Puskás Gellért, a Magyar Természettudományi Múzeum Kisebb Rovarrendek gyűjteményének munkatársa két tüskéslábú pozsgóccal tért haza legutóbbi albániai gyűjtőútjáról. A hangosan ciripelő, pufók szöcskefélékkel a kiállításban találkozhatnak a látogatók.
Egy tikkasztó nyári délután Koy Tóbiás a Budai-hegyeket járva különös hangra lett figyelmes. A messzire hangzó, éles, folyamatos ciripelés kétségkívül valamilyen rovartól származott. Leginkább talán a méretesebb énekeskabócákéra emlékeztetett, ugyanakkor különbözött is azokétól, ráadásul nem a lombkoronából, hanem a talajszint felől hallatszott. A bokrok alján végül olyan teremtményre bukkant Koy, amely azelőtt még soha nem került szakértő entomológus (a rovartan tudományának művelője) szeme elé. Egy hatalmas tücsökre hasonlított a kövér, bronzosan fénylő fekete rovar.
Hím tüskéslábú pozsgóc (fotó: Puskás Gellért)
A fenti, feltételezett történet a XVIII. század utolsó éveiben történhetett. Annyi bizonyos, hogy az osztrák származású Tobias Koy gyűjtötte ennek a látványos szöcskének az első példányait. Koy hivatásszerűen pénzügyekkel foglalkozott, előbb Bécsben, majd Budán volt az udvari kamara pénztárnoka. Szabadidejében pedig elsősorban legfőbb szenvedélyének, a rovargyűjtésnek hódolt. Leginkább bogarakat és lepkéket keresett Buda környékén, több faj tudományos leírásához az ő példányai szolgáltak alapul. Így történt a tüskéslábú pozsgóc esetében is, amelynek leírása a német zoológus, Johann Karl Wilhelm Illiger nevéhez fűződik.
Koy rovargyűjteménye egy évszázaddal később a Magyar Nemzeti Múzeumba került. Sajnos, legnagyobb része 1956-ban az akkor már önálló Természettudományi Múzeumban pusztító tűzvész martaléka lett, és minden bizonnyal így jártak a pozsgócpéldányok is. Csupán lepkéinek egy része élte túl a szerencsétlenséget, az üvegskatulyákba zárt rovarok a Magyar Természettudományi Múzeum Lepkegyűjteményének legféltettebb kincsei közé tartoznak.
Gyűjteményének jegyzékét Tobias Koy 1800-ban kiadta Alphabetischer Verzeichniss meiner Insecten-Sammlung címmel. Ebben Gryllus Rex, azaz „királytücsök” néven említi rovarunkat. A tüskéslábú pozsgóc (Bradyporus dasypus) azonban valójában szöcske, egyetlen hazánkban is előforduló rokona a nála jóval kisebb termetű nyerges szöcske (Ephippiger ephippiger). Mindkét fajt a szöcskék Bradyporinae nevű alcsaládjába soroljuk, amely éppen a pozsgócról kapta a nevét.
Tobias Koy rovarjegyzékének címlapja és a pozsgócot ("Gryllus Rex") említő oldal (forrás: books.google.com).
A faj következő hazai említése a kiemelkedő természettudós, Frivaldszky Imre1865-ben megjelent Jellemző adatok Magyarország faunájához című munkájából való. Ebben a műben szerepel először a szöcske magyar neve: tüskéslábú Pozsgócz. A Budai-hegységből (Sváb-hegy, Farkas-völgy) és Puszta-Peszérről (Kunpeszér) jelzi az előfordulását, a későbbi szerzők is mind ezeket az adatokat idézik. Hazánkban sohasem került elő máshonnan ez a zömök szöcske, ráadásul azóta már ezek a populációk is kipusztultak. Frivaldszky gyűjtései Koy Tóbiáséihoz hasonlóan elvesztek, a Bécsi Természettudományi Múzeum azonban még őriz néhány példányt Peszér környékéről.Tudomásunk szerint ezek az egyetlen fennmaradt pozsgócpéldányok Magyarország területéről.
A pozsgóc Európa egyik legnagyobb termetű egyenesszárnyú rovara 5–6 centiméteres testhosszával és mintegy 3 dekagrammos tömegével. Kemény, ellenálló kitinpáncélja megvédi a legtöbb ragadozóval szemben. Ha ez nem volna elég, védekezésképpen szárnyai összedörzsölésével riasztó hangokat hallat (amely különbözik a hímek hívóhangjától), továbbá potrohának pórusain keresztül hemolimfát (vérnyirkot, a rovarok testnedvét) bocsát ki.
Hallgasd meg a pozsgóc cirpelését!
A tüskéslábú pozsgóc élőhelye Dél-Albániában (fotó: Puskás Gellért)
Élőhelyei száraz, gyakran sziklás füves területek, amelyeket fák és bokorcsoportok tarkítanak, ezek alatt el tud bújni a tűző nap és a ragadozók elől. Viszonylag rejtőzködő életmódja miatt jellemzően a hímek hangos, akár 100 méterre is elhallatszó, nőstényeket csalogató ciripelése vonja magára a figyelmet. A hangadás a szöcskékre jellemző módon az első szárnyak tövén található hangadó készülékkel történik: a bal szárny alsó felületén az egyik megvastagodott szárnyér kitincsapsort visel, az állat ezt dörzsöli a jobb szárny felső részén található érhez. A reszelő hangot vastagabb szárnyerekkel körülvett hártya, a tükör erősíti fel. Hangadásra a nőstények is képesek. A pozsgócok hátsó, hártyás szárnya teljesen elcsökevényesedett, és az első szárnyak is a ciripelő funkciójuk betöltéséhez szükséges méretűre redukálódtak, nyugalmi helyzetben teljesen elfedi őket a nyeregszerű előtorpajzs. Éppen ezért a pozsgócok repülni és nagy tömegükből adódóan ugrani sem képesek, a talajszinten gyalogolnak vagy a bokrok alsó ágain kapaszkodnak.
Elsősorban növényeket fogyasztanak, de ha alkalom adódik, fehérjékben jóval gazdagabb és táplálóbb állati eredetű táplálékot is magukhoz vesznek. Erős rágóikkal keményebb anyagokat is szét tudnak morzsolni, az emberre azonban teljesen ártalmatlanok.
A nőstények a potrohuk végén található hosszú tojócsövükkel a talajba helyezik tojásaikat. Az embrionális fejlődés meglehetősen hosszan elnyúlik, rendszerint két évig tart. A kis pozsgóclárvák kora tavasszal bújnak ki, megjelenésükben a kifejlett szöcskék apró másolatai. Nyár közepére érik el az imágó stádiumot, addig hat alkalommal vedlenek. A kifejlett rovarok egy-két hónapot élnek még, nyár végén vagy legkésőbb ősszel elpusztulnak.
Nőstény tüskéslábú pozsgóc a védekezésképpen kibocsátott hemolimfával (fotó: Puskás Gellért)
A tüskéslábú pozsgóc mai elterjedése a Balkán-félszigetre, annak is a keleti és középső területeire korlátozódik. Hozzánk legközelebb a Duna alsó folyásától délre elterülő Dobrudzsában és Dél-Szerbiában találkozhatunk vele. Legészakibb előfordulása Moldvából ismert, az itteni populációk azonban a magyarországiakéhoz hasonlóan feltehetően kipusztultak. A Kárpát-medence és környéke tehát a faj elterjedésének peremén helyezkedett el, ahol rendszerint jóval sérülékenyebbek a populációk, mint az area központi részén. A délebbi területekre való visszaszorulásában feltehetően az emberi tevékenység is lényeges szerepet játszott.
A Magyar Természettudományi Múzeum állandó kiállításában bemutatott élő pozsgócok az albán-görög-macedón hármashatártól nem messze elterülő hegyekből származnak. Jelentőségük, hogy megtalálásuk előtt – 2015. júniusáig – csupán egyetlen közleményben említik ezt a fajt Albánia területéről, ráadásul ez is bizonytalan adat, pontosabb lelőhely megjelölése nélkül.Tudomásunk szerint az itt látható pozsgócok a Bradyporus dasypus első bizonyító példányai az országból. Rövid életük befejeztével a Magyar Természettudományi Múzeum Állattárának rovargyűjteményét fogják gyarapítani.
Romániai pozsgócok a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében (fotó: György Zoltán)
A tüskéslábú pozsgóc élő egyedei a Magyar Természettudományi Múzeum Ludovika téri épületében (fotó: Kovács Eszter)
(fotó: Kovács Eszter)
Szerző: Puskás Gellért
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
