő lesz válaszom erre a két kérdésre: NEM és NEM. Hirtelen felindulásból „elkövetett” válaszomat, ha bővebben akarnám kifejteni, már nem lennék ennyire kategorikus, mert bizony az első kérdésre egy félszeg „talán”, a másodikra pedig egy kissé bűnbánó „No, azért van benne valami…” lenne a felelet. Lássuk hát, miért is!

Az első kérdés: kijelenthetjük-e, hogy elkezdődött a földtörténet újabb nagy kihalási szakasza, azaz halnak-e ki jelenleg fajok olyan számban, ami összemérhető a régebbi tömeges kihalások adataival? Véleményem szerint egyértelmű NEM a válasz arra, hogy összemérhető-e a napjainkban tapasztalható folyamat a régebbi nagy kihalásokkal. Egészen egyszerűen csak amiatt érezzük összemérhetőnek, mert benne vagyunk, a tanúi vagyunk, közvetlenül érint bennünket, ha úgy tetszik, a saját bőrünkön érezzük. Azonban ha arra gondolunk, hogy az elmúlt évtizedekben kihaltnak nyilvánított fajok nagy része alacsonyabb rendű csoportokból kerül ki (például a rovarok közül), akkor mindenképpen el kell gondolkoznunk egy jelenségen. Azon, hogy ezek az állatok nem, vagy csak nagyon ritkán fosszilizálódnának, mert nincs olyan szilárd vázuk, ami könnyen megkövülhetne, megmaradhatna. Ellenben azok az ismert kihalt fajok, amik a földtörténet régebbi nagy kihalásai során tűntek el, legnagyobb számban szilárd vázzal rendelkező élőlények voltak, eleve emiatt tudunk egykori létezésükről. Ismerve ezek valóban megdöbbentően nagy számát, gondoljuk el, az egyes kihalási eseményekkor kihalt összes faj száma (beleszámolva a fosszilizációra alkalmatlanokat is) milyen óriási lehetett, nagyságrendekkel nagyobb a napjainkban tapasztalható kihalásoknál.

Kihalások a Föld történetében. A vízszintes tengelyen a millió évek, a függőleges tengelyen a kihalások intenzitása százalékban. Amit láthatunk, az az, hogy a kihalásoknak van egyfajta periodicitása, dinamikája és tulajdonképpen hatnál több nagy kihalás is volt már a Föld történetében. Ezenkívül jól látszik, hogy a paleogénben (Pg), az eocén/oligocén határ környékén (kb. 34-37 millió éve) sokkal nagyobb kihalás zajlott le, mint ami mostanában lezajlott ill. zajlik (a 0 év környékén).

Vajon miért lehet számolni mégis egy újabb tömeges kihalási eseménnyel? Azért, mert ha geológiai mércével mérjük az időt, akkor – tudva azt, hogy a régi tömeges fajpusztulások sem pillanatszerűen, néhány év vagy néhány évtized, évszázad alatt mentek végbe, hanem esetenként akár több tízezer, sőt, akár néhány millió év alatt – a napjainkban kihaló fajokhoz joggal sorolhatjuk hozzá a jégkor végén több ütemben lezajlott, úgynevezett pleisztocén végi megafauna kihalásokat, illetve a földtörténet legutóbbi 2,5 millió évében, az úgynevezett negyedidőszakban (ennek része a pleisztocén) kihalt fajok számát. Így együttesen már valóban kezd látványosra nőni az eltűnt fajok mennyisége. Meg kell azonban jegyezni azt is, hogy ebben az esetben sem nevezhetnénk „hatodiknak” a kihalást, mert ennél sokkal-sokkal nagyobb kihalási esemény játszódott le a Földön már jóval előbb, kb. 34-37 millió éve, az eocén és oligocén korok határának környékén. Érdekes módon, ezt nem nagyon emlegetik a bősz kihaláshirdetők… Talán ez is jól illusztrálja, hogy valószínűleg túlságosan magunkra koncentrálunk!

Egy a sok, jégkor végén kihalt faj közül. Gyapjas orrszarvú (Coelodonta antiquitatis) életnagyságú rekonstrukciója a Magyar Természettudományi Múzeum 2008-as „Jégkorszak” kiállításában.

Ha már szóba került a jégkor és a pleisztocén megafauna, át is térhetünk a másik nagy kérdésre, vajon az ember okozza-e leginkább ezt az állítólagos jelenkori kihalási hullámot? Akik szerint igen, azok példaként szokták felhozni a pleisztocén megafauna kihalását, amelynek során a legutóbbi jégkorszak végén egy sor jellegzetes nagygerinces eltűnt a Földről. A megafauna egyébként egy mesterséges gyűjtőfogalom, azokat az állatokat soroljuk ide, amelyek testtömege 500 kg körüli vagy meghaladja azt. Szó se róla, egyes esetekben valóban jogosan merül fel a gyanú, hogy talán az ember volt a tettes. Például az ausztráliai megafauna több eleme is, mint az óriás gyilkosgyík (Megalania), az óriás vombat (Phascolonus), az erszényes oroszlán (Thylacoleo) vagy az óriás kenguru (Procoptodon) akkor lépett a kihalás útjára, amikor (kb. 50 ezer éve) az ember megjelent a kontinensen.
Egyes amerikai állatfajok kihalásában is szerepet játszhatott az ember. Több faj kihalása ugyanis itt is egybeesik az ember megjelenésével, a mamut (Mammuthus) és a masztodon (Mammut), valamint a kardfogú „tigris” (Smilodon) a legismertebbek ezek közül. Azonban számításba kell vennünk azt is, hogy az emberek vándorlását (mint más fajokét is) a legtöbb esetben környezeti változások váltották ki, melyek sokszor olyan drasztikusak voltak, hogy az ember hatása nélkül is fajpusztulásokhoz vezettek. Ebből egyenesen következik, hogy az ilyen „véletlen” egybeesések könnyen félreértelmezhetőek, azaz úgy tűnik, az ember megjelenése okozta bizonyos fajok tragédiáját, holott ennek valójában egy olyan természetes oka volt, ami egyszerre idézte elő egyes fajok kihalását, illetve más fajok (pl. az ember) migrációját.
A mamutok, még pontosabban a gyapjas mamutok (Mammuthus primigenius) esetében ez már fényesen beigazolódott. Az ő esetükben egészen biztosan nem az ember a fő vádlott, hanem a kb. 15 000 éve beindult gyors klímaváltozás és a klímaváltozás miatt hirtelen bekövetkezett őskörnyezeti változások. Ezek közül is a legfontosabb tényező egy komplett növényzeti öv, a „mamutsztyepp” eltűnése. A legtöbb olyan faj esetében, amelyek a Kárpát-medencében is éltek a legutóbbi jégkorszakban, de kihaltak a jégkorszak végén, pl. az óriásszarvas (Megaloceros), a gyapjas orrszarvú (Coelodonta) vagy a barlangi oroszlán (Panthera leo spelaea) szintén nem az embert tarthatjuk fő bűnösnek, hanem a környezeti viszonyokban bekövetkezett drasztikus változásokat.

A gyapjas mamutok és az emberek elterjedése a pleisztocén utolsó 126 ezer évében. A piros, narancs, citromsárga és zöld területek a mamutok számára alkalmas növényzetű területeket jelölik a legoptimálisabbtól (piros) a legkevésbé alkalmasig (zöld) terjedően. A fekete vonal az emberek elterjedésének északi határát jelöli, míg a fekete pontok a gyapjas mamut lelőhelyeket. Jó láthatóan a mamutok előfordulásait nem az emberi megjelenés szabályozza, hanem a mamutok számára alkalmas környezetű területek megléte vagy nemléte. (Forrás: Nogués-Bravo et al. 2008): Climate Change, Humans, and the Extinction of the Woolly Mammoth.- PLOS Biology 6 (4): 685-692.)

Miért mondtam mégis azt, hogy talán mégis volt az emberiségnek is némi szerepe a felsorolt fajok eltűnésében? Azon egyszerű oknál fogva, hogy minden egyes fajnak megvan a maga szerepe a földi élővilágban. Minden faj pusztán a létezésével, életszükségleteivel hat valamilyen mértékben a környezetére és a többi fajra. Ha tehát egy faj egyedszáma drasztikusan nő, egyre látványosabban hagy nyomot a földi rendszerben, olykor-olykor akár végzetes folyamatokat indítva el.
Az emberiség felelőssége éppen abban van, hogy a tudatában vagyunk ennek a folyamatnak és hatásnak, azaz – ha igazán akarjuk – bizonyos szükségleteinket, a környezetünkre is ható tevékenységeinket tudatosan próbálhatjuk úgy alakítani, hogy a lehető legkisebb kárt okozzuk otthonunknak, a Földnek.