A Magyar Természettudományi Múzeum és a Discovery Channel közösen mutatta be a sajtónak a Racing extinction - A kihalás kora című filmet. Az Oscar-díjas filmrendező Louie Psihoyos célja, hogy felnyissa az emberek szemét arra is, hogy a Földön élő állatok nagy része képtelen alkalmazkodni az egyre szennyezettebb levegőhöz és az óceánok egyre savasodó vizéhez. A december 2-án, világpremierrel képernyőre került dokumentumfilm a legmodernebb technológiával mutatja be, milyen károkat okoz az emberiség jelenlegi életmódja a bolygónak, és arra buzdít mindenkit, hogy használjon olyan megoldásokat, amelyekkel fenntarthatóvá válik a változatos élővilág a következő generációk számára is.

A filmbemutató után a meghívott paleontológus, zoológus szakértők múzeumi gyűjteményi tárgyak segítségével meséltek a földtörténet eddigi kihalási korszakairól, valamint elmondták véleményüket a filmmel kapcsolatban. Gondolataikat szeretnénk megosztani a közönséggel, ezért blogunkon folytatásos bejegyzések formájában tesszük közzé. 

A filmet december 26-án ismétli a Discovery Channel

Dr. Főzy István geológus-paleontológus, MTM Őslénytani és Földtani Tár

Több mint 25 éve dolgozom a Magyar Természettudományi Múzeumban, és ennek az időnek a nagy részét az Őslénytárban töltöttem el. Amikor reggelente végigmegyek a folyosón, látom, hogy az ott álló szekrények tele vannak fosszíliákkal, azaz kövületekkel. Mindegyikük egy mára már rég kihalt élőlény megkövesedett maradványa. Becsülni sem igen tudjuk, hány faj élhetett eddig a Földön, de az bizonyos, hogy a legtöbbjük kihalt. Lehet, hogy ez megrendítő, de csak annyiban, amennyiben maga az élet is az. A paleontológusok jól tudják, hogy az élet közel négy milliárd éves története egyúttal a kihalások története is. Ezek után jogos a kérdés: miért ijesztgetnek bennünket a fajok eltűnésével és az élővilág pusztulásával, ha a kihalás természetes folyamat?

Kihalás a háttérben

Érdemes gyorsan leszögezni: a Föld és az élet történetének első, nagyon hosszú, közel négy milliárd évéről, az ún. földtörténeti őskorról keveset tudunk. Az utolsó 570 millió év történetéről azonban már sokkal többet. Ekkor ugyanis már voltak szilárd vázú élőlények is, melyeknek egy része kövületek formájában sok helyütt fennmaradt – ezek a múlt dokumentumai. Az említett 570 millió évet a geológusok földtörténeti ókorra, középkorra és újkorra osztják, éppen úgy, mint a történészek a saját történelmünket. E nagy egységeken belül további időszakokat (pl. triász, jura, kréta), azokon belül korszakokat és alkorszakokat különböztetnek meg. A földtörténeti múlt minden időszeletére más és más kövületek jellemzőek, és éppen ez adja a megkülönböztetés és tagolás alapját. A jura kövületek pl. nagyon eltérnek a kréta kövületektől, mert a jura élővilága nagyon különbözött a reá következő kréta élővilágától. A kréta időszakra ugyanis már a legtöbb jura faj kihalt és helyüket átvették az újak, amelyek nagy része csak a krétára lett jellemző. A bolygónkon folyamatosan jelen lévő élet fejlődését az evolúció törvényszerűségei szabályozzák, és ennek egyik alapvető eleme a fajok folyamatos eltűnése. Ez az amit a paleontológusok „háttérkihalásnak” neveznek.

Az „Öt nagy” és a „Legnépszerűbb kihalás”

Voltak azonban olyan drámai pillanatai is a földtörténetnek, amikor – geológiai értelemben – nagyon rövid idő alatt nagyon sok faj pusztult ki. Ezeket tömeges kihalási eseménynek nevezzük. Öt ilyet ismerünk. Az első az ordivicium végén volt (443 millió éve), a második a devon végén (375 millió éve), a harmadik a perm/triász határon (251 millió éve, ez volt a legnagyobb) a negyedik a triász/jura határon (200 millió éve), és az ötödik a kréta végén (65 millió éve). A fajpusztulás mértéke a kréta végi kihalás esetében volt a legkisebb, mégis ez a legismertebb esemény, mert ekkor tűntek el – többek között – a dinoszauruszok is. Ez a „legnépszerűbb kihalás”.

Jura időszaki ammonitesz maradványa a Bakonyból. Az ammoniteszek 330 millió éves törzsfejlődés után 65 millió évvel ezelőtt, a dinoszauruszokkal egy időben haltak ki.

A kihalások okairól máig sokat vitatkoznak a paleontológusok. A felfokozott vulkáni működés, a tengerszint emelkedése vagy csökkenése, az ősföldrajz és az éghajlat változása mind olyan tényezők, amelyek egymással is összefüggnek, és felelősek a fajpusztulásért. A meteoritbecsapódási teória leginkább a dinoszauruszok kihalása kapcsán bizonyított – de még ennek is vannak ellenzői, akik vitatják a becsapódás jelentőségét.

A témával kapcsolatban jelent meg Pálfy József: Kihaltak és túlélők című ragyogó könyve a Vince Kiadónál. Ez a tudományos igénnyel, de olvasmányosan megírt munka egy amolyan „minden, amit a kihalásról tudni szerettél volna, de sosem merted megkérdezni” könyv.

Trilobiták, azaz háromkaréjú ősrákok É-Afrikából. A csoport 270 millió éves jelenlét után a perm időszak végén kihalt.

A Hatodik kihalás…

Van tehát a folyamatos háttérkihalás, és van az öt nagy, amely megrázta az élővilág történetét. Ma már azonban bizonyosak vagyunk abban is, hogy egy új, napjainkban zajló kihalási hullám fenyegeti az állat- és növényvilágot, s benne saját emberi világunkat is. Ez a hatodik kihalás. Ennek okai – hasonlóképpen a korábbi nagy fajpusztulási eseményekéhez – bizonyára összetettek, de lehetetlen nem észrevenni köztük az ember szerepét. A veszélyt nem csak és nem elsősorban egy-egy számunkra különösen kedves vagy fontos élőlény (pl. a panda) elvesztése jelenti, hanem elsősorban az élőhelyek pusztítása, valamint a környezet gyors és globális tönkretétele.

A Budmania semsey nevű különleges kagyló, amely egykor a Pannon-tóban élt. Kagylók ma is élnek, de ez a faj a tó eltűnésével néhány millió évvel ezelőtt kipusztult.

A ma élő növény- és állatfajok száma csak töredéke az egykor volt élőlények számának, amelyek mára már mind kihaltak. Bizonyosra vehetjük, hogy a bennünket körülvevő élőlények nélkülünk is kihalnának, de feltehetően nem a mi életünkben, és még csak nem is az unokáink életében, hanem a számunkra felfoghatatlanul távoli jövőben. Az ember jóvátehetetlen folyamatokat indít el akkor, amikor maga gerjeszti a tömeges fajkihalást. Nem kell sokat agyalni azon, hogy kimondjuk: az ember maga is el fog tűnni a fajok süllyesztőjében, ha nem sikerül mérsékelni a környezetrombolást.

Egy dolog azonban mégis bizakodással tölthet el bennünket: mi vagyunk az első olyan lény a Föld és az élet évmilliárdos történetében, amely képes elgondolkodni saját múltján – ezt tette most velem együtt a kedves Olvasó is. És a múlt tanulságain okulva, talán tehetünk valamit a jövő érdekében is.